A kötet fordítója, előszóírója egy Tocqueville-konferencián nemcsak 1989-ig magyarázta A régi rend és a forradalom magyarországi népszerűtlenségét: a forradalom mint a történelmi mitológia központi eleme nem kizárólag a tört. mat.-os szemlélet kötelező hitcikkelye volt, hanem hasonló szakrális szerepet játszott nemzeti hagyományaink között is, ahol is a mindig levert forradalmak legendáriumában nem nagyon illett bele a forradalomról mint a hatalomkoncentráció tökéletesítéséről szóló tocqueville-i tanítás. Amíg A demokrácia Amerikában annak köszönhette sikerét, hogy a tömegtársadalommal szembeni minden fenntartása ellenére a gondviselés egyetlen útjának tekintette a személyes szabadság szentségét a materiális egyenlőség vágyával sikeresen ötvöző amerikai demokrácia perspektíváját, addig a francia forradalomnak sem a divinációs (plebejus–demokrata), sem a diabolizáló (restaurációs–ellenforradalmi) történetírói tradíciójához nem csatlakozó tocqueville-i forradalomtörténet – 1848/49 és főként a kis-napóleoni államcsíny hatására – a demokratikus forradalom szükségképpeni végkifejleteként látja a „demokratikus” despotizmus népszavazásos győzelmét, mely parlamentáris demokráciát és emberi jogokat a népakarat legitimációs bázisán semmisíthet meg. „Régi és divatjamúlt szerelmese maradtam a szabadságnak egy olyan korban, amikor mindenki gazdára vágyik” – írja egyik sokat idézett levelében. A francia forradalom Tocqueville által rekonstruált menete szükségszerűen vezetett oda, hogy a franciák „eredeti céljaikat feladva s a szabadságról megfeledkezve megelégedjenek azzal, hogy a világ urának egyenrangú szolgái legyenek”. A népszuverenitás nevében a megdöntött királyi abszolutizmusnál százszor önkényesebb uralom 1789 szabadságeszméit a forradalom továbbfejlesztéseképpen semmisítette meg. Az új önkény „a nemzetet megfosztotta az önkormányzat lehetőségétől, a legfontosabb jogi garanciáktól, a gondolkodás, a beszéd és az írás szabadságától, 1789 legértékesebb és legnemesebb vívmányaitól, mégis a nemzet nagy nevére mert hivatkozni”. És nem jogtalan e hivatkozás: a nemzet nem függetlenségre, hanem biztonságra, nem önállóságra, hanem gondoskodásra vágyott, a szellemi szabadság elsőszülötti jogát odaadta a materiális egyenlőség egy tál lencséjéért, s Tocqueville szerint „az egyenlőség kéz a kézben jár a zsarnoksággal”.
Tocqueville híres-hírhedt tétele, hogy nem a jakobinus hatalomátvétellel, nem Bonaparte államcsínyével kezdődött a „demokratikus despotizmus”, a nivelláló központosítás korszaka: a királyi abszolutizmus évszázados centralizációs törekvései egyengették az „irányított gazdaság” 1793-as katasztrófapolitikájának útját. „Eltörlik a rangsorokat, azonos szintre süllyesztenek mindenkit, az arisztokráciát hivatalnokokkal, a helyi szabadságjogokat egységes törvényekkel, a hatalom megosztását egységes kormányzattal cserlélik fel” – írja a régi rend centralizációjáról. E központi hatalom ellensúlyaként – szabadgondolkodó létére – igenli és védelmébe veszi a katolikus egyház autonómiáját, akár kiváltságok formájában jelentkező testületi szellemét. Csupán azt kárhoztatja – és azzal magyarázza a francia forradalomnak antiklerikális hevületét –, hogy a katolikus hierarchia ezen autonómiát a világi hatalomban való részesedés kedvéért feladta, és a királyi abszolutizmus kiszolgálójaként kívánt materiális előnyökhöz jutni. Ezért nagy árat fizetett: nemcsak anyagi javaitól fosztatott meg evilági ura bukásakor, de ama konfiskálhatatlan szellemi kiváltságától is, mely a függetlenségét és autonómiáját védelmező intézményt illette volna meg.
