„Vonzások közt, de hívás nélkül,
elég lehet az égboltnak talán,
de nem annak a nyomorultnak, ki lát és hall,
vagy éppen megvakulva,
hideggel, hővel, méretekkel küszködik.”
Pilinszky János: Vonzások közt
Mindannyian tőle tanultunk. Szívta-szívta ki tudja hányadik cigarettáját, hörgött, ugatott a köhögése, és csak mondta, mondta. Nem volt olyan gazdaságpolitikai kérdés, amelyről ne tudott volna mindent. Tudom én, hogy nem lehet „mindent tudni”, de ő mégis képes volt rá. Belülről tudta az összes tényt és eseményt. Átlátta az összes hivatali kapcsolatot, nemcsak a pókot, hanem a szinte elvesző, alig látszó pókhálót, szálat is érzékelte. Antal László nélkül nem lenne modern magyar közgazdaságtan. Nem lenne reformszellem. Sőt, a reformok, a változások egy része se lenne.
Amikor a hetvenes évek közepén megismerkedtünk, még a Pénzügyminisztérium közgazdasági főosztályának hivatalnoka volt. Zseniálisan rossz hivatalnok. Vele íratták az összes fontos feljegyzést és előterjesztést, ő találta ki a pénzügyi technikák jelentős részét, de még alfőnök se lehetett. Fegyelmezetlen volt. Fegyelmezetlen magatartásában, kihívó szikrázó tudásának érvényesítésében. És persze élő rossz lelkiismerete volt a többieknek: együtt indult másokkal – Medgyessy Péterrel, Kollarik Istvánnal –, akik képesek voltak a rugalmas illeszkedésre, hogy idősebbnek, megfontoltabbnak, főnökszerűbbnek mutassák magukat.
Nem mintha Antal nem akart volna hivatali sikert. Igen, sértette, bántotta, hogy a vele egyidősek már osztályvezetők, azután főosztályvezetők, később miniszterhelyettesek és miniszterek. Égette a vágy, hogy ugyanezt elérje, és a hatalom éppen ezen a húron játszott vele. Miközben egyik tudatával pontosan tudta, hogy mit sem ér a hivatali karrier, hogy igaz Hetényi István keserű öniróniával mondott mondata – „pénzügyminiszter minden hülye lehet, hiszen én is az lehettem” –, aközben mélytudatában ott égett, lehetetlen, hogy amikor senkikből főnökök lesznek, belőlem ne legyen valaki. Pedig már a hetvenes évek közepén is nagyobb rang volt Antal Lászlónak lenni, mint miniszterhelyettesnek.
Kivonulóban volt. Ezt jelentette az önkéntes távozás a reformokat visszacsináló apparátusból a pénzügypolitikával elméletileg foglalkozó, de még a pénzügyi hatalomhoz közel álló Pénzügykutatási Intézetbe 1976-ban. A minisztériumi karrier bezárult előtte, ott előbbre nem juthatott. Másrészt éppen leszámolóban volt azzal az ideológiával, hogy még mindig jobb, ha egy reformer csinálja a visszavonulás, a recentralizáció intézkedési terveit, mintha egy ortodox idióta, mert így menthető valami. Antal már tudta, semmi se menthető. Szégyenkezési szakaszban volt. Szégyellte magát azért, hogy már nem előbb szállt ki, marta magát, hogy miért szolgálta „őket”. Később, amikor már jobban ismertem, tudtam, hogy ezek a szégyenkezési, önkínzó kitörései rendszeresek, nem tudott nélkülük élni.
Azzal a szent elhatározással jött el a minisztériumból, hogy megírja az „ellenreformáció”, a recentralizáció valóságos gazdaságpolitikai, apparátusi történetét. Mivel minden előterjesztésben benne volt, valamennyi értekezleten ott ült, a részt vevő megfigyelő pozíciójából írta meg a maga utánozhatatlan stílusában a pénzügyi apparátus gazdasági szociográfiáját.
A Valóság szerkesztői sohasem értették, hogy miért hurcolom olyan lelkesen hozzájuk Antal Fejlődés – kitérővel című tanulmányának rosszul gépelt, kazalnyi kéziratát, hogy adják ki. „Ez a kezdő írjon végre húsz érthető oldalt!” A hetvenes évek legmélyebb közgazdasági művét tartották a kezükben. Nem adták ki. Mások se. Tudomásom szerint azóta is csak az intézet szűk körű kiadványában lelhető fel. (Nem volt szerencséje a tudománnyal. Tanulmányát kandidátusi értekezésnek adta be. A munkahelyi vitán Kornai János úgy bírálta el, hogy ez nem elméleti munka, csak gyakorlati tények összehordása. Csak évekkel később, egy másik munkája révén nyerte el a fokozatot.) Pedig ha valaki tudni akarja, hogy milyen volt a Kádár-rendszer indirekt gazdaságirányítási mechanizmusa, látni akarja pontról pontra, hogyan számolták fel a ’68-as reformot, meg akarja érteni a szabályozó-alku természetét, akkor Antal 1978-ban közreadott munkájához kell folyamodnia.
