[1]
Tavaly karácsonyi Magyar Hírlap-beli cikkében, amikor már tudható volt, hogy az akkori kormánypártok vereséget fognak szenvedni a választásokon, azt írta, hogy a leendő győzteseknek nagyvonalú gesztusokat kell lenniük, hogy a magyar politikai erők közötti viszony normalizálódhasson. A vereség elsöprő volt. Ön szerint a győztesek megtették a kívánt gesztusokat?
A kormánypártok tettek fontos gesztusokat de nem elég a választások után egyszer gesztusokat tenni. Állandó, megfontolt önkorlátozásra van szükség, nem szabad, hogy a koalíció a végsőkig kihasználja az ellenzékkel szembeni erőfölényét. S általában is arra kell törekedni, hogy az előző parlamenti ciklusban létrehozott joganyagot a lehető legkisebb mértékben bolygassák. Vagyis csak akkor nyúljanak a hatályban lévő törvényekhez, ha ez okvetlenül szükséges, például az állampolgári jogok kiterjesztése, vagy az államhatalmi ágak még egyértelműbb elválasztása, vagy valamilyen belső ellentmondás kiküszöbölése érdekében. Ha ilyen nagyon nyomós érdek nincs, akkor nem szabad változtatni az érvényes törvényeken, akár szeretjük őket, akár nem.
A polgármesterekre vonatkozó összeférhetetlenségi szabályok megváltoztatása nem éppen erről a hozzáállásról tanúskodik.
Igen, ezt a lépést törvényhozási hibának tartom. A koalíció álláspontja önmagában nem kifogásolható, hiszen az összeférhetetlenség nélküli szabályozás ugyanúgy megfér az alkotmánnyal, mint az összeférhetetlenség kimondása. A sajtóból megismert kifogásokat nem találom túlzottan meggyőzőnek. Csakhogy nem az volt a kérdés, hogy két egyaránt elfogadható lehetőség közül melyiket célszerű választani, hanem az, hogy indokolt-e megváltoztatni az egyik, már hatályban lévő megoldást. Az elfogadható indokhoz több érvre lett volna szükség annál, hogy az új változat sem alkotmányellenes, vagy hogy a régit kifejezetten pártpolitikai céllal hozták. Bármi volt annak idején cél, az összeférhetetlenségi szabály hatályos törvény volt, és módosítására nem hoztak föl elégséges indokot. Könnyen keletkezik az a benyomás (s talán nem is hamis), hogy a koalíció pillanatnyi pártérdekből módosított törvényt. Ha ez gyakorlattá válna, akkor fennmaradna az előző ciklust uraló jogbizonytalanság, és arra sem volna remény, hogy az új kormánypártok, kezdeményező helyzetüket kihasználva, normális mederbe tereljék az új ellenzék pártjaihoz fűződő viszonyukat.
Nemrégiben szintén a Magyar Hírlapban jelent meg egy elemzése, amelyben a koalíció mellett érvelt. Ezzel együtt úgy érzem, a cikk valamiféle bizonytalanságot is tükröz. Mintha arról szólna, hogy bár nincs okunk különösebben örülni a kialakult helyzetnek, nem tehetünk mást, mint hogy mégis elfogadjuk a közös kormányzást mint a kisebbik rosszat.
Ha ezt lehetett kiolvasni a cikkből, akkor nem beszéltem elég világosan. Ritkán adódik olyan politikai helyzet, amikor ideális döntések hozhatók; mindig előnyöket és hátrányokat kell mérlegelni. A szociálliberális koalíció létrehozása az SZDSZ számára súlyos kockázatokat rejt magában, de az ajánlat elutasítása még ennél is súlyosabb veszélyt jelentett volna. Másfelől, a koalíció nemcsak kockázattal jár, hanem hatalmas lehetőségekkel is. 1990 nyara óta most vagyunk először kezdeményező helyzetben. Esélyt szereztünk rá, hogy a modernizáció liberális erőinek keze nyomát rajta hagyjuk az országon, hogy cselekvően befolyásoljuk a többi párthoz való viszonyunkat és általában a magyar politika minőségét. A cikk részint azt igyekszik kimutatni, hogy ezek az esélyek valóságosak, részint pedig azt vizsgálja, hogy milyen veszélyekkel kell számolni, s ezek milyen politikával semlegesíthetők. Fő állítása az, hogy lehetséges sikeres szabaddemokrata-politika a koalíción belül – ellenzékben maradva viszont csak a vergődést lehetett volna tovább folytatni.
Volt-e esély arra, hogy 1990-től mostanáig másképp történjenek a dolgok?