A régi rend és a forradalom államszervezési modelljének analógiái mellett Tocqueville másik fő tétele, hogy – éppen a látványos Bastille-lerombolások által eltakart kontinuitás miatt – a régi rend összeomlása bekövetkezett volna a forradalmi erőszak elszabadulása nélkül is, sőt sikeresebben valósíthatta volna meg az ország modernizációját a folytonosságot felvállaló reformpolitika: „A régi társadalmi rendszer forradalom nélkül is összeomlott volna előbb-utóbb, azzal a különbséggel, hogy darabról darabra hullott volna szét, nem egyetlen csapásra.”
A forradalom hirtelen, görcsös és fájdalmas erőfeszítéssel, átmenet nélkül, figyelmeztetés nélkül és kíméletlenül hajtotta végre azt, ami hosszabb távon fokról fokra önmagától is bekövetkezett volna. Ez a François Furet-féle „revizionista” történetírói iskola alaptézise, mely immár negyed évszázada megszüntette a Soboul-fémjelezte jakobino-szocialista történészek „leninista vulgátája” sokáig egyedül kanonizált történetszemléletének kizárólagosságát. E koncepció egyik altétele az, hogy a feudális múltat végképp eltörölni vágyó demokratikus forradalmak ott és csakis ott törtek ki, ahol a feudalizmus lényegében már magamagától eltűnt századokkal előbb, s lényegi feudális függőség már sehol sem volt. (Persze voltak – és a szabad személyek szemében még inkább elviselhetetlennek tűntek – feudális kiváltságok, főként az adó nem fizetése terén; de tény, hogy közép- és kelet-európai típusú jobbágyrendszer már régóta ismeretlen volt ott, ahol megdöntötték.) Amit viszont nemhogy nem döntött meg, csupán tökéletesített a forradalmi kormányzat, az „a kormányzati gyámkodásnak nevezett tevékenység”: a párizsi hatalom kívánta eldönteni, hogy hol és mit termesszenek, és hol és ki értékesítse a termést, és milyen áron: az 1793-as ármaximálás és centralizált terméknyilvántartás háromszáz éves hagyományra tekinthet vissza. „A régi rend idején, akárcsak napjainkban, nem volt Franciaországban város, falu, község, de még egyetlen apró tanya sem, akárcsak kórház, üzem, kolostor vagy kollégium, amely függetlenül intézhette volna saját ügyeit, vagy függetlenül rendelkezhetett volna saját javairól. Akkoriban, akárcsak manapság, a kormányzat gyámság alá vont minden franciát…”
Persze az atyáskodó és gondoskodó állam nagyon nehezen – vagy sehogy sem – tűrheti el, hogy ekképp ellátott alattvalói beleszóljanak a köz (azaz saját) ügyei(k) intézésébe: hisz felülről jobban látni, hogy kinek mi a jó és az egyedül üdvözítő megoldás ott alant. „A francia kormánytisztviselőket már ekkoriban is szenvedélyes gyűlölet jellemezte minden kívülálló – akár nemes, akár polgár – iránt, aki közügyekkel kívánt foglalkozni. Megrémítette őket a legkisebb független testület is, mely az ő részvételük nélkül alakult meg, zavarta őket a legjelentéktelenebb szabad egyesület is, bármilyen célból jött létre; csak azokat hagyták működni, amelyeket felülről alapítottak, s amelyekben ők elnököltek. Még az ipari egyesületeket sem kedvelték; egyszóval nem nézték jó szemmel, hogy az állampolgárok bármilyen módon beavatkozzanak a saját ügyeikbe. Persze e nagy központi elosztósdinak és kiosztósdinak megvan a hátulütője: ha mindent a központi hatalom intéz, akkor mindenért a központi hatalmat hibáztatják: aszályért és árvízért, inflációért és áresésért. „Senki sem képzelte, hogy sikerre vihet bármilyen fontos ügyet