Nyugdíjrendszerünk ezer sebből vérzik, a napi figyelem mégis mindig csak azokra a problémákra irányul, amelyek gondot okoznak a pénzügyi kormányzatnak. Most éppen az az ügyeletes téma, hogy a béreket vagy az árakat kövessék-e a nyugdíjak. A probléma története dióhéjban a következő.
Kezdetben vala, hogy a reálbérek emelkedtek, a nyugdíjak azonban nem követték az inflációt, a nyugdíjasok relatív és abszolút helyzete romlott. (Átlagosan, mert ezen belül jelentős kiegyenlítődés következett be a legalacsonyabb nyugdíjak javára, a magasabb, később már a közepes nyugdíjak kárára.)
Néhány éve már nemcsak a nyugdíjak, hanem a bérek is elmaradtak az inflációtól, a reálbérek csökkentek. Hamar megszületett az ideológia, hogy ilyen körülmények között a nyugdíjak „értékmegőrzését” még kívánni sem lehet, hiszen akkor a nyugdíjasok előnyt élveznének a dolgozókkal szemben. (Ez egyébként igaz, főként ha az előzményeket figyelmen kívül hagyjuk.) Kövessék tehát a nyugdíjak az – addig nem követett – árak helyett a béreket (1991 óta). Még meg sem száradt azonban a nyomdafesték a bérkövetést előíró törvényen, amikor módosult az ideológia: a bért nem úgy kell értelmezni, mint bért, hanem mint a munkaképes korosztályok átlagos jövedelmét – ami tömeges munkanélküliség esetén természetesen jóval alacsonyabb, mint a foglalkoztatottak bére. A következő évben hallgatólagosan, a törvény módosítása nélkül, már ezzel a kis „átértelmezéssel” állapították meg a nyugdíjemelés konkrét mértékét.
Ebben az évben aztán kitört a katasztrófa. A nominálbérek jobban nőttek, mint az árak, és így, tragikus módon, a reálbérek némileg emelkedtek. A hatályos törvény végrehajtása esetén tehát, még tragikusabb módon, a nyugdíjak reálértéke is emelkedne valamicskét.
Nosza megszületett a „kompromisszumos” ajánlat: fogadják el a nyugdíjasok a bér helyett az árkövetés elvét. Ez ugyan idén rossz nekik, hiszen az árak eddig kevésbé nőttek, mint a bérek; de milyen jó lesz jövőre, amikor ismét az árak fognak jobban nőni. (Nem is értem a költségvetést: ha a jövő évi jó érdekében érdemes az idei rosszat elfogadni, akkor miért nem önmagának biztosítja ezt az előnyt? Ha a bérkövetésnél maradnánk, az idén ugyan rossz lenne az államháztartásnak, de milyen jó lenne jövőre! Lehetne persze olyan javaslatot is tenni, hogy kövessék a nyugdíjak mindig azt, ami kevésbé emelkedik – ez legalább tiszta beszéd lenne.)
A másik örökzöld vitatéma a nyugdíjkorhatár. Boldogabb országokban is aktuális, két ok miatt. Először, az utóbbi egy-két évtizedben számottevően, a korábbi várakozásokat messze meghaladóan, tovább emelkedett az átlagos élettartam. Az emberek tovább élnek, tehát hosszabb időt töltenek nyugdíjban. Másodszor, 2010 körül nyugdíjba mennek a második világháború után született, rendkívül nagy létszámú korosztályok, a baby-boom gyermekei. Ugyanakkor a boomot követő születési apály idején világra jött, alacsony létszámú korosztályok lesznek keresőkorban. (Egyelőre senki nem foglalkozik azzal, hogy még később majd ez utóbbiak lesznek nyugdíjban, és akkor milyen jó lesz.) A két tény együttes hatására alaposan meg fog változni az arány a járulékfizető keresők és a járadékot élvező nyugdíjasok száma között. Ez nálunk is elkerülhetetlen.