Az előző választások eredménye meglehetősen szűkre szabta az SZDSZ mozgásterét, elsősorban azért, mert az MDF eleve elzárkózott a nagykoalíciótól, a két párt közötti megállapodás szellemét pedig az MDF „alapító atyáinak” lázadása nagyon hamar semmivé foszlatta. Megítélésem szerint ez döntötte el azt, hogy milyen pályán mozoghat a magyar politika, és ez a pálya érzésem szerint kényszerpálya volt. Nagyon sokba került ez az országnak, az MDF-nek pedig még többe.
A Magyar Nemzetnek adott interjújában azt mondta, hogy két párt viszonyáért mindig azt terheli nagyobb felelősség, amelyik éppen kormányon van, de valamennyi felelősséget az ellenzékben lévő párt is visel. Miben állt az SZDSZ felelőssége az MDF-fel való viszony megromlásáért?
A megállapítás nem a múltra, hanem a jelenre vonatkozott. Nem arról beszéltem, hogy az elmérgesedett viszony elsősorban az MDF lelkiismeretét terheli – ezt ma már nem tartom különösebben érdekes kérdésnek. Nyilatkozatom arról szólt, hogy ha nem sikerül a viszonyt a mostani ciklusban rendezni, az elsősorban az SZDSZ felelőssége lesz, mert most mi vagyunk hatalmi pozícióban. Nézzük csak a médiaviszály legutóbbi (remélem, utolsó) epizódját. Úgy gondolom, igaz, hogy az ellenzéki pártok személyi javaslatai elfogadhatatlanok voltak, és nem lehetett komolyan venni azt az igényt sem, hogy a médiumok fölötti hatalmat osszák meg a kormánypártok és az ellenzéki pártok között, hisz a cél a média államtalanítása, nem pedig pártközi leosztása. Mellesleg, 1991-ben az MDF tett már ilyen javaslatot az SZDSZ-nek, s mi ezt akkor is elutasítottuk, noha pártszempontból a dolog nagyon előnyös lett volna nekünk. Egyszóval, a kormánypártok nem alaptalanul állítják, hogy az ellenzék nem törekedett megegyezésre. Csakhogy nem az ellenzék kötelezte el magát a konszenzusos eljárás mellett, hanem a koalíció. S ennyiben a kudarc a kormány számláját terheli, és ezen nemcsak Horn Gyula felfoghatatlan, idő előtti lépésének elhibázottságát értem, hanem azt, hogy nem volt stratégia a valószínű csapdahelyzet kezelésére.
Sokan azt a következtetést vonják le az események alakulásából, hogy Magyarországon, de a térség más országaiban is, a rendszerváltás, a liberális demokratikus forradalom nagy kísérlete megbukott. Véleménye szerint ez a választás visszalépés volt a korábbi nagy reményekhez képest?
Egészében véve a kérdésben megfogalmazódó állítást nem tartom kellően megalapozottnak. Semmi jel nem mutat arra, hogy az emberek a demokrácia, a kivívott szabadságjogok ellen szavaztak volna. Sőt, a nagyarányú politikai aktivitás, a választások iránt mutatkozó érdeklődés azt mutatják, hogy értik és értékelik a demokrácia adta lehetőségeket, és akaratuknak nem az intézményeket felrúgva igyekeznek érvényt szerezni, hanem a politikai részvétel intézményes eszközeit igénybe véve. Egyetlen párt sem tudott számottevő eredményt elérni, melyet a választóközönség egyértelműen antidemokratikusnak ítélt. Csak egy elhanyagolható kisebbség szavazott olyan programra, melyet úgy lehetett érteni, hogy a parlamentarizmust, a többpártrendszert, a szabadságjogokat vagy az állampolgári jogegyenlőséget korlátozni kellene. Sőt, a választók egyértelműen elutasították a tömegtájékoztatás meghódításának kísérletét és a tévében meg a rádióban folytatott uszítást.
Ez viszont nem jelenti azt, hogy a választók egyértelműen állást foglaltak volna a gazdasági modernizáció folytatása mellett.
