„Sok hűhó semmiért” – nyilatkozott egy napilapnak Szabó Tamás (MDF), a volt privatizációügyi miniszter a tervezetről. Az új szöveg szerinte nem tartalmaz új elemeket a két, ’92-ben készült törvényhez képest. Csakugyan átkerültek passzusok, de így, egybeolvasztva, s hogy ezáltal a két állami privatizációs szervezet is egybeolvad, merőben más törvényt kapunk.
Új prioritások
Emellett a kormány az előterjesztés tanúsága szerint valóban szeretné megváltoztatni a prioritásokat. Több vagyont kíván magánkézbe adni, 2/3-ára csökkentve a „tartós” tulajdont képező cégek körét, ezen belül is lényegesen csökkentve a „tartós” állami részesedések arányát. Előnyben részesítené a készpénzes befektetőket a kedvezményes technikákkal szemben, számolva azzal, hogy a nagy vagyonok külföldi tőkepénzesek kezébe kerülnek (noha bekerült a tervezetbe az a most is hatályos rendelkezés, hogy azonos ajánlat esetén a hazai pályázó a nyerő). A tervezet gyorsítást ígér. Például ádáz törvény-előkészítő apparátusi harcok vívmányaként záros határidőn belül (1995. június 30-ig) még kell hirdetni a kis- és közepes cégeket és ezek legkisebb vételárát, s ha nem akad vevő, akkor kerül sor a vállalatvezetők által bonyolított egyszerűsített privatizációra. Az új törvény tehát, ha elfogadják, több kezdeményezésre készteti a menedzsereket, akikre az előző kurzus igencsak gyanakodott; nagyobb önállóságot ad a szakértő cégeknek is egy-egy vállalat magánkézbe adásának irányításában.
Valóban politikai vita – azaz törvénykezés – szükségeltetik tehát annak eldöntéséhez, jó-e, hogy fölgyorsítjuk lépteinket a kapitalizmus felé vezető úton. Persze ez távolról sem jelenti azt, hogy a politikai kérdések kizárólag a privatizációs törvény vitájában dőlnek majd el. A héten határoz például a kormány a nagy közszolgáltató vállalatok több mint 1000 milliárdos vagyonának sorsáról (lásd cikkünket a 9. oldalon), tehát nem kell mindig új törvény a nagy ügyekhez. De a prioritások dolgában maga a miniszterelnök is komoly átrendezést hajtott végre híres október végi–november eleji levelével, amelyben a kárpótlási jegyek árfolyama iránti aggodalmának adott hangot, az eredeti jegytulajdonosok érdekében. Az illetékesek máris megígérték, hogy külön az eredeti kárpótoltak részére 10 százalék (az élelmiszeriparban 20 százalék) részvénycsomagot kanyarítanak ki a vállalatokból. Végképp befellegzett a már amúgy is elparentált eredeti koncepciónak, amely szerint a jó részvényeket csakis készpénzért adnák, a rosszabbakat pedig „kárpótlási jegyalapokba” vinnék be, mintegy beletörődve a kárpótlási papírok devalválódásába (Beszélő, szeptember 8.). Hogy persze a kárpótlási jegyeken jó részvényeket is lehet venni, arra „csak” a költségvetés fizet rá; az eredeti kárpótoltaknak szánt kibocsátások viszont minden bizonnyal az elsődleges tulajdonosok felhatalmazásainak másodlagos piacát serkentik majd.
Lassan a bankokkal!
Közben bankprivatizáció-ügyben mintegy észrevétlenül győzött a fontolva haladás álláspontja. Soros György ötmilliárdot szeretett volna befektetni az OTP-be, de feltétele az volt, hogy szállítsa le az állam 35 százalékra a maga részesedését. A szakma félt az OTP piaci túlsúlyától; Bod Péter Ákos, az MNB elnöke például úgy érvelt, hogy szívesebben látna egy takarékpénztár jellegű bankot befektetőnek. Október közepe felé Horn–Soros-tárgyalásra került sor, Horn ragaszkodott a többségi állami részesedéshez, Soros erre kijelentette, hogy ez esetben eláll a szándékától. „Hű, az nagy baj volna!” – kapott ekkor állítólag fejéhez a miniszterelnök, de ennyiben maradtak. Egy hétre rá Farkas Istvánt nevezték ki bankprivatizációs kormánybiztosnak, így aztán megnyirbálódott Bartha Ferenc privatizációs kormánybiztos feladatköre. Farkas István egy sajtótájékoztatón úgy nyilatkozott, hogy bár a Budapest Banknak van esélye, hogy hamarosan megveszik, általában a rosszabbul működő bankok rendbetétele van napirenden. „A szülő – mondta – óhatatlanul többet foglalkozik a rossz gyermekével. Az OTP jó gyerek.”