Az átlagos élettartam számottevő emelkedése ugyan bennünket, sajnos, elkerült, de van helyette sok más. (1) Még a mai magyar élettartam mellett is valóban alacsony a törvényes korhatár. (2) Ennél is alacsonyabb a tényleges nyugdíjba vonulási kor, mert a munkanélküliség elől az emberek nyugdíjba menekülnek, ha tehetik. Az elmúlt években számos intézkedés segítette, sok vonatkozásban kényszerítette ezt a menekülést, ami a munkanélküliség társadalmi költségeinek egy részét a nyugdíjrendszerre terheli. (3) Igen magas és gyorsan növekszik a rokkantnyugdíjasok száma. Itt a romló egészségügyi helyzet és a tényleges munkanélküliség mellett a feketegazdaság által kínált munkalehetőség is szerepet játszik.
A nyugdíjkorhatár emelésére csábító második tényező, a 2010 körüli demográfiai arányváltás nálunk is várható, csak mi nem „baby-boomer”-eknek, hanem Ratkó-gyerekeknek neveztük el az akkor majd nyugdíjas korba lépő, nagy létszámú korosztályokat.
Kérdés azonban, hogy mit oldana meg és mit nem, milyen újabb problémákat okozna a korhatár felemelése (eltekintve az emberi problémáktól, amelyeknek nem szoktak sok figyelmet szentelni). Először is kérdéses, hogy a törvényes korhatár felemelése milyen mértékben emelné a tényleges nyugdíjba vonulási kort, amíg léteznek és működnek a nyugdíjba menekülést ösztönző és segítő tényezők. Másodszor nyilvánvaló, hogy ha erre a kérdésre pozitív a válasz, akkor az a munkaerőpiac szempontjából jelenleg hátrányos lenne. Tovább rontaná a fiatal és középkorú munkakeresők esélyeit, esetenként nehéz gazdasági és emberiességi döntés elé állítaná a munkáltatókat. Ezért ellentmondóak a vélemények, ezért futott már többször is zátonyra a megváltó javaslat.
Mit lehet mondani erről a két akut kérdésről, az indexálásról és a korhatárról, a pillanatnyi krízispániktól lehetőleg függetlenedve, messzebb tekintő, tárgyilagos megfontolás alapján?
Ha egy társadalom kénytelen hozzászokni az ár-, bér- és jövedelmi viszonyok gyors változásaihoz, akkor értelmetlen dolog a nyugdíjak mértékét abszolút összegben, forintban törvénybe iktatni. A nyugdíjakat már eleve is relatív módon kellene megállapítani, vagyis valamiféle olyan mutatószámhoz kötni, amely többé-kevésbé jól tükrözi a gazdaság általános helyzetét, a többi korosztály jövedelmi viszonyainak alakulását. Az árszínvonal önmagában biztosan nem ilyen mutató. Valóban kétséges, hogy a bérszínvonal megfelelő mutató lehet-e, hiszen a keresőkorú korosztályok jövedelmét egyre inkább nem bérjellegű tényezők alakítják (az egyik oldalon a vállalkozói jövedelmek, a másik oldalon a munkanélküli-segély vagy annak elmaradása). A bűvös mutató kiválasztása tehát alapos közgazdasági megfontolást igényelne.
Az egyéni nyugdíjak természetesen továbbra is különböznének egymástól, a nyugdíjjogosultságot megalapozó múltbeli teljesítménytől, az egyéni életpályától függően. Ezeknek kell meghatározniuk a nyugdíjak közötti arányokat. Valamennyi nyugdíj színvonala viszont rugalmasan alkalmazkodna a gazdaság teherbíró képességéhez.
Ami a korhatárt illeti, az a véleményem, hogy nincs „jó” korhatár, mert az emberek nem egyformák. Felesleges valamilyen korhatárig munkában tartani beteg, elfáradt, már keveset kereső és többnyire csak kegyelemből foglalkoztatott embereket. Felesleges, sőt káros, valamilyen korhatártól nyugdíjba zavarni makkegészséges, életvidám, dolgozni, sőt alkotni képes embereket. Az intézmény rossz, meg kell szüntetni. Bizonyos életkor, például 50 év felett döntse el mindenki szabadon, hogy mit kezd a további életével.
