Hegedűs B. András

Nyomtatóbarát változat

„Olvasom egykori kiváltságos tisztségviselők visszaemlékezéseiben – gőgös önigazolások, heroikus helytállások krónikái –, mennyi veszedelem közepette éltek, már-már letartóztatták őket, nemritkán az életükre törtek. (…) Ezt a korszakot… most nyállal kezdik megírni.” (Bodor Ádám, Magyar Napló, 1994. 10. sz. 6. p.)

Sajátos könyvet tett közzé a Pelikán Kiadó. A szerkesztők szándéka szerint ugyanis 15 magyar politikus-politológus (közülük tizenhárman a tárgyalt időszakban az állampárt tagjai), egy volt angol külügyminiszter, egy volt amerikai nagykövet és egy volt szovjet pártdiplomata kiragadott nyilatkozat- és interjúrészleteiből, esszékkel, memoártöredékkel és egy-egy régebbi újságcikkel szaftosítva áll össze a korkép, a náluk 1985-től számított rendszerváltás történetéről. Előrebocsátjuk, hogy a könyv szemléletéről kívánunk írni, ami akkor is jól megmutatkozik, ha – mint esetünkben – a szerkesztési elveket-elképzeléseket gondosan elrejtették. Nem tudni, hogy ki csinálta, mikor és hol az egyes interjúkat. Nem tudni, hogy a bizonyára hosszabb interjúkból miként válogattak. Ezért mellőzzük az egyes megnyilatkozók szövegeinek bírálatát, hiszen a válogatásért – úgy tűnik – nem felelősek.

Az első fejezet a „Két házaspár” címet viseli. Érzelgős, könnyfakasztó: a „gyöngédséget árasztó” Gorbacsov házaspár találkozik 1986. június 10-én Budapesten a támaszra szoruló, gyenge Kádár házaspárral. „Megható volt” – ezek a könyv első szavai. A könyv 15 szerzője ezzel a gyöngéd meghatottsággal tekint vissza a változás előtti évekre.

Kemény László, a „jelenleg a magánszférában dolgozó” és onnan üzenő volt politikai (értsd: párt-) főiskolai rektorhelyettes foglalja össze a legfrappánsabban és nyers őszinteséggel a könyv fő mondanivalóját: „A rendszerváltozás fő ereje nem a párton kívüli, a rendszerrel a taktikai lehetőségek végső határáig nyíltan szemben álló ellenzék volt, hanem az MSZMP-n belüli elit befolyásos csoportja.” Kemény László továbbmegy – az ország eladósodását tudatos politikai (és nem gazdasági) manővernek tekinti, aminek célja „a gazdasági, ideológiai, politikai kiugrás” előkészítése volt.

S mi ennek a bizonyítéka? Hogy a párt reformbizottságaiban a mai politika Kemény László kifejezésével „hősei”, mint például Tardos Márton, Surányi György is részt vettek.

A megkérdezett külpolitikai szakértő szerint Magyarországon a megfigyelők már 1983-ban tisztában voltak vele, hogy a Szovjetunióban valami készül, holott a látványos fordulatot az 1984-es esztendő hozta meg. Gorbacsov tehetségtelen politikusként bélyegeztetik meg, mert „hitt a szocializmus megreformálhatóságában” – nem úgy, mint a magyar pártelit, hiszen Pozsgay már 1986-ban kimondta, hogy ő a néppel tart, ha a nép leváltja a szocializmust.

Igaz-e mindez? Persze, akár igaz is lehet. Ám mégsem jutunk közelebb az igazsághoz, mert a nyilatkozók csak az igazat mondják, s nem a valódit, akkor sem, ha nem szépítik a múltat. Ugyanis mind ugyanonnan, felülnézetből látták, mondták, csinálták, amit láttak, mondtak, csináltak, amire itt emlékeznek.

A kötet egyik szerzője megtalálta B. urat, az amerikai hírszerzés, a CIA egykori alkalmazottját (ma természetesen ő is üzletember), aki exkluzív interjút adott e kötet számára. A magát megnevezni nem kívánó interjúkészítőnk a magát megnevezni nem kívánó amerikai exkémmel beszélget, hogy „összevágja” (a kifejezést a könyvből idézzük) a magát ugyancsak megnevezni nem kívánó magyar kollégája interjútöredékeivel. Ez utóbbi ugyan nem volt hírszerző, csupán „közel állt” a magyar titkosszolgálatokhoz. Így egyvégtében-egyvágtában olvashatjuk az egykori konkurensek visszatekintését: dicséretet érdemel az az olvasó, aki megkülönbözteti az egymástól alig eltérő véleményeket.