Ez egy másik kérdés. A modernizációs folyamat görcsei valóban komoly szerepet játszottak a választások kimenetelében. Kimutatható, hogy a magyar közvélemény ma jóval kevésbé pártolja a gazdaság modernizálását, mint 1990-ben. Ha liberálisnak nevezzük azt az álláspontot, mely szerint a megoldás a piacosítás lehető leggyorsabb végigvitele, az állami beavatkozás lehető legnagyobb mérvű csökkentése, a gyors és minél szélesebb körű privatizáció, és konzervatívnak nevezzük azt a vélekedést, mely szerint a piacosítást fékezni kell, az állam jótékony beavatkozását minél szélesebb körben fenn kell tartani, a privatizációnak pedig szigorú korlátot kell szabni, akkor azt kell mondanunk, hogy a magyar közvéleményben jelentős konzervatív irányú eltolódás ment végbe. A térség szinte minden országában hasonló irányzat figyelhető meg; elsősorban ez magyarázza a volt kommunista pártok általános előretörését. Ők azok, akik a legkevésbé tehetők felelőssé a modernizáció kínjaiért, hiszen az átmenet éveit politikai karanténban töltötték. Abban azonban jelentősek a különbségek, hogy mennyire erős ez a konzervatív eltolódás. Magyarországon szerintem nem döntő erejű. Igaz, nálunk is sokan látnák szívesen a privatizáció fékezését, a halódó iparágak megmentését, az ár- és bérszabályozást, és az is igaz, hogy az MSZP szavazói körében az átlagnál is többen táplálnak magukban ilyen vonzalmakat. De nem bizonyított, hogy azok az emberek, akik szeretnék, ha az állam mindenkit megóvna az átmenet nehézségeitől, komolyan hiszik is, hogy mindez lehetséges. Ezért van tere egy olyan politikának, mely „Esélyt szereztünk, hogy rajta hagyjuk a modernizáció liberális erőinek keze nyomát az országon” semlegesíti a modernizációval szembeni ellenérzéseket, és utat nyit a folyamat befejezése felé. A közvélemény eltolódása nem a koalíció vállalása ellen, hanem mellette szóló érv, hacsak nem az a szándékunk, hogy évtizedekre kiiratkozzunk a kormányképes pártok klubjából. Hiszen azt jelenti, hogy kellően nagy, tiszta liberális többségre a belátható jövőben nem számíthatunk; olyan koalícióban kell gondolkodnunk, melyben a másik fél kormányzási programja elég közel áll a miénkhez, ahhoz, hogy ésszerű kompromisszumra juthassunk, s ugyanakkor támogatottsága alkalmassá teszi a modernizációval szembeni ellenérzések semlegesítésére. A kérdés az, hogy az MSZP ilyen párt-e. Véleményem szerint van rá esély, hogy ilyen párt legyen, s hogy tényleg ilyen lesz-e, az részben az SZDSZ politikai hajlékonyságán is fog múlni.
Egyre többen hangoztatják, hogy a magyar politikai életnek égető szüksége lenne egy erős, modern értelemben vett, konzervatív jobbközép pártra. De vajon mennyire van értelme Magyarországon és a térségben a hagyományos jobboldal–liberálisok–baloldal-felosztásról beszélni?
Úgy gondolom, hogy van, de nem egészen abban az értelemben, ahogy Nyugat-Európában. A rendszerváltás utáni években azok a döntő választóvonalak, amelyek szerint a választók a pártok identitását értelmezni tudták, sokkal kevésbé tükrözték a gazdaság menedzselésével kapcsolatos stratégiákat, és sokkal inkább voltak ideológiai természetűek, mint Nyugaton. A gazdasági stratégiák terén rendkívül szűk a kormányképes pártok mozgástere. Magyarország az Európai Közösségbe igyekszik, és ez kijelöl egy szűk stabilizációs és fejlődési pályát, melyről nemigen lehet letérni. Ellenben viszonylag nagy a szabadság azokban a kérdésekben, hogy mi legyen az új rendszer legitimációjának forrása, hogyan viszonyuljon a kommunizmus előtti korszakhoz, minek tekintse magát a kommunizmust – kitérőnek vagy saját történetünk részének, melyről önmagunkkal kell elszámolnunk –, hogy mi legyen a keresztény egyházak, a vallási alapokon nyugvó erkölcs szerepe a jövő államában, és végül, hogy a nemzeti sérelmeket miként kezeljük. A pártok ezeken a kérdéseken keresztül azonosítják önmagukat a választóközönség számára. Ma még nem tudni, hol és mikor jutnak nyugvópontra az ilyen, ideológiainak nevezett viták. Lehet, hogy Magyarországon is leülepszik a Nyugat-Európában megszokott pártstruktúra, amely elsősorban az állami beavatkozás kívánatos mértéke, a követendő adópolitika és az éhhez hasonló kérdések mentén oszlik meg, de az is lehet, hogy tartósan fennmarad az ideológiai és kulturális választóvonalak elsődlegessége.
Milyen esélyei vannak egy konzervatív párt meggyökeresedésének?