1977 és 1987 között első volt az egyenlők között a Pénzügykutatási Intézet és részben a Pénzügyminisztérium formálódó reformközgazdász „iskolájában”. Egy évtizeden át fiatalok tucatjait tanította arra, hogy csak a Szakma számít. Vitatkozott, vitatkozott és vitatkozott.
Mindent elolvasott, a kezdők is nyugodtan adhatták oda írásaikat, mert már másnap csepülte vagy dicsérte őket. Ha éppen nem információkért bujdokolt a minisztérium labirintusában, akkor bizonyosan egy vállalati interjút olvasott. Nem kímélt senkit. Gúnyolódott azon, aki nem hozta ki magából a legjobbat. Leforrázó volt. Mégis szerettük, mert ismertük saját kínlódásait, előttünk volt esendő.
Versengett velünk. Talán tőle is tanultam, hogy mindenkit a saját pályáján, a saját műfajában kell legyőzni. Gyakorta mondta, hogy ha az ember bridzsezni ül le, nem játszhat ultiszabályok szerint, és nem hivatkozhat arra, hogy kiválóan ultizik. A vállalatkutatókat vállalati tanácsokkal látta el, a pénzügyesekkel tőkeallokációs és bankrendszeri problémákról beszélt, a hivatalnokokat is mindig igyekezett meglepni a hivatali technika tökéletes ismeretével. Ez a versengés állandó készenlétet kívánt tőle, a szimultán sakkozó készenlétét. De csak így volt képes magát írásra, beszédre fogni.
Kívánom valamennyi fiatal közgazdásznak, hogy Antal László mellett töltsenek el éveket – persze, ha bírják az iramot. Hajtás volt. „Te ezt se tudod? Te még nem értesültél róla?” „De hiszen még csak tegnap jött meg az anyag.” „Na és?” Nem ismerek közgazdasági iskolákat. Antal László majdnem csinált egyet. Antal köpenyéből bújtunk ki – Csillag, Szalai, Voszka, Várhegyi, Bokros, Surányi, Asztalos, Csillik, Herczog, Matolcsy, Kunos, Balázs, Gidai stb. – még azok is, akik ezt később hevesen tagadták. Gondolkodást formált. Átvettük megközelítési módjait.
Átéreztük erkölcsi vívódásait. Amikor 1981-ben arról írtam, hogy „jozefinista illúzió” abban hinni, hogy a hatalom átveszi majd eszméinket, és bevezeti a reformokat, elsősorban vele vitatkoztam, róla írtam. (E sorokat azután jóemlékezetű barátaim fel is idézték 1983-ban, amikor részt vállaltam egy állami reformbizottságban.) Antal szinte állandóan egy „Martinovics-helyzetben” őrlődött. Nagyon nagy hatást tett rá Hankiss Ágnes Martinovics-esszéje, amely mintha éppen őt vette volna jelenkori mintaként. Kémlelte a hatalmat. Ott akart lenni a döntések forrásánál. Nem dönteni akart, hanem tudni a döntésekről. Nem hitt a jó uralkodóban, de nagyon szeretett volna jó uralkodót.
Meg volt győződve arról, hogy a fordulat, a reform, a piacosítás a társadalom többségét hátrányosan érintené, és ha demokratikus körülmények között menne végbe a folyamat, a társadalom nem választaná a könyörtelen reformokat. Ezért a felvilágosult és ebben érdekelt kisebbségnek kellene az erő alkalmazásával kikényszerítenie a radikális reformokat, ha kell, a reform diktatúrájával. Az önkéntes lemondásban, a demokratikus belátásban nem hisz. Mindez csak manipuláció, mert a többséget félrevezeti, aki az áhított, védelmező állammal szemben a kínos és keserves piacot ajánlja a többség megmentőjéül. Ugyanakkor irtózik a diktátoroktól és a diktatúrától, rosszul érzi magát, ha neki kell gyakorolnia. Vívódása nemcsak övé, hanem mindannyiunké.
