Amint annak idején írtunk róla („Tokkal, vonóval” – Beszélő, 1991/50), a Videotont olyan konzorcium vette át 1991 decemberében, amelyben a cég akkori hitelezője, a Magyar Hitelbank a többségi, ön és egy tanácsadó cég a kisebbségi tulajdonos. Változott-e azóta a tulajdonosi összetétel?
Még nem. De a tél folyamán szeretnénk a Videotont kivinni a tőzsdére. Amikor átvettük, akkor az egy csődben lévő vállalat volt, és mi hatezer ember foglalkoztatását vállaltuk. Ez teljesült, bár tavaly az első félévben lementünk 5500 főre, és csak most, az első negyedévben kerültünk újra 6000 fölé. Mostanra értük el azt is, hogy minden nagyobb épületet, ahol ’91 táján leállították a termelést, sikerült újra benépesíteni technológiákkal. Az alapvető fordulatot az jelentette, hogy sikerült partneri kapcsolatot kialakítani multinacionális cégekkel, amelyek nagyon sok bérmunkát helyeztek el a Videotonnál. Némi túlzással a Videotonon belül ma több amerikai cég működik, mint mondjuk egész Csehországban. Most, a második félévtől indulnak a zöldmezős beruházások. Az első nagyberuházás a számítástechnikában valósul meg, az IBM-mel közösen. Az IBM Németországban folyó tárológyártását telepítjük át lépésről lépésre.
Eddig tehát a meglévő kapacitásokat használták ki bérmunkával, és most következik a szintén bérmunkát szolgáló kapacitásbővítés?
A bérmunka szó egy kicsit pejoratív Magyarországon. Az angolban ugyanúgy subcontractingnak hívják, mint bármely alvállalkozást. Ilyen tevékenység nélkül lehetetlen bekapcsolódni a világ gyártási folyamataiba, amelyeknek hatvan százaléka kb. 300 óriásvállalat keretében folyik. Én azt tartom a legfontosabb változásnak a Videoton életében, hogy elfogadták partnerként. ’91-ben ez nem így volt, és ebben személyes problémák is szerepet játszottak: amikor a multinacionális cégek tárgyalni jöttek, a vezetők elbujdostak előlük, többek közt azért, mert nem beszéltek angolul.
Mi a helyzet a Videoton hagyományos piacaival: a volt Szovjetunióval és a hadiiparral?
Annak idején, amikor a vállalatot átvettük, én nagyon hittem abban, hogy a korábbi piaci kapcsolatok jelentős részét a volt Szovjetunió országaival vissza tudjuk állítani. Nem sikerült. Tavaly a Videoton teljes forgalmából a volt Szovjetunió 6 százalékkal részesült. Ebben a régióban tervszerű piacépítésről szó sem lehet, annak ellenére, hogy nekem nagyon jó kapcsolataim vannak a volt Szovjetunió különböző országainak legfölső vezetésével. A hadiiparral egy kicsit más a helyzet, mert a Videotonnak ’90 előtt is megengedték, hogy ne csak szovjet, hanem nyugati alkatrészeket is használhasson, és így olyan rendszereket dolgozhatott ki, amiket a Varsói Szerződés nem fogadott el, de egy harmadik ország piacain értékesíteni lehetett. Volt valószínűleg egy olyan belső megállapodás, hogy átengedik a Videotonnak azokat a piacokat, ahova a Szovjetunió nem tud betörni, mert az ő alkatrészbázisát korszerűtlennek tartják. Például közel százmillió dolláros megrendelés jött Kadhafitól. De végül Líbia csak kb. 30 millió dollárt fizetett ki (’89 után pedig már megszakadtak a kapcsolatok), ami jelentős mértékben hozzájárult a Videoton bukásához.
Amikor mi a Videotonba mentünk, a hadiipari tevékenység már másfél éve nem létezett. Mi úgy ítéltük meg, hogy ez tűrhetetlen, hasznosítani kellene a fölhalmozódott szellemi és gyártási kultúrát. Lépésről lépésre fölépítettünk egy üzleti stratégiát, amit nyilvánvalóan egyeztetni kellett az amerikaiakkal is, mert elképzelhetetlen lett volna számunkra, hogy olyan üzleti stratégiát alakítsunk ki, ami nincs összhangban az amerikai érdekekkel. ’93-ra jutottunk el oda, hogy beindultunk a rádiómechanika területén, folyamatosan vannak szállításaink, és átlagban olyan húszmillió dollár körül van a rendelésállományunk. E tevékenységünk tavaly még alig érte el a tíz százalékot, ebben az évben viszont kimagaslóan magas, olyan húsz százalék körüli lesz.
Az ÉT munkaadói oldala összeállította a maga javaslatait a szociális paktumot előkészítő tárgyalásokra. A különféle kívánalmak nyilván nem egyformán fontosak a különféle vállalkozóknak, vállalkozói érdekképviseleteknek. A munkaadói oldal például – javaslataiból ítélve – nagy jelentőséget tulajdonít az iparvédelemnek. Önnek, a multinacionális érdekeltségű vállalatvezetőnek viszont éppen az volna az érdeke, hogy minél nyitottabb legyen a gazdaság.