az állam beavatkozása nélkül. Még a valaha annyit lázongó földművesek is úgy vélték, hogy ha a mezőgazdaság nem tökéletesedik, ez elsősorban a kormány hibája, mert nem nyújt számukra elegendő tanácsot és segítséget… amúgy is a kormányt okolták a szegénység miatt. Minden elkerülhetetlen rossz tőle eredt: még a rossz időjárásért is a kormányt szidalmazták.” A központi hatalom mint a jó és a rossz teljhatalmú forrása mély filozófiai előfeltevéseken alapuló felfogása a franciáknak: Descartes a Módszerről való Értekezésében úgy vélte: ahogy a történelmi tradíciók, szokások stb. által ránk hagyományozott erkölcsi épülettel mit sem tud kezdeni az egyedül az Észre, az értelmi belátás elveire építkező, módszeresen kételkedő individuum, akképp a racionális renddel a régi rendet leváltani vágyó társadalmi tervezet sem vehet át semmi lényegeset a múlt reflektálatlan reflexeiből, tradicionális tekintélyei és szabálytalan szokásai világából. A központi terv szerint konstruált egységes épület nem ismerhetett közvetítő korporációkat a társadalom tagjai és a mindent tudó központ között, így ez utóbbi megingása óhatatlanul az egész szétesésével járt: „Nem voltak már szervezetek, amelyek zavarhatták volna a kormányzatot, de olyanok sem voltak, amelyek segíthették volna. Így történhetett meg, hogy a királyok által felépített nagyszerű építmény egy pillanat alatt teljesen összeomlott, amikor az alapját képező társadalom forrongani kezdett.” Ám nem az öntevékeny, önszerveződő, önkormányzatra kész civil társadalom döntötte romba a központi apparátus royalista formáját, hanem olyan nép, mely ugyanazt a teljhatalmat – és annak személyre szóló gondoskodását – kívánta, csak jobban, tökéletesebben. „Rabszolgai hajlamokat vitt magával a szabadság világába, s ugyanolyan képtelen volt az önkormányzásra, mint amilyen kegyetlennek bizonyult egykori tanítóival szemben.”
A harmadik könyv témája az, amit a mai Magyarországon nem lehet áthallások nélkül idézni: „Hogyan váltak a tizennyolcadik század közepe táján az írók az ország vezető politikusaivá, és mi következett ebből?” (Bár hozzá kell tenni, hogy Tocqueville és a franciák itt írón inkább filozófust, semmint alanyi költőt értettek, ami a fent említett következményeket kissé moderálta: egy filozófusnak ex officio illik interszubjektív szövegeket mondania, s a racionális érvekről sem mondhat le szent sugallataira és a nemzettesttel való unio misticájára való hivatkozással, míg egy költői odi et amo elvileg argumentálhatatlan.)
A filozófusok a maguk általánosítási dühéből kifolyólag egységes elvű s racionálisan elrendezett világot szerettek volna a szertelen szokások és hülye hagyományok káosza helyébe: „Valamennyien úgy gondolták, hogy a társadalomban uralkodó bonyolult és hagyománnyá vált szokásokat az észből és a természetjogból levezetett egyszerű és elemi szabályokkal kellene helyettesíteni.” A karteziánus racionalizmus legfőbb társadalomszervező erővé vált, minden múltbéli örökség, történelmi tapasztalat csupán az irracionalitás és az emberi ráció számára felfoghatatlan káosz kárhozatos elemének tűnt: „a filozófusok teljesen elveszítették a régiségek és a hagyományok iránti érzéküket, s természetszerűleg arra az elgondolásra jutottak, hogy koruk társadalmát egy teljesen új tervezet szerint kell átalakítani, s e tervezetet kizárólag az ész fényében kívánták felvázolni.”
