A hetvenes évek végén egy nyári délutánon váratlanul csöngettek lakásunk ajtaján. Bonjour, mosolygott rám egy ismeretlen vörösesszőke fiú, és elindult befele. Nyomában további ismeretlen francia fiúk-lányok nyomultak be a korlátozott légterű lakótelepi szobába, nyolcan-tízen; jöttek, egyre jöttek.
Nem beszélek franciául, de annyit megértettem, hogy konspiratív okokból nem jelentkeztek be se levélben, se telefonon, hogy lyoniak, és monsieur Kendétől kapták a címünket. Nem engem, hanem a ház épp távol levő urát, a már akkor megrögzött és tapasztalt szindikalistát keresték, a magyarországi szakszervezeti állapotokról akarták faggatni.
Ott üldögéltek tehát körben a padlón ama régi nyári délutánon; a nyelvi nehézségek miatt szép hallgatagon mosolyogtunk egymásra, és vártunk. Besötétedvén a fiúk leosontak a kocsikhoz, és rejtélyes csomagokkal jöttek vissza. Én meg közben addig telefonálgattam, míg sikerült előkerítenem és hazahívnom a ház urát, s megindulhatott a kommunikáció. Kivilágosodott a kép. Lyoni és Lyon környéki szervezett munkások, fiatal értelmiségiek voltak, különböző szakszervezeti szövetségekhez tartoztak – CGT-hez CFDT-hez, Force Ouvriere-hez – de egy baloldali, enyhén trockista, a francia kommunista párttal élesen szemben álló csoportot képeztek. Jean Sintes volt a társaság középpontja, motorja – ő volt a vörösesszőke fiú – csupa érdeklődés, csupa tettvágy; akár az eleven tűz.
A munkás-önigazgatás eszméje foglalkoztatta őket; részben épp az ötvenhatos magyar munkástanácsok példája keltette föl az érdeklődésüket Kelet-Európa iránt, s a kelet-európai ellenzéki, mindenekelőtt munkásmozgalmi kezdemények iránt. Jártak már akkor Lengyelországban, Romániában (természetesen mindenütt a saját pénzükön, a saját nyári szabadságuk alatt, sátorozva), és magyar kapcsolatot keresve jutottak el egy közös barát révén a Párizsban élő Kende Péterhez.
De nemcsak kapcsolatra vágytak, hanem cselekvésre is. Készek voltak segíteni, s készek voltak kockáztatni is; ami akkoriban nem volt jellemző az ellenzék idelátogató híveire. Vállalták, hogy nagyobb mennyiségben csempésszenek be tiltott emigrációs irodalmat. Mindenekelőtt a Kende szerkesztette Magyar Füzetek sorozat könyveit. Fölutaztak hozzá Lyonból, és kartonszám hordták haza tőle a köteteket. Szétosztották egymás között, majd a lányok éjszakákon át csomagolták kisebb kötegenként vastag zsírpapírba a kiadványokat, a fiúk pedig elrejtették ezeket a kocsik titkos helyeire, alvázba, olajtankba. Kerülővel, Jugoszlávián át jöttek, ahol a határon nem kellett oly alapos ellenőrzéstől tartaniuk. A Római-parti campingben laktak, kíváncsiságtól égve futottak be minden nyáron; a fellazító irodalom meg a Rajk-butikban és az önkéntes terjesztőknél ért partot. Később annyira vérszemet kaptak, hogy nyomdafestéket, sőt egy kis nyomdagépet is hoztak be – szétszedve, több kocsi több dugesz-rejtekében.
Kezdettől kapcsolatban voltak az Alternative, majd a Nouvelle Alternative című folyóirattal; később szép kiállítású saját folyóiratot indítottak Diagnoles Est–Ouest címmel, amely ma is megjelenik, a kelet–nyugati szolidaritás és tájékozódás szellemében. Szerkesztőbizottságában ott van a már említett Jean; tudósítóik vannak Moszkvában és Tiranában, Varsóban és Temesváron, Prágában és Ljubljanában, valamint (Csákó Mihály személyében) Budapesten is.
Jean, Mary-Line, Edith, Gérard és a többiek a nyolcvanas években is minden nyáron beállítottak, lázas érdeklődésükkel és titkos rakományaikkal; éppúgy bejelentés nélkül, éppúgy sátorral, saját költségen. Hangulatuk együtt szárnyalt föl, együtt hanyatlott le a miénkkel, attól függően, épp győzött-e Gdanskban a Szolidaritás, vagy leverte a katonai puccs; elindultak-e Magyarországon a szépreményű demokratikus szervezkedések, vagy heves korrodálódásnak indultak; tágra nyílt szemmel figyelték, mint vált liberális párttá a demokratikus ellenzék. Történt pedig, hogy abban a szépséges évben, amikor legmagasabban állt Ká-Európában a remény csillaga, 1989-ben, Jean elveszítette az állását. Hála erős szakszervezetének, takaros végkielégítés ütötte a markát. Ifjú családapaként biztosan jó hasznát vehette volna a pénznek – ám ő egyetlen centime-ot se tartott meg magának. Gondos számítással úgy osztotta föl a pénzt, hogy abból a lengyel Szolidaritás, a román Fratia, a magyar Liga, a bolgár Podkrepa meg a csehszlovák, orosz, albán független szakszervezetek arányosan kapjanak adományt; e pénzeket rejtett csatornákon, utazó barátok révén juttatta el a címzettek alapítványaihoz.
Oly sok kitüntetés került az elmúlt években különféle keblekre a magyar szabadság kivívásában szerzett vitézi érdemekért. Plecsni helyett hadd szóljon Jean-ért és a többiekért legalább ennyi érzelmes emléksor – még mielőtt a Beszélő s vele a demokratikus ellenzék emléke is elhomályosul.
- Mentőakció [6]