Járta az országot, és lázadó eszméket hintett hallgatói közé. Minden adottsága ellene volt annak, hogy jó szónok legyen. Megjelenése és kapkodó mondatai, ugráló gondolatai és dadogós kifejezései nevetségessé tehették volna. De éppen ellenkezőleg. A hallgatóság lenyűgözve bámulta produkcióját. A légy zümmögését meg lehetett hallani a teremben, amikor föl és alá rohangálva a pódiumon, cigarettázva, zsebre dugott kézzel bugyogtak a gondolatai. Mint amikor arra ébredünk, hogy „ez is arany”, „ez is arany”, „ez is arany”, bár feketének, szürkének, sárosnak, összetaposottnak látszott. Ahogy Benedek Elek meséjében Kis Bűbájos, ez az igen rút, rekedt hangú, elrémisztő alak, sugárzó belső fénye, a nem látható gyönyörű Én-je varázsával nyeri el a királykisasszonyt. Tardos Márton és köztem ült egyik előadásán egy kollégiumban. Fölállt és beszélni kezdett. Láttam a feszült arcokat, a figyelő tekinteteket. Köhögőrohamok fogták el. A hallgatók szégyenlősen félrenéztek, lehajtották a fejüket, és azonnal a szájára tapadtak, mihelyt a füstöt fújva folytatta a beszédet. Majd elaludt. Állt és aludt. Néma csönd volt a teremben. Eltelt két perc. Azután ugyanolyan lelkesedéssel belevágott, ott, a mondat közepén, ahol elhagyta. A közönség hálásan és megkönnyebbülten sóhajtott. Szerették és féltették.
1976-ban egy pártaktíván megjósolta, hogy a magyar gazdaság össze fog omlani, ha így folytatjuk. Meg kell állítani az eladósodást, vissza kell térni 1968-hoz, felszámolva a recentralizációs rendszert. Ezt azután sokszor ismételte. De nincs igaza a gúnyolódóknak, hogy lám, lám, mégis itt vagyunk, minden károgás ellenére. Meggyőződésem, hogy mindig kellő időben károgott. Borúlátása mindig igazolható volt. És éppen ezek a borúlátó nyilatkozatok gondolkodtatták el nemcsak a fiatalabbakat, hanem az apparátusokat és a főnököket is. Antal László hivatása, hogy egy földrengéses övezetben előre jelezze a földrengés közeledtét és annak erősségét. Jelzései pontosak voltak. A mértékben tévedhetett, helyzetéből adódóan túlozhatott, de mindig igaza volt, hogy a rengés bekövetkezett.
1979-ben belülről bírálta az „árreformot”, megalkotta az „áralku” kifejezést, amely alkalmas volt arra, hogy a piaci imitáció költségvetési szabályozó-alkuját egy mesterséges ár fölötti alkuval kiegészítse. 1981-ben egy átfogó gazdaságpolitikai értékelést írt – Bauer Tamáshoz és a fiatalokhoz hasonlóan –, amelyben rámutatott az indirekt gazdaságirányítási rendszer kifulladására, bemutatta, hogy a status quóra alapozott gazdasági és politikai mechanizmus a beruházások elmaradása és az életszínvonal visszafogása miatt miért van bukásra ítélve. 1982-ben a Sárközy-féle tulajdonosi bizottságban, majd 1983-ban a Hetényi-féle kormánybizottságban a holdingkoncepció egyik kidolgozója. Egyike volt azoknak, akik a legkövetkezetesebben folytatták a kétfrontos harcot 1982 és 1985 között a nagyvállalati és ágazati érdekeket és növekedést képviselő koncepciók, illetve az egyoldalú költségvetési restrikció, a restrikciós spirál ellenében.
Kitűnő könyve, az 1985-ös Gazdaságirányítási és pénzügyi rendszerünk a reform útján világosan elemzi a visszafogás kézi vezérlésű döntési rendszerének problémáit, azt a gazdaságpolitikai dilemmát, hogy a restrikcióban feléljük a szerkezetátalakítás forrásait, és ennek az átalakításnak még a lehetőségeit is elvesszük, ugyanakkor az ágazati és nagyvállalati „újító gócok”, eocén-, LIÁSZ- és hasonló programokkal katasztrófába sodorjuk a külső egyensúlyában érzékeny gazdaságot. Antal ekkor a kiutat egy átfogó tulajdonosi reformban és a monetáris megszorítás összehangolásában, valamint az infrastruktúra és a belső fogyasztás élénkítésében látta. Elsők között volt, aki felhívta a figyelmet, hogy az 1985-ös pártkongresszus irányelvei, a VII. ötéves terv előirányzatai végzetes növekedési illúzióktól vezéreltek, amelynek következménye csak az ország eladósodása lehet.