Azt sem lehet még tudni, hogy hol fogja kijelölni a választói vélemények megoszlása a politikai spektrum közepét. Adva van a lehetőség, hogy az MDF és a KDNP a jelenlegi helyzetükhöz képest balra húzódnak, a centrum felé, és így képessé válnak szavazóbázisuk kiterjesztésére, elsősorban a liberalizmust határozottabban elutasító szocialista választók egy részének elhódításával. Ha az MSZP a balközépen is veszít valamit jelenlegi támogatottságából, és az SZDSZ képes lesz megőrizni 20 százalék körüli pozícióját, akkor fennmarad a háromosztatú politikai mező. Létrejöhet azonban kétpólusú szerkezet is, méghozzá többféleképpen. Az egyik szélső esetben az MSZP csak a jobboldali pártok javára veszít, az SZDSZ pedig megindul lefelé. Akkor a magukat jelenleg keresztény-nemzetiként meghatározó pártok válnak a szocialisták váltópártjává. A másik szélső esetben az MDF és a KDNP nem tudja lényegesen növelni támogatottságát. Ez döntően azon fog múlni, hogy mit kezdenek jelenlegi szavazótáborukkal.
Úgy gondolja, hogy ez a bázis tehertétel?
Ennél bonyolultabb a dolog. Ez a 18-20 százalék komoly erőssége a jobboldali pártoknak, hisz tűzön-vízen át rájuk szavaz. Ha semmi mást nem tesznek, csak megőrzik az ő támogatásukat, akkor is tartós szereplői lesznek a magyar politikának (hogy milyen néven és milyen felállásban, az mellékes). De táboruk szilárd kitartása csapdát is állít nekik. Nagyon nagy ugyanis benne a zárványhelyzetű rétegek aránya. A hajdani úri középosztály utódnemzedékeire gondolok, melyek meglepő érintetlenséggel tudták megőrizni kultúrájukat és értékeiket, meglepő kontinuitást mutatnak a két világháború közötti elődök mentalitásával. Az MDF-kormány bukásának talán legfőbb oka az volt, hogy ennek a rétegnek politizált, s közben elszigetelte magát az ország nagyobbik részétől. A magyar társadalom egésze a politikához sokkal laikusabb és pragmatikusabb módon viszonyul, mint a volt kormánypártok törzsszavazói. Sokkal inkább elfogadja természetesként például az egyház és az állam elválasztását, sokkal inkább megemésztette Trianont és következményeit, és inkább hajlik arra, hogy a történelmi sérelmek emlegetése helyett a jelenlegi helyzetet adottnak véve kell megoldást találni a határon túli magyar kisebbség problémáira. Az Antall-kormány miniszterei valószínűleg őszintén gondolták, hogy a sajtó oktalanul vádolja őket antidemokratikus gőggel, hiszen ők igenis kommunikálnak a társadalommal, és tudják, hogy az emberek támogatják politikájukat. Csakhogy egy olyan réteggel kommunikáltak, mely a társadalom többi részével nem kommunikál. Innen a csapdahelyzet. Ha a volt kormánypártok megpróbálnak eltávolodni eredeti bázisuktól, azt kockáztatják, hogy a törzsszavazóikat is elveszítik, és lassabb-gyorsabb eljelentéktelenedés lesz a sorsuk. Ha viszont nem lesz erejük a váltáshoz, akkor az a veszély, hogy jelenlegi szavazóik elriasztják tőlük a lehetséges új szavazókat.
Ez azt jelenti, hogy a modern értelemben vett konzervatív párt mögül hiányzik az a polgári közönség, amelyik ennek a bázisa lehet?
Nem, ez a közönség létezik, csakhogy az SZDSZ-re szavazott. Ez azt jelenti, hogy ha az MDF-nek és a KDNP-nek nem sikerül jelenlegi pozíciójukból kitörni – és itt nem a populista demagógia kínálta olcsó lehetőségekre gondolok –, akkor olyan kétpólusú rendszer fog kialakulni, melyben az SZDSZ lesz az MSZP váltópártja.
Melyik lenne jobb alternatíva az ország számára?
Ha a kérdés úgy szól, hogy vajon a két- vagy háromosztatú politikai mező a kedvezőbb, akkor azt felelném, hogy hiba volna ezzel kapcsolatban preferenciákat meghatározni. Mindkét felállásnak vannak előnyei és hátrányai. Ha azt kérdezi, hogy kétpólusú rendszer esetén mi előnyösebb, az SZDSZ vagy a keresztény-nemzeti pártok kulcsszerepbe kerülése, akkor azt felelem: ma az SZDSZ az a párt, amely a magyar társadalom polgárosodását a leghatározottabban képviseli, ezért a mai helyzetet egyenesen meghosszabbítva azt tartanám kívánatosnak, hogy – kétpólusú rendszerben – mi legyünk a jobbközép váltópárt. De úgy gondolom, hogy ezért a szerepért meg kell küzdenünk, és nemcsak abban az értelemben, hogy meg kell őrizni és lehetőség szerint növelni kell a szavazótáborunkat, hanem abban is, hogy meg kell maradni jól azonosítható értékeket és világos, gyakorlatias politikát képviselő, liberális pártnak. A kormányban való részvétel elkerülhetetlen alkui és sodródásai minden párt identitását kikezdik. Tudnunk kell védekezni a veszély ellen.
