A német alkotmány mindenki számára biztosítja a koalíciós szabadságot, vagyis azt a jogot, hogy szakszervezetet vagy munkaadói szövetséget alapítson, illetve meglévő szervezethez csatlakozzon. Az alkotmány egyúttal az ilyen szervezetek létét és tevékenységét is védi, ha bizonyos feltételeknek eleget tesznek, vagyis ha egyebek mellett demokratikusan strukturáltak, „komolyak”, és a működésüket szabályozó törvényeket elismerik.
A szakszervezetek és munkaadói szövetségek feladatait nem szabályozza törvény, ezek az idők során „kialakultak”. Feladatuk minden, ami a munkavállalók és a munkaadók gazdasági és társadalmi kérdésekben való érdekképviseletével kapcsolatos (tárgyalások folytatása kollektív szerződésekről, tagjaik jogi tanácsokkal való ellátása és jogi képviselete, tagjaik továbbképzésének megszervezése, társadalom- és gazdaságpolitikai törvényjavaslatokkal kapcsolatos nyilvános állásfoglalás stb.) A munkaadók a Német Munkaadói Szövetségek Országos Egyesületében tömörülnek, amely (1988-as adat) 45 szakmai csúcsszövetségből és 386 tagszövetségből áll. A munkavállalók a tizennyolc ágazati szakszervezetet magában foglaló Német Szakszervezeti Szövetségben tömörülnek. Külön szakszervezetük van az alkalmazottaknak, és a Német Közhivatalnokok Szövetsége is betölt szakszervezeti funkciókat. A szervezettség foka iparáganként különböző: míg a nehéziparban a munkavállalók mintegy 90 százaléka szakszervezeti tag, a kiskereskedelemben csak tíz százalékuk.
A német munkajog rendszerében óriási jelentőségük van a kollektív szerződéseknek (Tarifvertrag), amelyek a munkaviszonyban állók kilencven százalékát érintik közvetve vagy közvetlenül. A kollektív szerződéseknek van törvényi alapjuk, de az alkotmányosan garantált tarifaautonómia keretében – tehát az állam beavatkozása nélkül – kötik meg őket. A munkavállalók nevében a szakszervezetek tárgyalnak vagy az egyes munkaadókkal, vagy a munkaadói szövetségekkel. A kollektív szerződések vonatkozhatnak csak a bérekre és fizetésekre, de tartalmazhatnak átfogóbb szabályozásokat is.
Ha a felek nem tudnak megegyezni, nyomásgyakorlás céljából élhetnek a munkaharc eszközeivel. A munkavállalók sztrájkolhatnak, a munkaadók pedig kizárhatják a munkavállalókat a munkahelyről. Átfogó törvényi szabályozás e tekintetben nem létezik, a munkaharcok törvényszerűségével kapcsolatban a Szövetségi Munkaügyi Bíróság néhány évtizedre visszamenő ítélkezési gyakorlata a perdöntő. A munkaügyi ítélkezési gyakorlat szerint a munkaharc bevetett eszközének arányosnak kell lennie az elérendő céllal. Sztrájkot csak szakszervezet hirdethet meg (a vadsztrájkok tilosak), nem lehet szolidaritásból sztrájkolni, és a sztrájknak csak olyan célja lehet, amelyet egy kollektív szerződés keretében el lehet érni.
Törvény írja elő a munkavállalók részvételi jogát a munkahelyi döntéshozatalban. A munkavállalók által választott üzemi tanácsok működnek minden olyan vállalatnál, amely ötnél több választókorú munkavállalót alkalmaz. Az üzemi tanácsoknak csak a közvetlen munkahelyi ügyekbe van beleszólásuk, a vállalkozói stratégiába és az üzleti döntésekbe nem. De nagyobb vállalatoknál a munkavállalók képviselői ott ülnek a felügyelőtanácsban is, tehát befolyásolhatják a fontos vállalkozói és stratégiai döntéseket. De ez sem jelenti azt, hogy a munkavállalók leszavazhatják a részvényeseket, a végső döntés joga mindenképpen a tulajdonosok kezében marad.
A Szövetségi Köztársaságban ÉT-jellegű, kvázi közjogi testület nem létezik.
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]