Antal nem hős. Nem hős, de 1981-ben aláírja a „közgazdász-petíciót”, 1984-ben a „nyolcak levelét”, amelyben felhívják a figyelmet arra, hogy az 1984. áprilisi MSZMP KB-határozat a vállalati szervezeti rendszer átalakításáról nem megfelelő, 1985-ben Monoron felszólal, és elmondja bírálatát a pártkongresszus utáni gazdaságpolitikáról. 1986-ban elsőként észleli a gyanús jeleket a gazdasági egyensúly felbillenésében, s kezdeményezi a Fordulat és reformot. Sokszor gyakorolt önkritikát, sokszor omlott össze. De végső soron mindig helyesen és erkölcsösen döntött.
Nehezen viselte a Pénzügykutatási Intézet felszámolását. Életének két fontos értéke csapott össze hullámként a feje fölött. Az egyik a „mindenről tudás”, a „közellét” értéke. Egész szakmai életpályája arra épült, hogy csak azt fogadta el hitelesnek, ami első kézből származott. Ha kikerül a döntéshozók holdudvarából, akkor nem írhat többé, hiszen csak találgathatja, hogy mi történt. A találgatás, a másodlagos információ, a hónapokkal, évekkel későbbi ráismerés nem tudomány, nem szakma. Életének másik értéke a függetlenség és önállóság, a kritikai gondolkodás. Ha a holdudvarban marad, nem fogják ezt eltűrni, szárnyát lenyesik. Mindkét oldal csábította. A pénzügykutató újjászervezői azt ígérték, hogy a távolodás ellenére még mindig elég közel lesz a forrásokhoz, hogy immár nemcsak az apparátusi, hanem a vállalati és a banki források is alkalmasak lesznek a makroökonómiai elemzéshez. A pénzügyminiszter pedig azt vállalta, hogy megengedi neki, hogy befelé mindent kimondhat, számára elkészítheti a legszabadabb, legeretnekebb anyagot is, csak kifelé nem képviselheti a korábbi radikalizmussal. A második ajánlatot fogadta el.
1987 nyarán reménykedett abban, hogy a hatalomba érkezett Grósz Károly befogadja új kormányprogramjába a Fordulat és reform gazdasági elemeit. Segített e program kialakításában. De csalódottan kellett tapasztalnia, hogy bizonyos elemek ugyan bekerültek, de egészében a program keveset lép előre. Nincs annál szomorúbb, mint amikor egy tanácsadó vagy apparátusi beosztott felismeri mondatának felét más befejezéssel, gondolatának negyedét összefűzve egy másik ellentétes gondolat háromnegyedével. Antal László ezért írta alá 1987 őszén a száz értelmiségi levelét a parlamenthez, amely kritika alá vette az új kormányprogramot. Ekkor kapta második pártfegyelmijét.
Minden erejét megfeszítve dolgozott a reformokon, a liberalizáción, majd a Németh-kormány hároméves programján 1988–89-ben Medgyessy Péter csapatában. Sokat vitatkoztunk, sok kételyünk volt e hivatali programokkal és megvalósításukkal szemben. De mindenkor úgy éreztem, éreztük, hogy a maga módján ugyanazért harcol a kormányzaton belül, amiért mi kívül.
Máig nem értem, hogy mi romlott el 1990-ben. Mi történt, ami a közvélemény, a sajtó, a szakma által nagyra becsült, megértően szeretett Antal Lászlót váratlanul leértékelte, szinte már kitaszította? Kommunistázták? Igen, de ez ebben a szakmában nem igazán érdekes. Felelőssé tették valamely népszerűtlen programért? Nem. Rosszabbul írt és beszélt? Nem. Máig a legpontosabb gazdaságpolitikai elemzők közé tartozik. Aki olvasta 1994 eleji gazdasági helyzetleírását, az tudja, hogy szinte minden ponton a legmélyebbre ásott. De hányan olvasták? Hány ajánlatot kapott? S mit ajánlottak? Ki tudja? Lehet, hogy a közgazdászok, a széles szakmai közvélemény óhaja nem jutott füléhez: neki kellene megírnia az átmeneti szakasz, az 1989 után történtek gazdaság- és pénzügypolitikai elemzését. Azt a könyvet, amely évtizedek múlva is tankönyvként szolgálhat. Csak ő tudja megírni.
Mégis – egy keserű, fájdalmas arc. Mégis – szomorúság. Mégis – magány. Mégis – üldögélés cigarettaparázs mellett a sötétben. Mégis – az Atlantis merülőben. Vonzások közt, de hívás nélkül. Megint vesztettünk.
- Mentőakció [6]