Váltsunk témát. Manapság általában bizonyos zűrzavar uralkodik a fogalmak körül, és ez alól a liberalizmus sem kivétel, amely hovatovább egyfajta gyűjtőnévvé kezd válni. Ön szerint mit nevezhetünk liberális álláspontnak, és mi a liberalizmus különböző áramlatainak a viszonya egymáshoz?
A liberalizmus mibenlétéhez két szinten lehet közelíteni, és a kettőt célszerű jól elkülönítem egymástól. Az egyik szinten az a kérdés, hogy adottnak véve az emberi természet bizonyos tulajdonságait, az erőforrások szűkösségét, valamint a rendelkezésre álló technikai eszközökben rejlő lehetőségeket, milyen volna az ideális társadalomberendezkedés, azaz hogy milyen politikai és gazdasági koordinációt érdemes támogatni. A másik, mélyebb szinten a kérdés az, hogy milyen morális elveket kell követnünk a társadalomberendezkedés alternatíváinak értékelésekor. A zavart az okozza, hogy a liberalizmust nálunk szívesen azonosítják azzal az intézményi elgondolással, mely kialakulása idején uralta: minimális állam és laissez faire piac. Ez részint a hetvenes és nyolcvanas évek nyugati ideológiai széljárását tükrözi, részint annak a következménye, hogy a „kevesebb államot, szabadabb piacot” jelszavát a mi térségünkben kétségkívül minden liberálisnak el kell fogadnia, hiszen az állami tulajdon és beavatkozás súlya itt akkora, hogy nemcsak a friedmanisták, de a hithű keynesiánusok is államtalanítani és piacosítani akarnak. Így aztán könnyen keletkezik olyan látszat, mintha a liberalizmus elvi alapon elkötelezett volna a laissez faire és az éjjeliőrállam mellett. Holott az állam korlátozása és a piac felszabadítása a liberálisok számára csupán eszköz mélyebben fekvő, elvi törekvések megközelítésére. Az elsődleges kérdés az, hogy ezek miben állnak, és hogy – figyelembe véve a valóság bizonyos tényeit – milyen intézményi berendezkedést indokolnak a XXI. század hajnalán.
De mintha a morális alapelvek értelmezésében sem lenne egységes a liberális hagyomány.
A liberális hagyomány a vallási tolerancia igényének megfogalmazásával, az állam és az egyház szétválasztásának sürgetésével kezdődött. Aztán jött a piac morális semlegességének gondolata: hagyni kell, hogy az emberek magánérdeküket kövessék a piaci tranzakciók során, és akkor a köz is jobban jár, mint ha erkölcsi tiltásokkal próbálnák kikényszeríteni a közjónak megfelelő gazdasági magatartást. Létrejött az elméleti-kísérleti természettudomány, s kialakulása magával hozta a tudományos szemlélet (vagy ahogy azt az újkori filozófia értelmezte) alkalmazását az emberre és a társadalomra. Megszületett az egyenlőség evilági, humanista eszméje: minden ember egyenlőnek született, az önkényes társadalmi kiváltságok nem igazolhatók. Az ember autonóm lény, a politikai berendezkedésnek elő kell segítenie, hogy életét autonóm módon irányíthassa, és nem fogadhatók el olyan egyenlőtlenségek, melyeket az autonómiát sértve hoznak létre és tartanak fenn. Ezen a morális egalitarizmuson nyugszik az egyenlő emberi jogok eszméje, valamint az a gondolat, hogy az állam intézményeinek és működésének egyedüli legitim célja az alattvalói összesség javának szolgálata – az emberi jogok szabta korlátok között.
Az egyenlőség elvének elfogadása azonban nagyon különböző következtetésekre vezethet, attól függően, hogy miként értelmezzük magát a fogalmat.
