Tudta, hogy sajnálnia kellene az apját. Hiszen nehezen lélegzett, egyre feltűnőbben hullott a haja. Ha nem a munkájáról beszélt, panaszkodott. Hogy a kertből elkóborolnak a macskák. Minden macska otthagyja. És a virágokat is mindenféle titokzatos betegség pusztítja. Rettenetes augusztusi melegben ültek a padon. Az asztal eléggé rozzant volt, az apja ritkán dolgozott a maga számára.
De mindig ugyanaz jutott az eszébe, és dührohamokat kapott.
Aztán a munkájáról kérdezte az apját. Kinek csinálja azt a szekrényt (bár előre tudta a választ).
– A linzi Grün rabbinak. Az apa megemelte a korsót, és pár kortyot húzott a sörből.
– Nagyon rendes emberek – megtörölte a homlokát. – Gyerekkoromban azzal ijesztgettek, hogy elvisznek a zsidók. De ezek nagyon rendes emberek. Négy gyerekük is van.
Unta a témát, a linzi Grün rabbit. Az apja fecsegett:
– Múltkor megkérdeztem: Oskar bácsi, honnan jöttek maguk? Azt mondja: Lengyelországból, de nem mennék oda, csak ha vinnének. Elnevette magát, kilátszottak szájából a megsárgult fogak. – A testvérének meg, az Adolf Grünnek, nagy terménykereskedése van, de lehet ott mindenféle mást is kapni, porcelánbabákat meg gyertyatartókat. Az reggel 6-tól este 8-ig ott ül az üzletben. Kérdeztem tőle: Adolf bácsi, miért nem pihen már egy kicsit? Jaj, fiam, azt mondja, rosszak a gondolataim. A munka szabaddá tesz. Hát igen, a munka szabaddá tesz.
Nem volt elég árnyék a kertben. A bokrok sorvadoztak.
– Délután kimegyünk Anna sírjához – váltott témát Nepomuk Hiedler. A fiú feltolta az egyensapkát a homlokán. Megint kezdődik minden elölről. – Maga kergette oda, apám. Az öregember hallgatott. Izzott a nap. – Azt hiszi, ezzel jóvá lehet valamit tenni? – Hát, ha van Isten… (Bent, a hűvös szobában, a feszület alatt falvédő volt, még Anna hímezte: – In Namen Gottes.)
– Ha van – vonta meg a vállát a fiú. – De már olyan is van, aki azt mondja: nincs. – Buta városiak… – Az apa újra megemelte a söröskancsót. – No és ha nem volna… akkor semmi sem volna. Messzebb a hegyek kék kontúrokkal rajzolódtak ki, de szellő sem rebbent.
– Végül is, mi bajod, Alois – makacskodott az apa. – Felvitte az Isten a dolgod. Jó, rászolgáltál, de felvitte. Nekem volna ilyen uniformisom. Haptákban állnak előtted, mi?
– Nem olyan jó ez sem – a fiú szivart sodort. – Tudja, mi mindent hoznak odaátról? Szöveteket, meg fényképezőgépeket… Ugye, az anyámról csak az az egy fényképe van… No de egy fényképezőgéppel… Az apa ránézett. Vörös, himlőhelyes volt Alois arca, láthatólag megint dühöngött. – Odaát… ott ugye más a helyzet. De mi ebben a tetves… – Most már elhallgass, Alois, elhallgass… – Hát nem… – A fiú az asztalra vágott, a kezén kidagadtak az erek. – Azok a piszkos magyarok meg csehek, mi dolgunk velük? A vérünket kiszívják. Német maga, apám? Mert én az vagyok.
– Ez politika… – legyintett az apa. – Ez tiszta politika. – Különben is – folytatta kis szünet után – én láttam azt a királyt Münchenben. Hát az tisztára… – az apa a homlokát tapogatta. – És a nép még kiabált: Heil, heil. Hát az egy tiszta komédia volt. – Nepomuk Hiedler elnevette magát. – Heil – mondta gúnyosan, és a söröskorsót az asztalhoz koccantotta. Valami megelégedésfélét érzett. A fiú szeme felvillant. – Beszéljen Georgról.
– Mit beszéljek? – most már az öreg is kezdett feldühödni. Hát nem lehet már ezt a napot az örökös veszekedés nélkül tölteni? – Mit beszéljek? Alig ismertem, vándorolt ide, oda.
– Vándorolt. Azt meghiszem. Ismeri maga a Vándor éji dalát, amit Goethe írt? Hát persze, hogy nem. Mert műveletlenek itt maguk mind… De az legalább ment ide, oda… Hát ha tényleg ő lett volna az apám… De leragadni egy porfészekben… Nagy darab, vállas férfi volt, ugye? Nepomuk Hiedler vállat vont. – Nem emlékszem már. Valahol Franciaországban halt meg.
– Franciaországban? Hm… Azt mondják, Párizs csupa kupleráj.
– Lehet… És? – Azért akkor megkapták – a fiú arcán most valami torz mosoly futott végig. – Láttam egy fényképen, megpróbáltak kitörni Párizsból, ott feküdtek holtan. Kellett az nekik. Mit, hogy a spanyol király, ahhoz mi közük… – Micsoda? Milyen spanyol király?