Ehhez persze hozzátartozik, hogy a korai nyugdíjba vonulás hátrányos, a továbbdolgozás előnyös hatással legyen a nyugdíj mértékére. Mármost ki döntse el, hogy mennyivel „büntessük”, illetve „jutalmazzuk” ezeket az eseteket? Nyilvánvaló, hogy az egyetlen gazdaságilag ésszerű mérce a korábbi járulékfizetéssel megalapozott nyugdíjvagyon. Minden egyénnek minden életkorban joga van tudni, hogy addigi hozzájárulásával mekkora vagyont halmozott fel, és hogy abból milyen arányú – a bűvös mutatószámtól függő színvonalú – havi járadékra tarthat igényt, ha már 53 évesen elkezdi igénybe venni a járadékot, illetve mennyivel többre, ha csak 60 éves korától igényli. (Nyilván e két szélsőséges eset között óriási lesz a különbség, és ez sokkal inkább ösztönöz a tényleges nyugdíjba vonulás késleltetésére, mint a „törvényes” korhatár macerálása.)
Látható, hogy csupán ennek a két akut kérdésnek az ésszerű megoldása is nyugdíjrendszerünk alapvonásait érinti. Az egyéni vagyon mindenkori megállapíthatósága egyéni számlavezetést kíván. Ilyen nálunk egyelőre nincs, és visszamenőleg aligha valósítható meg. Ennél is fontosabb, hogy a biztosítási elv tényleges érvényesítését jelenti, annak elismerését, hogy a fizetett járulékkal nem a szomszéd nyugdíjas nénit „tartjuk el”, hanem saját, jövőbeli nyugdíjunkat előlegezzük meg. A nyugdíjat pedig nem a „fiataloktól kapjuk”, hanem saját korábbi megtakarításainkat éljük fel öregkorunkban.
Az „önmagunkról való gondoskodás” megvalósítását, a nyugdíjrendszer tényleges biztosítási alapra helyezését szinte kivétel nélkül szükségesnek tartják és sürgetik a kérdéssel foglalkozó külföldi és hazai szakértők. A dogmatikus liberalizmus azonban mindezt csak a magánszférában, magánbiztosítók üzleteként tudja elképzelni. A társadalombiztosítást erősen takaréklángra tett, a „rászorulókat támogató”, szolidaritási intézménynek szeretné látni, valamiféle modern, monetarizált szegényháznak. Magam nem tudom belátni, hogy miért ne kínálhatna a társadalombiztosítás is korszerű nyugdíjrendszert, a bérből és fizetésből élők túlnyomó többsége számára öregkori biztonságot, gazdaságilag racionális feltételek mellett. Emellett természetesen nyugodtan versenghetnének a magánbiztosítók.
Ezek az alapkérdései az előttünk álló, elkerülhetetlen nyugdíjreformnak. Pillanatnyi „válságkezelő” intézkedések összefércelt csomagját reformnak nevezni szemfényvesztés lenne; az alapkérdések tartós, megnyugtató megoldását kellene megcélozni. Ehhez pedig alapos közgazdasági megfontolás kell, érdemi szakmai vita, ismételt biztosításmatematikai számítások, az átmenet bonyolult kérdéseinek kidolgozása, színvonalas jogi munka, nem utolsósorban pedig széles körű társadalmi egyetértés. Ezért tartom ijesztőnek, hogy a kormányprogram 1995 végére új nyugdíjtörvény benyújtását ígéri. Amit ennyi idő alatt meg lehet tenni, azt nem érdemes megtenni. Amit el kellene végezni, azt ennyi idő alatt nem lehet elvégezni.
Tisztelettel javasolom a kormánynak, hogy ne röstellje ezt az ígéretét módosítani. 1995 végén a társadalom nem azt fogja elsősorban számon kérni, hogy kapott-e egy összefércelt, keresztülhajszolt, semmit meg nem oldó, régi-új nyugdíjtörvényt. Ezzel szemben bizonyára némi elismeréssel fogja nyugtázni, ha érdemben tájékoztatják arról, hogy milyen koncepció alapján folyik a törvény előkészítése, mikor és milyen formában lesz módja véleményt nyilvánítani, meddig jutott és milyen ütemezésben folytatódik majd a munka annak érdekében, hogy – mondjuk – 1997 végére megszülessen egy olyan törvény, amely valóban korszerű, a jövő század első évtizedeit kiszolgálni képes nyugdíjrendszert kodifikál.
- Belföld [6]