A kérdés, hogy az állam mikor bánik egyenlőkként a polgáraival, természetesen értelmezést kíván. De a liberalizmus minden változata úgy fogható fel, mint a válasz egy sajátos értelmezése. Két főbb álláspontot különböztethetünk meg. Az egyik szerint az egyenlő bánásmód azt jelenti, hogy az állam olyan rendet tart fenn, ahol mindenkinek egyformán tiszteletben tartják azokat a jogait, melyeket a XVII–XVIII. század liberális gondolkodói alapvetőnek tekintettek: tehát az élethez, a testi épséghez és a tulajdonhoz fűződő jogokat. Bármi módon osszák el az anyagi javakat, a társadalmi előnyöket és a kulturális értékeket az egyének cselekedetei: amíg az állam biztosítja, hogy e cselekedetek senki alapjogait ne sértsék, addig senkinek nincs alapja kifogásolni a létrejött elosztást. A másik álláspont szerint ez a nézet nem jól illeszkedik az egyenlő autonómia liberális ideáljához. Először is, nem ad számot róla, hogy miért éppen ezeket a jogokat kell az államnak tiszteletben tartania és betartatnia: vagyis nem mondja meg, hogy miért akkor nem sértik meg az emberek erkölcsi jogait, ha ezek és csakis ezek a jogok tiszteletben tartatnak. De, másodszor, tegyük fel, hogy ebben nincs hiba. Miért mondja akkor ez az értelmezés, hogy az állam érvényt szerez az egyének egyenlő autonómiájának? Azért, mert azt állítja, hogy ilyen körülmények között minden ember sorsa két hatás eredője lesz: egyfelől más emberek nem jogsértő (tehát nem is kifogásolható) döntéseié, másfelől a saját felelős döntéseié. Csakhogy ez nem okvetlenül igaz. Senki nem választja azt a családi környezetet, amelybe beleszületik, azt az anyagi, társadalmi és kulturális örökséget, amelyet készen kap. Senki nem állíthatja, hogy megérdemelte kezdő előnyét, és senkinek nem lehet azt mondani, hogy csak magát hibáztathatja kezdő hátrányaiért. Innen az következik, hogy ha a liberalizmus alapvető ideálja valóban az egyenlő autonómia, akkor olyan berendezkedést indokolt támogatnia, mely igyekszik kiegyenlíteni az önkényesen keletkezett, nem igazolható hátrányokat. Az első értelmezést libertáriusnak nevezhetjük, mert az alapjogok közötti szabadság maximalizálását tekinti célnak. A másodikat egalitáriusnak, mert nem ismeri el, hogy a laissez faire és a minimális állam keretei között kialakuló egyenlőtlenségek összhangban vannak az egyenlő autonómia ideáljával.
De vannak-e olyan technikák, amelyek révén ezek az egyenlőtlenségek korrigálhatóak anélkül, hogy azok az alapjogok, amelyek mégiscsak kiemelt védelmet élveznek, ne sérüljenek súlyosan?
Ez egy további kérdés, de nem tévesztendő össze azzal az alapvető problémával, hogy vajon egyenlő bánásmódként igazolható-e a be nem avatkozás politikája. Ha ugyanis arra jutunk, hogy nem, ugyanakkor azt állítjuk, hogy nem lehetségesek technikák, melyek a kezdő egyenlőtlenségeket hatékonyan korrigálhatják az alapjogok sérelme nélkül, akkor azt kell mondanunk, hogy a liberális berendezkedés igazolhatatlan: csak azok számára lehet igazolni, akik az előnyeit élvezik, azok számára nem, akik hátrányos helyzetben vannak. Nekik nem mondhatnánk többet, mint hogy sorry, a te nyomorúságodra szükség van ahhoz, hogy mások megvalósíthassák önmagukat. A liberális berendezkedés minimális igazolhatóságának az a feltétele, hogy a politikai közösség elismerje a védhetetlen egyenlőtlenségek létét, és törekedjék a mérséklésükre.
Számomra úgy tűnik, hogy a liberalizmus, egalitárius értelmezése révén benyomul arra a terepre, amely korábban a szocialista gondolkodás, a marxizmus domíniuma volt. Létezik-e a liberalizmus baloldali ágán túl értelmes és koherens baloldali álláspont?
Úgy vélem, lehetséges. Nagyobb történelmi perspektívából szemlélve azt mondhatjuk, hogy nemcsak a liberalizmus különböző ágai, hanem minden modern politikai eszmeáramlat az emberek közötti politikai egyenlőség valamilyen értelmezését adja. A klasszikus szocializmus, annak jelentős marxista és anarchista irányzata ugyanúgy a felvilágosodás örököse, mint a liberalizmus, és ugyanúgy az evilági humanizmus és az egyenlőség valamilyen kombinációját próbálja érvényre juttatni. A végső mérce a szocialisták számára is az emberek egyenlő autonómiája volt. A különbség abban állt, hogy a szocialisták egyfelől kritikusabbak voltak a keletkező polgári társadalom igazságtalanságaival szemben, mint a liberálisok, másfelől kritikátlanabbak voltak azt a lehetőséget illetően, hogy az autonómia egyenlősége növelhető volna a piac felszámolása és a jogrendszer elhalása útján. Úgy vélték, hogy a modern társadalomban lehetséges olyan berendezkedés, mely sem a piac által koordinált munkamegosztást, sem a jog szabályozó erejét nem ismeri. Ez illúziónak bizonyult, de az illúzió feladása után még mindig van két lehetőség a baloldalon. Az egyik (szerintem egyáltalán nem vonzó) alternatíva abban állna, hogy fenntartják a piac és jog nélküli társadalom utópiáját, revideálva az eredeti morális alapelveket. Ez ahhoz hasonlít, csak radikálisabb annál, mint a libertárius liberálisok eljárása, akik a laissez faire és az éjjeliőrállam berendezkedését kívánják fenntartani, miközben gyakorlatilag lemondanak az egyenlő autonómia ideáljáról. A másik lehetőség abban áll, hogy a baloldali érzelmű emberek lemondanak az átfogó politikai programokról, és egy-egy konkrét ügy képviselete mellett kötelezik el magukat, melyek integrálásával a liberális eszmekör késlekedik: feminista, homoszexuális, környezetvédő vagy más mozgalmakhoz csatlakoznak. Az ilyen kezdeményezésekkel a magam részéről erősen rokonszenvezem; meggyőződésem, hogy a liberális gondolkodás fejlődése szempontjából is fontosak. Biztos például, hogy a jogegyenlőségről alkotott felfogásunk drámaian változik a feminista és a homoszexuális-mozgalmak fellépése következtében, ahogy a faji egyenlőségért indított amerikai mozgalmak is hatalmas ösztönzést adtak az egyenlő bánásmód és a támogató megkülönböztetés (népszerű magyar kifejezéssel „pozitív diszkrimináció”) összefüggéseinek feltárásához.