– Műveletlenek itt maguk mind, az egész családunknak ez a baja. – A fiú kicsit már összevissza beszélt. – Odaát más a helyzet, ott nem így van. Miért nem élhetek én odaát? Áthelyeztetném magamat Strasbourgba. No, Monsieur, mit hozott? Csipkét? Dohányt? De hát az nem úgy van, Monsieur! Kurtavasra, három nap sötétzárka, aztán mehet vissza!
– Majd leöntlek egy vödör hideg vízzel – Nepomuk Hiedler öklével az asztalra csapott. Ezzel az emberrel, úgy látszik, nem lehet beszélni. – A bolondságaidat nem bírom, Alois. Elegem van belőlük. A fiú csakugyan lehiggadt, maga elé meredt.
– Fanni megint az ágynak esett, fel se bír kelni. Én nem tudom, apám, de valami átok ül rajtunk. Most odajár Clara Pölzl, mosogat meg vasal… – Clara? Rendes lány, de azt mondtad, az apja iszik. – Igaz… mit lehet tenni… A nap magasról tűzött. Megcsikordult a kertkapu. Egy kis porfelhő mögül vékonycsontú öregasszony bicegett az asztal felé. Valamit mondani akart. Seszínű haját egyetlen csat fogta össze. A meghatározhatatlan színű szemek mélyen az arccsontok közé húzódtak, de az elmebetegség lángja fel-felgyúlt bennük.
– Mi szél hozta ide, Barbara néni – kedélyeskedett az asztalos, de odasúgta a fiának: – Még csak ez hiányzott… Az öregasszony az asztalhoz ült, a melléből zsebkendőt húzott elő, és végigsimította a homlokát. – Csúnya világ lesz, fiaim…
– Az Antikrisztus, ugye, Barbara néni – Nepomuk Hiedler tudta, hogy úgyis erről lesz szó. – Mit csinál az Antikrisztus? – Készülődik, fiaim – az asszony hangja sipító volt, a ruhájából savanyú szag áradt. Felrántotta a szoknyáját, csontos, megsárgult combok tűntek elő. – Csúnya világ lesz, fiaim, nem kíméli az a gyerekeket sem…
– Mondja, Barbara néni – folytatta a kedélyeskedést Nepomuk Hiedler. (Te jó Isten, gondolta, miért van ennyi bolond körülöttem? Hát az az egy – az akkora bűn volt?) – Nem beszélne azzal az Antikrisztussal? Hogy egy kicsit hordja odébb az irháját? Az asszony megrázta a fejét, valami érthetetlen hang szűrődött ki a szájából, aztán felsóhajtott: – Mentse meg ezt a világot a jó Isten, fiaim… felállt, és kibicegett a kapun.
– Csak ezt meg ne érje az ember – Nepomuk Hiedler maga elé meredt. Hallgattak. – Te, Alois… az asztalos hirtelen felkapta a fejét. – Az a közjegyző akkor kicsit be volt rúgva. – Lehet. És? – Te, az valahogy rosszul írta be a nevünket. Az valamit elvétett rajta. – Hát… – No várjál, fiam, nem úgy van. A név, az név. Név nélkül ember sincs. – Hát akkor nincs – dühöngött fel újra a fia. – Miért legyen? Otthagytad az anyámat, engem meg ráfogtál a testvéredre. Az meg vándorolt, vándorolt, vidám dalokat énekelt, én meg le vagyok ragadva egy ronda porfészekbe, egy határvárosba, amiről azt se tudom, miért határváros. Hát akkor miféle ember vagyok én? Akár jól van leírva a nevem, akár rosszul.
Csak egy kis szellő lenne már – gondolta az apa. Meg legyek árasztják el a kertet. Azelőtt a macskák megfogták a legyeket, de a macskák elmentek.
– Nézzük meg azt az iratot, nézzük meg. Azért tisztázni kell, hogy van ez. Felkelt az asztaltól, és a ház belseje felé indult. – Vén szamár – gondolta a fia. Most tényleg átfutott rajta valami szánalom. A fehérre meszelt szoba kellemes hűvösséget árasztott. A feszület alatt felderengett a falvédő felirata: In Namen Gottes. Ezt most már mindig így lesz – gondolta Nepomuk Hiedler. Üveges, faragott szekrényben matatott (valamikor ezt is ő készítette). A szemére okulárét tett. Valahogy elég gyorsan megtalálta a papírt. – Hm… Alois… egy kis hiba… De nem nagy hiba, ez nem nagy…
Levette az okulárét, és a papírt odanyújtotta a fiának. – Vén szamár – gondolta az.
Megzörgették az ajtót. Szőke, kék szemű kisfiú állt az ajtónyílásban. Öt-hat éves lehetett. – Hiedler úr, Barbara Weigel néni meghalt. – Hogyhogy meghalt? – Meghalt – erősítette a kisfiú. – Ott fekszik az úton, a szemei nyitva vannak. – De hát a hétszázát – Nepomuk Hiedler úgy érezte, hogy valamit a földhöz kellene vágnia. – Öt perce sincs, hogy itt fecsegett az Antikrisztusról.
– De meghalt.
Nepomuk Hiedler egy székbe roskadt. – Ez egy pokoli nap…
A feszületen megcsillant egy szomorú fénycsík.
- Mentőakció [6]