A Beszélő mostani különszáma remélhetőleg meggyőzően fogja bizonyítani, hogy potenciálisan – vészhelyzet esetén – nagyszámú és változatos szerzői gárdával rendelkezik, s hogy e szerzőknek és velük együtt a liberális értelmiség szélesebb köreinek érzelmileg biztosan szükségük van rá. Egyszerűen azért, mert megszokták, a szívükhöz nőtt.
Ami persze nem elegendő ok arra, hogy az e körökön kívüli tényezők, gazdaságiak és politikaiak, amelyek létére vagy nemlétére befolyással lehetnek, ugyancsak megtegyék a magukét a lap fennmaradása érdekében. A kérdés az, milyen eszközökkel és érvekkel lehet őket is meggyőzni.
Lehet próbálkozni erkölcsi nyomással, amire példa ez a különszám is. De ez igazán hatékony természetesen akkor lehetne, ha a lap szerkesztési színvonala, érdekessége, keresettsége a következő számok során ugrásszerűen, látványosan megjavulna.
Léteznek azonban komoly politikai érvek is a lap fennmaradásának szükségessége mellett. A Beszélőnek az SZDSZ kormánypárttá válása, a szociálliberális koalíciós kormányzás megkezdése (és első zökkenői) óta új szerep jutott. Most már igazi haszna, előnye van annak, hogy nem pártlap, sőt, még annak is, hogy felfogása, „vonala” jó ideje eltért az SZDSZ-étől, amennyiben kritikusabb volt az MSZP-vel és szkeptikusabb a koalícióval szemben, mint a pártvezetés többsége vagy legalábbis annak meghatározó része. Így most annál több joga és lehetősége van a bírálatra.
Az SZDSZ mint párt ma bizonyos fokig kötve van. A kormánykoalíció szolidáris tagjaként tartózkodónak illik lennie a koalíciós partner bírálatában (habár, helyesen, nem vállalt és nem is tanúsít teljes tartózkodást!). Másrészt az adott parlamenti erőviszonyok mellett s különösen a mai súlyos gazdasági helyzetben a pártnak csaknem minden erejét és figyelmét közvetlen, napi feladatok megoldására kell fordítania. Az eddiginél is kevesebbet foglalkozhat tehát a távolabbi célokkal, saját hagyományainak és arculatának, eszményei és a valóság viszonyának, a más, főként a szocialista és a konzervatív politikai és eszmei irányzatokhoz való viszonyának kimunkálásával.
A prakticizmus tehát többé-kevésbé elkerülhetetlennek látszik az SZDSZ közeljövőjében, különös tekintettel koalíciós partnerének eltökélt prakticizmusára. Az MSZP vezetése láthatóan elhatározta, hogy a párt labilis egységének megőrzése érdekében elhárít minden „provokatív” hangot – jöjjön az belülről vagy kívülről –, amely a szocialista párt jellegét, összetételét, a kommunista múlthoz való viszonyát, szociáldemokrata irányban történő átalakulásának tényeit és kérdőjeleit „firtatná”. (Jellemzőnek tartom, hogy akár TGM, akár a magam ez irányú kérdezősködésére szocialista részről – tudtommal – semmiféle érdemleges válasz nem érkezett.) Az SZDSZ mint párt mindaddig, amíg az MSZP-n belüli populista-szélsőséges szárny nem látszik felülkerekedni, bizonyosan nem fogja e kérdéseket bolygatni.
Eközben a jobboldalon, a népi és a konzervatív tábor újjászerveződése során is várhatók olyan fejlemények, támadások vagy éppen megtámadni való jelenségek, de esetleg figyelemre vagy megszívlelésre méltó kritikák és kezdeményezések is, amelyekre, hacsak közvetlen politikai érdekeit nem érintik, az SZDSZ várhatóan megint csak nem fog nagyobb figyelmet fordítani, mert ezen az oldalon sem kíván fölösleges „ideológiai”, történelmi stb. vitákba bonyolódni.
A párttól független, de ehhez közel álló politikai hetilap mindezt megteheti. Sőt éppen legfőbb feladatai közé tartozik, hogy elemelje a „szabad demokrata” áramlatot, eszmét és pártmozgalmat a napi egzigenciák és alkudozások vagy konfrontációk szintjéről, fönntartsa eszményeink történeti kontinuitását és a jövendő demokratikus, republikánus szellemű Magyarország eszméjét.
Az eszmények és a valóság szembesítése persze együtt jár nemcsak a kormány, hanem időnként az SZDSZ-vezetés bírálatával is. De ezt a baráti, „családon belüli” kritikát, amely a Beszélő második legfontosabb feladata lenne, a pártvezetésnek el kell viselnie, sőt, igényelnie kellene, ha netán pillanatnyilag kényelmetlen is.
Az idei választások azt mutatták, hogy mindinkább a fiatalok pártjává leszünk. De ezt a rokonszenvet megtartani vagy növelni bizonyosan nem lehet pusztán a kormánypolitikában való mégoly konstruktív részvétellel, mégoly színvonalas parlamenti szerepléssel. Ehhez múlt- és jövőkép, eszmei szárnyalás és ütközés is szükséges.
Hol másutt produkálhatja ezt a szabad demokrata szellemű értelmiség, mint a Beszélőben? Bármennyit publikál is – szerencsére – a sokszínű sajtóban és nagyszámú folyóiratainkban, koncentrált, sűrű, kollektív formában és bizonyos „intern” jelleggel ezt csak saját lapban, a liberális politikai hetilapban teheti. (Ezért helyeslem a szerkesztőség elutasító álláspontját a havi folyóirattá való átalakulás gondolatával szemben.) Múlhatatlanul szükséges, hogy ennek az értelmiségnek s a hozzá nem ok nélkül vonzódó rétegeknek legyen egy egészében sajátjuknak tekinthető, az ő hangjukon megszólaló, az ő kérdéseikre választ kereső, az aktuálpolitikát vagy a kultúrát is az ő szemükkel néző orgánuma.
Ennek azonban két alapfeltétele van. Az egyik, hogy vezető értelmiségijeink, publicistáink (s ne csak Kőszeg, Solt, TGM s néha Kende Péter, Kis János vagy Eörsi István) a Beszélőt tekintsék természetes közlönyüknek, s gondolataikat, beérve a kisebb példányszámmal, elsősorban és rendszeresen itt közöljék.
A másik, hogy a lap szerkesztése is kielégítse ezt az egyrészt sokrétű, másrészt éppen egyöntetű igényt, s a Beszélőnek ne csupán egyes cikkekben és a szerkesztői jegyzetekben legyen jellegzetes, jól megkülönböztethető saját hangja, hanem – a „kívülről” érkezett vitacikkeket leszámítva – a lap egésze, a maga megkomponáltságában (időnként talán egy-egy témának szentelt különszámokban is) ezt a gondolkodásmódot tükrözze, s szűnjön meg vegyes színvonalú és szemléletű írások halmaza lenni. (Természetesen nem szerkesztői diktatúrára, cenzúrára gondolok, hanem igenis a nagy elődök, Jászi Oszkár, Osvát Ernő vagy Zsolt Béla igényes és konstruktív szerkesztői stílusára!)
A Beszélő igazi történelmi szerepet játszott a Kádár-rendszerben. Nélkülözhetetlen volt az átmenet és a jobboldali koalíció éveiben. Most, a szociálliberális kormányzat időszakában alighanem nagyobb szükség van és lesz rá, mint bármikor. Mert ezúttal semmi sem pótolhatja a rá váró szerepet.
- Mentőakció [6]