A privatizációs törvénytervezet beterjesztését szeptemberre harangozták be; sőt, augusztus végén a koalíciós egyeztető tanács úgy határozott, hogy amíg a jogi kérdések nem tisztázódnak, a kormány nem kezdeményez újabb privatizációt. Szerencsére ennek ellenére a privatizáció – a harmadik negyedévi bevétel adataiból ítélve – nem lassult le. A kormány egyelőre tényföltárással igyekezett határvonalat húzni az előző és a mostani kurzus között. Horn Gyula szeptember 21-i beszédében ismert machinációkat, sőt egy régebben nagy port kavart, de, mint később bebizonyosodott, lényegében ártatlan ügyet „tárt föl”. Ugyanis a kormány Kuncze Gábor belügyminiszter vezette bizottságának privatizációt vizsgáló albizottsága nem tudott látványos ügyet fölmutatni a legújabb, 1994. április és június közötti esetekről. Mindössze 13 eljárásbeli szabálytalanságot találtak, közülük három esetben – így az alább olvasható cikkünkben szereplő Pátria Nyomda esetében is – a vagyonügynökség a pályázati eredmény kihirdetése után, de még a szerződés megkötése előtt megváltoztatta az eladás feltételeit. (Valamilyen oknál fogva a múlt heti kormányülésen mégis kihagyták a privatizációs törvénytervezetből azt a passzust, hogy az ÁPV Rt. a közzétett értékesítési, hasznosítási feltételeket nem változtathatja meg.)
Végül az egyik, a Horn-beszédben nem említett régebbi ügy – a Gerbeaud-ház 1991-es értékesítése – kapcsán Kuncze följelentette a legfőbb ügyésznél Csepi Lajost, az ÁV Rt. ügyvezető igazgatóját, majd kisvártatva – október 4-én – sor került az ÁV Rt. vezérkarának lecserélésére.
A legeslegújabb privatizációs szervezet
A tét ekkor már túlnőtt Csepi személyén, mert a színfalak mögött fölénybe került az az elképzelés, hogy az új privatizációs szervezet az ÁV Rt. örökébe lépő részvénytársaság legyen, ne pedig egy Állami Vagyoniroda (ÁVI) nevű hivatal. Utóbbit pedig Tardos Márton, a gazdasági bizottság szabad demokrata elnöke szorgalmazta.
A végül elfogadott törvénytervezet szerint az ÁPV Rt. az állam egyszemélyes társasága, viszont nem lesz többé olyan, a kormány által „kijelölt miniszter”, aki – mint a most hatályos ’92-es törvényszöveg szerint – „személyesen gyakorolja” az állam részvényesi jogait. Ehelyett lesz igazgatóság, amelynek három évre kinevezett, de bármikor visszahívható 11 tagja közül 8 személyére a pénzügyminiszter, egy-egy emberre pedig az ipari, a közlekedési és a földművelésügyi miniszter tesz javaslatot (a személyi javaslatokat a törvényszövegből kivehetően a kormány nem köteles elfogadni). Az igazgatóság ülésein állandó meghívott: a környezetvédelmi minisztérium és a versenyhivatal képviselője – a Munkaügyi Minisztériumot a kormányülés előtti pillanatban kihagyták e felsorolásból.
Privatizációs és vagyonhasznosító tevékenysége során általában az ÁPV Rt. gyakorolja az állam tulajdonosi jogait, viszont döntései során köteles „együttműködni” a minisztériumokkal, „hogy a szakmai szempontok kellő mérlegelésre kerüljenek”; köteles továbbá egyeztetni e minisztériumokkal a társasági közgyűlésekre tartozó ügyekben (különösen a személyi kérdésekben). E formulából egyfajta „koalíciós” egyeztető mechanizmus kerekedhet, de persze a Pénzügyminisztérium uralkodó befolyása mellett. Ugyanakkor láthatóan igyekeznek kihúzni a talajt az ágazati minisztériumok védő-óvó-„reorganizáló” törekvései alól.
Ennyiben a szervezeti fölállás segíti a privatizáció gyorsítását. Az SZDSZ mégis aggódik amiatt, hogy esetleg túlságosan erős privatizáló szervezet születik, amelynek nem föltétlenül érdeke, hogy megszabaduljon az állami vállalatoktól. Az ÁPV Rt.-n mint gazdasági társaságon belüli, nehezen követhető pénzmozgások a rosszul működő állami cégek fenntartását szolgálják. A szabaddemokrata-nézet szerint tehát fölülről is, alulról is gyengíteni kellene a fölállítandó privatizációs szervezetet: biztosítani a privatizáció parlamenti ellenőrzését, és megvonni az ÁPV Rt.-től az állami vállalati részvényeket, hogy ne tulajdonosként, hanem csak az eladás vagy kezelésbe adás alkalmával rendelkezhessen velük.
A fő ellenfelek
Természetesen más gondok nyomasztják a baloldali MSZP-seket és a hozzájuk kötődő MSZOSZ-t (lásd keretben). Igaz, a képviselőcsoport múlt heti ülésén kisebbségben maradtak, mivel a többség nem óhajtotta magakadályozni a kormányt abban, hogy megvitassa a privatizációs törvénytervezetet. De most, hogy megvitatta, kezdődik az igazi tánc: sok szocialista nem akar kapitalizmust.
Hivatkozott cikkek
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]