Az örvendetesen megnövekedett nemzetközi forgalom során nálunk megforduló nyugat-európai orvosok és a nyugat-európai orvosi intézményekhez látogató magyar orvosok némi csodálkozással állapítják meg, hogy a közepesen fejlett Magyarország a lakosság számához viszonyítva milyen jól van ellátva az orvosi csúcstechnológiát képviselő berendezésekkel, miközben mindennapos tapasztalatunk az, hogy egészségügyünk mennyire lerongyolódott. A háziorvosi és a szakrendelőkben a betegek órákig várakoznak kényelmetlen padokon, a kórházakban kevés a fürdőszoba és a WC, krónikus a nővérhiány, s ennek következtében az ápolás gyakran hagy maga után kívánnivalót. Mint az előző interjúból kiderül, az egészségügyi ellátásra fordítható összeg szerény negyede-ötöde a fejlett országokénak, ugyanakkor való igaz, hogy pl. a CT-ellátottság ostromolja a nyugat-európai szintet. Míg Nyugat-Európában egy 1992-es adat szerint egymillió lakosra 10 komputertomográf jutott, a kétmilliós Budapesten 18 komputertomográf van, s az országban összesen 42. (További kettőt világbanki hitelből most telepítenek Salgótarjánba és Miskolcra.) 1989 és 1993 között az egészségügyi összkiadások nominális növekedése csaknem háromszoros volt, és 1994-ben várhatóan csak a központi forrásból finanszírozott úgynevezett gép-műszer fejlesztések évi ráfordítása az 1989-esnek három és félszerese. Bár az egészségügyi ágazat szószólói, szakmai tekintélyei gyakran látják elégtelennek a rendelkezésükre álló technikai eszköztárat, mind a diagnosztikában, mind a gyógyításban hatalmas fejlődés ment végbe az elmúlt öt évben. De aligha tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a műszerezettségben bekövetkezett örvendetes előrelépés szokatlan aránytalanságot hozott magával a meghonosodott orvosi high tech és az ellátás egyéb területei között. Nehéz lenne előre látni, hogy ennek az aránytalan fejlődésnek mi lesz a folytatása. A túlnyomóan ma is állami központból (bár már nem egyetlen, hanem országosan két központból, a Népjóléti Minisztériumból és az Egészségbiztosító Pénztárból) vezérelt egészségügyben egyelőre kevéssé működnek azok az önszabályozó mechanizmusok, melyek Nyugaton a hasonló tendenciákat jó két évtizeddel ezelőtt korrigálni, de legalábbis tompítani tudták.
Talán eme újabb strukturális jellemzőknek is szerepük van abban, hogy míg az egészségügyi ráfordítások az ország általános gazdasági teljesítményéhez képest nőnek, s a gyógyítás infrastruktúrája már legalábbis összehasonlítható a nyugatival, a lakosság egészségi állapota egyáltalában nem javul, s a halálozási mutatók katasztrofálisak. Az okok alighanem ugyanúgy az elmúlt rendszer utolsó évtizedében elindított, felülről vezényelt modernizációra vezethetők vissza, mint gazdaságunk és társadalmunk számos más antinómiája. A 80-as évtized végén a kormányzat nagyszabású egészségügyi reformot készített elő, amely Perényi László, az egészségügyi kormányzat 1992-ben szélnek eresztett veterán finanszírozási szakembere szerint a fekvőbeteg-ellátás átalakításával kezdődött volna, s három fő részből állt:
1. Gép-műszer fejlesztés.
2. A fekvőbeteg-intézmények komfortosítása.
3. A kórházi ágyak számának csökkentésével összekötve három területi kiegyenlítési program.
A három elem közül a legegyszerűbben végrehajtható mindenképpen a gép-műszer fejlesztés lett volna, hiszen sokkal kevésbé érinti meg az egészségügyi intézmények belső viszonyait, mint pl. a kórházi osztályok csökkentése. De ráadásul közbejött a rendszerváltás. Az új MDF–KDNP egészségügyi kormányzat felhagyott a kórházi struktúra reformjával, s helyette az alapellátás átalakításával kezdett foglalkozni. A reformkurzus által elképzelt menedzser-kórházvezetés helyett orvosigazgató-választás következett. A gép-műszer fejlesztés megindult, a racionalizálási-modernizálási tervek további elemei szétestek. Ráadásul a technikai megújulást forszírozták a gazdasági liberalizálás során behatoló nagy orvosi berendezéseket gyártó cégek is, amelyek éhesen csaptak le a szinte érintetlen új közép- és kelet-európai piacra. E csábító kínálatok megjelenésének időszakában, 1990–91-ben – bármilyen hihetetlen, az egészségügyi kassza váratlanul jól állt. A Világbank által már nyomatékosan javasolt, és 1989 legvégén sietősen végrehajtott „forráscsere”, amikor is a társadalombiztosítás átvette a költségvetésből az egészségügy finanszírozását, s átadta családi pótlékot, átmenetileg jó pozícióba hozta pénzügyileg az egészségügyet.
A költségvetésből a tb-hez került, egészségügyre fordítandó jó 60 milliárd forint felhasználásának nagy hirtelen felállított szabályai olyan réseket hagytak szabadon, amelyeken keresztül nagyvonalúan és gyorsan lehetett drága berendezésekhez juttatni az ügyesen lobbyzó kórházakat. Ekkortájt állt elő az az új egészségügyi infrastruktúra, amelyik a következő, pénzügyileg jóval szűkebb esztendőket is meghatározza.
Az új, megint szocialista egészségügyi kormányzat már nem folytathatja ott, ahol 1990 elején abbahagyta.
- Belföld [6]