A könyv összeállítói természetesen nem hagy(hat)ják ki a különböző ellenzéki csoportok bemutatását. Röviden megemlékeznek az 1985-ös utolsó népfrontválasztásokról, amikor az ellenzék megkísérelt néhány önálló-független jelöltet állítani, s még a szamizdat-Beszélőt is idézik e választások értékelése kapcsán. Tudnak a monori találkozóról is (kerek másfél oldalt szentelnek az ellenzék talán egyetlen, átfogó programalkotásra törő tanácskozásának), mint ahogy az 1985-ös kulturális fórumról sem feledkeznek meg, de leginkább csak azért, hogy a rendszer puhaságát hangsúlyozhassák, Krassó rendőri felügyeletének megszüntetésére hivatkozva.

A demokratikus ellenzéket Magyar Bálint képviseli néhány idézettel, aki akkor – maga mondja – nem tartozott a döntéshozó csoporthoz. Nincs min csodálkozni tehát, ha még a monori konferenciáról szólván is Nyers Rezső és Donáth Ferenc kapcsolata kapja a legnagyobb hangsúlyt, és elsikkad a lényeg, vagyis hogy ki mit mondott a magyar jövőről. Ugyanígy bánnak el a Fidesz politikai színrelépésével is. Kövér Lászlótól (aki bizonyára egyebekről is beszélt az interjúkészítőnek) szinte csak „a kisgyermek panaszait” idézik, hogy ki nem fogadta el a meghívást 1985-ben a szarvasi diáktáborba, hogy az „öreg frontharcosok” nemigen vegyültek a nép közé. Igaz, hogy Lakitelken négy ifjú fideszes alapító is jelen volt, de ő, Kövér, késve kapta a meghívót.

Ha így is volt, mindez a történteknek csupán egyik „szintje”, vonulata. A könyv hevenyészett előszavában a szerkesztők is érzik, hogy nagyon is egyszínű a nyilatkozók tábora, és közlik, hogy itthon és külföldön többen nem vállalták, hogy a közelmúltról nyilatkozzanak. Hogy kiket kerestek meg, és ezek miért nem nyilatkoztak – megint csak homályban marad.

Nagy szerepet kap az amerikai–szovjet megegyezés, Reykjavík és Málta. A különben korrekt eseménynaptár emlékeztet rá, hogy Bush amerikai elnök 1989. december 2-án találkozott Máltán Gorbacsovval. A Máltának szentelt fejezet a „Titkok szigete” címet viseli, mivel a magyar pártvezetés semmiféle bizalmas információt nem kapott a vezető szovjet elvtársaktól. Ez is teljességgel hihető. Ugyanakkor az összeállítás azt sugallja, hogy az oroszok itt adták fel mind Magyarországot, mind a „tábort”. Pedig Magyarországon ekkor már túl vagyunk a rehabilitációkon, az ellenzéki kerekasztal tárgyalásain, sőt a négyigenes népszavazáson is. Máltán legfeljebb abban egyezhettek meg a szuperhatalmak vezetői, hogy továbbra sem akadályozzák az akkor már elkerülhetetlennek tűnő és csak brutális erőszakkal visszafordítható politikai változásokat.

A könyvben az idézett Kemény László szellemében valóban csak az akkori pártelit mai véleményét ismerjük meg. Arra a következtetésre segít (és nem kényszerít), hogy a pártközpontban dolgozó néhány pártvezető sokéves és tudatos munkája eredményeképpen sikerült a létező szocializmus politikai rendszerét felszámolni. Igaz, hogy a pártközpontban öt variációt is elkészítettek a stratégák, de a végén csak az Aczél György nevével fémjelzett előterjesztés került a tárgyalóasztalra, amely „a hatalom átadására voksolt”.

Hogy miért jutott volna Aczél és szakértői gárdája erre a következtetésre, hogy milyen közvetett kapcsolatai lehettek neki és a többi vezetőnek ugyanolyan – ha nem nagyobb – mértékben az ellenzéki csoportokkal, hogy miként hatottak a felső vezetésre az 1988-tól gombamód szaporodó politikai szervezetek és pártcsírák a visszavonulási stratégia kidolgozásában – erről alig olvashatunk valamit. Mert kimarad a könyvből mindaz, amit a volt marxistáknak tudni illene: a történelmet a nép csinálja. Ha nem is annyira és olyan mértékben, mint brosúráikban tanították, ha a nép spontán mozgalmait manipulatív eszközökkel, rendőrügynökökkel és a politikai taktika más kifinomult módszereivel le is lehet szerelni. A történelmet valószínűleg a népmozgalmak és az elit együtt formálja át, egymásra hatva, egymástó félve-rettegve, egymásra odafigyelve és olykor összekacsintva. Éppen ezért a történelemformáló erők egyikét kihagyni – ha lehet is, mint e könyv bizonyítja – nem szerencsés. Hamis következtetésekhez vezet.