Ez valóban egy ellentmondásos helyzet. Mint magyar nagyvállalkozó nyilván abban vagyok érdekelt, hogy a magyar vállalkozói szféra érdekeit jelenítsem meg. Egy Videoton méretű vállalatnak viszont az az érdeke, hogy a multinacionális cégekkel minél szabadabban építhesse ki a kapcsolatait. De éppen a mi példánk bizonyítja, hogy lehet értelmes kompromisszumot kötni. Ennek lényege az, hogy a Videoton magyar tulajdonban maradt. Remélem, az új kormánynak sikerül elérnie, hogy a hazai nagyvállalatok egyre inkább bekapcsolhatók legyenek a multinacionális cégek kooperációs termelésébe, ugyanakkor a magyar érdekek is jelentősen érvényesüljenek. Persze ez nem egyszerű. A multik azt szeretik, ha ők megveszik a vállalatot, és senki nem szól bele a dolgukba. Ók majd azt és úgy gyártanak, amit és ahogy akarnak. De ha megfelelő menedzsmentet találnak, fontosabb számukra, hogy hasznot hozó kapcsolatot építsenek ki vele, mint hogy mindenáron megvásárolják azt a vállalatot. Én úgy érzem, hogy a multik eddig elsősorban kényszerből vásároltak Magyarországon, holott elsősorban együttműködni szeretnének, és nem ingatlanokat vagy recepteket vásárolni.
Kevés a hazai tőke, ezért van szükség a multik vásárlásaira.
Az új kormányzatnak ezen a téren okosabb politikát kellene folytatnia. A magyar vállalkozói menedzsment – legyen szó nagyvállalkozókról vagy nagyvállalati vezetőkről – abban legyen érdekelt, hogy akár állami, akár magán-, magyar többségi tulajdonban tartsa meg a termelővagyont, és ne abban, hogy minél hamarabb külföldi kézre kerüljön.
Adóügyekben is különfélék a munkaadók érdekei. A minimáladó eltörlése, az átalányadó bevezetése a nagyvállalkozókat nem érdekli. Annál érzékenyebben érintheti őket az a kormányzati terv, hogy a táppénzt 30 napig a munkáltatók fizetik, vagy hogy emelik a hitelkamatokat.
Így van, bár például a forrásadó nullára csökkentésével, mint a beruházási kedvet növelő lépéssel annak ellenére értek teljes mértékig egyet, hogy engem személyesen nem nagyon érint. Ami a pénzszűkítést illeti, két út kínálkozik az MNB és a kormányzat számára: vagy fölemeli a hitelkamatot, vagy leértékeli a forintot. Az előbbit választották. A hitelkamat már 27 százalék körül van, miközben ma Magyarországon az átlagos profittermelő képesség 6-7 százalékra tehető, a tőke évi forgási sebessége nem éri el a 3-4-szerest, tehát ki van zárva, hogy átlagos feltételek között ekkora kamatot ki lehessen termelni. Meggyőződésem, hogy a leértékelés lett volna a helyes megoldás. Igaz, van bizonyos inflációgerjesztő hatása, de mégis inkább ezt az utat kellett volna vállalni, mint azt, amelyik még jobban lefojtja a gazdaságot.
1991-ben nemigen hallgattak önre, amikor Kocsis Andrással együtt „második kiegyezést” javasolt. (Kocsis András–Széles Gábor: Második kiegyezést! Magyar Hírlap, 1991. augusztus 3.) Elérkezett-e most annak ideje, hogy kiegyezhet egymással a politikai és a gazdasági elit?
Örülnék ennek. A kiegyezés fontos láncszeme lehet a gazdasági-szociális paktum. De hogy valóban elérkezett-e az idő, abban még bizonytalan vagyok. Amikor ’91-ben megírtuk a javaslatunkat, azért nem vették komolyan, mert az MDF a maga 42 százalékával túl erősnek érezte magát, és úgy gondolta, hogy nincs szükség erre a kiegyezésre. Nem tudom, hogy az MSZP a mostani 54 százalékával képes lesz-e fölismerni, hogy ezzel foglalkozni kell. Legyünk optimisták…
Az önök ’91-es javaslata szerint kétféle elitnek kellett volna közös nevezőre jutnia: a vállalkozói és a politikai elitnek. Azóta viszont megerősödött a harmadik, a szakszervezeti elit, s ez komoly változás.
Már akkor sejteni lehetett, hogy ha a gazdasági helyzet nem javul, akkor bizony a munkavállalói oldal keményebben fog fellépni az érdekei védelmében. Ma már valóban nem lehet figyelmen kívül hagyni egy gazdasági-szociális paktumnál a munkavállalói oldal érdekeit.
Milyen hibát követett el az MDF azon kívül, hogy nem hajlott a „második kiegyezésre”?
Az MDF nagyon eltért a lakitelki programjától. Ahelyett, hogy megszólította volna a társadalom minden rétegét, először a keresztény-nemzeti kurzust helyezte előtérbe, az elmúlt háromnegyed évben pedig rendkívül erős kommunista-ellenességet képviselt. Beszűkítette a társadalmi bázisát, nem csoda, hogy a társadalom elfordult tőle. És ma már a lakitelki nyilatkozat szelleme is kevés: a polgári középerők szövetkezésének lenne realitása. A polgári középerők unióját viszont csak úgy lehet megcsinálni, ha részt vesz benne gyakorlatilag minden parlamenti párt, sőt, még a parlamenten kívüli erők egy része is. Nem tudom, hogy lehetne ezt megoldani a pártérdekek sérelme nélkül: akik szóba jöhetnek, azoknak egyik része kormánypozícióban van, másik része ellenzéki pozícióban. De mindenképpen szükség lenne egy ilyenfajta együtt gondolkodásra. Ha az MDF nem képes föladni túlzottan keresztényi és kirekesztő politikáját, akkor nekem a továbbiakban nem sok közöm lesz hozzá. Ha viszont képes, akkor miért ne. Hiszen minden nehézség ellenére is ebben a pártban tudnék leginkább szót érteni az emberekkel.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]