Innen az Európában példátlan éles vallásellenessége a francia filozófiának: „Az egyház elismer egy olyan hatalmat, amely felette áll az egyéni észnek; ők kizárólag erre az észre hivatkoztak.” Amilyen harcias volt a filozófiai racionalizmus az egyházi hierarchia ellenében, olyannyira megértő a politikai hatalomkoncentráció irányában, amennyiben eme koncentrált hatalom az Ész szövetségeseként lépett fel, az egyedül racionális plánum végrehajtó hatalmaként jeleskedett. Persze az csak a descartes-i a priori világában lehetséges, hogy egyetlen clare et distincte, világosan és elkülönülten felfogható igazság vagyon egy vonatkozásban: a valóságban több, önmagát a pápánál is csalhatatlanabbnak tekintő igazságelmélet csapott össze az egyedül üdvözítő (és a hatalom által kisajátított – avagy a hatalom legitimációjának hazudott) igazság letéteményese rangjáért, s ez – a parlamentáris demokrácia és a többpártrendszer tradícióit nem ismerő Franciaországban – filozófiai csatározások színterévé tette a politikai élet küzdőterét. „Minden egyéni indulat filozófiai álcát öltött magára; az elfojtott politikai élet az irodalom területén tört át; az írók pedig mint a közvélemény irányítói elfoglalták azt a helyet, amelyet szabad országokban a pártok vezérei töltenek be.” A politika az érdekérvényesítés per definitionem plurális mezejéből az egy és oszthatatlan filozófiai igazságok kizárólagossági küzdelmévé alakult át, ami – miként a hitviták – nem zárulhat kiegyezéssel, kompromisszummal, csupán kiátkozással, egymás eltiprásával. „Maga a politika nyelvezete is hasonlítani kezdett az írók nyelvéhez: megtelt általános kifejezésekkel, elvont fogalmakkal, fellengzős megállapításokkal, irodalmi fordulatokkal.”
Nemcsak a filozófus-írók és író-filozófusok kívántak univerzális eszméik realizálása terén a királyi teljhatalomra támaszkodni: a közgazdászok, még a legliberálisabbnak tartott fiziokraták is a királyi abszolutizmustól várták a gazdaság ama felszabadítását, amely lehetővé teszi modernizációs modelljük érvényesítését – legkevésbé sem bízván ezt a civil társadalom áttekinthetetlen és tervezhetetlen öntevékenységére.
Az állami mindenhatóság nemcsak hogy nem baj, hanem a lehető legnagyobb esély a társadalom tökéletesedése számára, amennyiben a közgazdászok tanácsai szerint hat mindenen által az állam. Nem az „empirikus emberek” kontingens, irracionális természetéből, vágyaiból és szükségleteiből kell kiindulni, hanem a racionális tervnek megfelelő racionalitással cselekvő emberek kialakítását kell a központi cselekvés céljává tenni. „Az államnak a közgazdászok szerint nemcsak irányítani kell a nemzetet, hanem bizonyos módon csiszolni is kell rajta. Neki kell kialakítani az állampolgárok lelkületét egy bizonyos előre felvázolt mintának megfelelően; el kell sajátíttatnia velük bizonyos eszméket, szívüket pedig meg kell töltenie meghatározott, erre alkalmasnak ítélt érzelmekkel.”
A központi terv szerint formált egyenpolgárok kialakításában az állami nevelés tehet a legtöbbet: ezért központi téma a neveléselmélet a XVIII. századi filozófiákban. A közgazdászok állami tervezésű gazdaságpolitikája nemcsak a jakobinusok irányított gazdaságában vagy Napóleon „demokratikus despotizmusában” talált visszhangra, hanem előfutára a modern államszocializmusnak is: „A közhiedelem szerint a napjainkban szocializmus néven ismeretes destruktív elméletek új keletűek, de ez tévedés: ezek az elméletek egykorúak az első közgazdászokkal.” Közös eszményképük Kína és az ázsiai despotizmus teljhatalmú kormányzása, mely tökéletesen egyenlő polgárai (inkább alattvalói) számára a megélhetést éppúgy garantálja, mint az életmód uniformizáltságát. „Mennyire igaz, hogy a központosítás és a szocializmus ugyanabból a talajból sarjadt!” A franciák filozófusaik univerzális szabadságeszménye ellenére is inkább eszköznek, mintsem öncélnak tekintették a szabadságot: a materiális egyenlőséget többre tartották, mint a jogegyenlőséget, a létbiztonság garantálását, mint a jogbiztonságot. Márpedig – mint a kiadvány mottójául választott Tocqueville-idézet sugallja – „aki magán a szabadságon kívül is vár valamit a szabadságtól, az szolgaságra született”.
- Mentőakció [6]