De a piac és a jog szerepének elfogadása nem jelenti azt, hogy fel kell adni a materiális egyenlőség koncepcióját?
Nem, a két dolognak nem kell együtt járnia. Az a kérdés, hogy amennyiben elfogadja valaki a piac és a jog szükségességét, egyúttal el tudja-e fogadni azt is, hogy két ember között jelentős egyenlőtlenség alakuljon ki annak a következtében, hogy az egyik nagyobb erőfeszítéseket tesz az anyagi javak felhalmozásáért, míg a másik a szabadidőt, a művelődést részesíti előnyben. A liberális álláspont szerint mivel az államnak az egyének felelős döntéseit kell tiszteletben tartania, ezért ha két ember nagyjából azonos helyzetből indul, de valóban felelős döntéseik következtében, más-más utat bejárva, életük során eltérő helyzetbe jutnak, akkor a különbségek az egyenlő bánásmód elvének sérelme nélkül alakultak ki közöttük. Csak azokat az eltéréseket kell korrigálni, melyek semmilyen összefüggésbe nem hozhatók felelős döntéseikkel. Kérdés persze, hogy miként lehet elválasztani a felelős döntések nyomán kialakult egyenlőtlenségeket azoktól, amelyek rajtunk kívül álló körülmények következményei, és ha képesek vagyunk ezeket elválasztani, akkor hogyan lehet az utóbbiakat korrigálni. Mindkét nehézség komoly és alapos vizsgálódást kíván.
A rajtunk kívül álló adottságokra példaként azt hozta fel, hogy senki sem tehet arról, hogy hová születik. Számomra mégsem bizonyos, hogy itt valamiféle személytelen automatizmusról lenne szó, hiszen az egyenlőtlen kiinduló helyzet következhet a szülők felelős döntéseiből. Annak, aki azért dolgozott keményen, hogy a gyerekének jobb legyen, joga van ahhoz, hogy a gyerekét előnyösebb pozícióban lássa.
Itt nagyon érdekes konfliktust találunk két perspektíva között. Egy új nemzedék tagjainak egyenlőtlen starthelyzetét két szemszögből lehet megközelíteni. Ha az előző nemzedék szemszögéből nézzük, akkor, feltéve, hogy a szülők egyenlő helyzetből indultak, a különbségeket az ő döntéseiknek tudhatjuk be. De az új nemzedék szemszögéből is meg lehet közelíteni a kérdést, és akkor senkinek nem lehet azt mondani, hogy mivel hátrányos indulóhelyzetéért a szülei tehetnek, tehát neki viselnie kell a következményeket, ahogyan azt sem mondanánk, hogy a már halott apa bűneit a fiúnak kell börtönben levezekelnie. Az elfogadható liberális álláspont nem mehet el odáig, hogy teljesen semmissé tegye a szülők erőfeszítéseit, de odáig sem, hogy a kezdő egyenlőtlenségeket úgy, ahogy vannak, tudomásul vegye. Ez is olyan kérdés egyébként, ahol a liberális és klasszikus szocialista álláspont világosan megkülönböztethető: „a klasszikus szocialista álláspont szerint teljesen el kell törölni az örökösödési jogot, az egalitárius liberális pedig azt mondja, hogy (egyebek között) olyan örökösödési adót kell bevezetni, mely nem teszi értelmetlenné a szülők erőfeszítéseit, de tűrhető mértékűre csökkenti az induló egyenlőtlenségeket.