Alig történik említés a nyolcvanas évek végének – ha nem is az egész nemzetet, de – százezreket megmozgató tömegmozgalmairól. Senki sem említi a környezetvédelmi mozgalmakat, a Nagymarosra békésen elvonulókat és az erdélyi falurombolás elleni tiltakozókat. Semmit sem olvasunk arról, hogy a Belügyminisztérium különböző illetékesei mikor és ki(k)nek az utasítására döntöttek az őrizetbevételek és szabadon engedések mellett. Mikor, és miért változott meg az MSZMP XIII. kongresszusa előtt meghirdetett belügyminiszteri politika, attól fogva, hogy – már óvatosan ugyan, de határozottan – megfenyegették az ellenzéket: ezentúl nem tűrik el korlátlanul, ha fellépnek a nép alapvető érdekei ellen. (Népszabadság, 1985. március 2.) Ki küldte ki 1988. október 23-án az utcára a vízágyúk tömegét, és miként történt a megalkuvás a Csurka István vezette politikai tárgyalóküldöttséggel? Mikor vetették be a rohamrendőröket, és mikor rendelték el, hogy csak néha és csak lágyan szabad a gumibotot suhogtatni?

A magyar–román politikai viszony a visszaemlékezők szerint szinte csak a diplomácia magas szintjén alakult, és keményen bírálják Grósz Károly aradi baklövéseit. De hogy ezt megelőzően éveken, talán évtizedeken át magyarok ezrei hogyan fedezték fel Erdélyt maguknak, hogyan vált a hazai közvélemény eminens problémájává a határon túli magyarság jogvédelme – minderről nem olvasunk. Nem is olvashatunk: hiszen a rendszerváltás az elit belső ügye volt.

És ugyanígy nem esik érdemben szó a nyolcvanas évek legendás március 15-i felvonulásairól. Bár az objektivitásra törekvő eseménynaptár megemlíti – a főszövegben nemigen beszélnek minderről. Az elit nem volt ott, vagy csak a pártközpont ablakából kukucskált ki a függöny mögül, amikor a felvonulók ezrei áthömpölyögtek a Margit hídon – így ez alig része a történelemnek.

És így járunk 1956-tal is. Muszatov, a magyarkérdés kitűnő szovjet szakértője számára világos, hogy ha 1956-ban nem ellenforradalom volt, akkor Kádár rendszere nem lehet legitim, és Kádár is ebbe őrült bele. De miként jutott el az ország ide, ennek felismeréséhez? Mintha Pozsgay valóban történelmi jelentőségű nyilatkozata előtt nem történt volna semmi. Mintha 1988. június 16-án nem tüntettek volna annyian a budapesti Belvárosban Nagy Imre nevét skandálva – a fényképek hiteles tanúsága szerint aznap a 301-es parcellában a versét felolvasó Nagy Gáspár mellett Kőszeg Ferenc áll, a televízió lépcsőjén Mécs Imre beszédét Kis János és Dénes János hallgatja, a nemzeti zászlót Eörsi László feszíti ki. Mindennek nem lett volna hatása az elitre, gondolkodására, magatartására és a zárt szobákban tonnaszámra írott stratégiai tanulmányokra? Nem hisszük.

Mint ahogy arról a napról is csak sajátos megvilágításban esik szó, amikor eldőlt, hogy a rendszer menthetetlenül bukik: 1989. június 16-án nemcsak Nagy Imrét és a forradalom mártírjait temették el, hanem az egész Kádár-rendszert is. E nappal kapcsolatban csupán Kövér László (amúgy hiteles) történetét olvashatjuk, miként provokálta ki Csurka vasárnapi rádiójegyzete Orbán Viktor emlékezetes beszédét a Hősök terén. De hogy akár aznap, akár azt megelőzően más is történt volna – erről hallgatnak a visszaemlékezők (illetve nem közlik erről szóló nyilatkozataikat). Hogyan hátrált lépésről-lépésre a semmiféle fizikai erővel nem rendelkező, de akkor még egyesülten fellépő ellenzék elől „a rendszerváltásra oly elszántan kész elit”, hogyan egyezett meg az intakt fegyveres erőkkel rendelkező hatalom a nemzeti gyászünnepséget követelő erőkkel, hogyan sikerült a fegyveres testületeket paralizálni és együttműködésre bírni, hogy a rendszer megváltoztatása ekkortól valóban példás békében menjen végbe – minderről nem olvashatunk.

Az újjáfogalmazandó jelenkortörténetben az egykori pártelit szívósan küzd íróasztalai mögött saját hatalmának megdöntéséért. Idegenkedik és retteg a másként gondolkodó értelmiségtől és az utcán hömpölygő felvonulóktól. S ami kellemetlen, arról a legokosabb megfeledkezni – így válik egyenes vonalúvá a magyar történelem, így folynak egybe különböző áramlatai.

• Mentőakció