Jól érzékelem, hogy valamikor a 70-es években lényegében egy intellektuális döntést hozott, amikor arra jutott, hogy a marxizmus megreformálhatatlan, és liberális álláspontra helyezkedett, ugyanakkor ebből az alapállásból igyekezett visszakeresni azokat a lehetőségeket, amelyek révén az érzelmi és erkölcsi meggyőződései mellett a legjobban tud érvelni? A marxizmus feladása tehát nem jelentette azt, hogy egyúttal feladta volna az érzelmi és erkölcsi „baloldaliság” iránti elkötelezettségét.
A 70-es évek elején a revizionista marxisták közé tartoztam, és akkori meggyőződésemnek része volt az a felismerés, melyet úgy fogalmaztam meg az előbb, hogy a marxizmus ugyanúgy a felvilágosodás örököse, és ugyanúgy az egyenlő autonómia eszményét próbálja értelmezni és a társadalmi intézmények nyelvére lefordítani, mint a liberalizmus, csak abban a hiszemben, hogy lehetséges olyan társadalmi intézményrendszer, mely túlmegy a liberalizmus által helyeselt intézményeken. Így elválásom a marxizmustól nem volt valamifajta konverzió, inkább egy gondolatmenetnek a továbbépítése vagy inkább továbbtanulása.
Legutóbbi nagy tanulmánya is egyfajta Marx-revízió volt. Mostanában úgy látszik, mintha ismét növekedne a marxizmus iránti érdeklődés, gondolok itt Derrida nemrégiben megjelent, nagy port kavaró könyvére. Minek köszönhető ez az új keletű érdeklődés?
Az inkább csak a francia szellemi élet provincializmusát jelzi, hogy az utóbbi két évtizedben nem is akartak tudni Marxról. Az angolszász világban vagy a német tudományosságban soha nem lehetett jó társaságban olyan sületlenséget képviselni, hogy „Tőke=Gulag”. Ezekben az országokban folyamatosan virágzott a Marx-kutatás, ami nem jelenti azt, hogy a Marx-kutatók marxisták is lettek volna egyben. Egy magára valamit is adó filozófus abból indult ki, hogy a marxizmus nem folytatható, de maga Marx ugyanúgy a mindig újragondolandó és újraértelmezendő klasszikusok közé tartozik, mint Kant vagy Hegel. Ezt a tanulmányt Marx és a liberálisok materiális egyenlőségfogalmának közös gyökereiről és eltérő megoldásairól nem azért írtam, mintha Derridához hasonlóan abban a tévhitben leledzenék, hogy egy elfelejtett hagyományról van szó, melyet most fel kell eleveníteni. A vállalkozásnak merőben életrajzi okai voltak. Az egyik ok az, hogy nemzedékem filozófiai mestere, Márkus György a minap lett 60 éves, és volt tanítványai egy neki címzett tanulmánykötettel akartak megemlékezni erről az évfordulóról. Mivel én a marxizmus revizionista értelmezését valaha Márkustól tanultam, mi sem volt természetesebb, mint hogy a neki szóló tanulmány oda kanyarodjon vissza, ahol a mi útjaink annak idején elváltak. A másik ok a következő. Számomra mindig fontos volt, hogy újabb nézeteim hogyan viszonyulnak az egykoriakhoz, de soha nem volt rá alkalmam, hogy megpróbáljam rendszeresen végiggondolni, hogyan értelmezendők mai álláspontom fényében a húsz évvel korábban vallott elgondolásaim. Azt hiszem, ez az írás nagy segítségemre volt abban, hogy tisztába jöjjek annak a gondolati fejlődésnek a belső összefüggéseivel, mely az én tanulási folyamatom volt.
Ha, mint mondta, már kívül helyezte magát ezen a tradíción, mégis mi volt a hozama ennek a vállalkozásnak?
Ez a munka kétfajta olvasó számára lehet érdekes. Az egyik a szakfilozófus, akinek soha nem lehet elég, hogy az adott pillanatban a fogalmaknak mi az autoritatív használata, hanem mindig vizsgálnia kell azt is, hogy miként alakult ki ez a használat, milyen elméleti problémák térítettek el korábbi fogalomhasználatoktól, vagy miért merültek feledésbe korábbi jelentések. Ez merőben elméleti kérdés. Van azonban egy másik közönség is, melyet zavarnak a liberalizmus körüli elméleti tisztázatlanságok, s talán személyes értékelköteleződései miatt ingadozik is abban, hogy elfogadja-e a liberalizmust, vagy inkább az elméleti értelemben vett szocializmus valamelyik változata felé tájékozódjon. Számukra az ilyen elemzésnek világnézeti jelentősége is lehet. Ezen túl viszont inkább csak az én számomra, talán még néhány nemzedéktársam számára, és merem remélni, Márkus György számára lehet a Marxról írott tanulmányom érdekes és fontos.
- Melléklet [4]