Kedves érdeklődők, tisztelt egybegyűltek!
(Baász Imre)
Baász Imre halála után elég hosszú ideig még működött műtermi üzenetrögzítője, a halott művész nagyon is élő hangján közölve a hívóval, hogy itt Baász Imre beszél. Ez az emlék aligha kerülhető meg mint metafora, itt, a Budapest Galériában, ahol Baász Imre munkásságának néhány jelentős darabja látható kiállítva, bonyolult, de egyértelmű üzenetrögzítőként – elvégre mi más ez itt, mint a halott művész élő hangja, hagyatéka, beszéde, üzenete hozzánk, szuverén világmagyarázata számunkra, kik úgy voltunk kortársai, hogy egyben utókorává is lettünk, ámulattal figyelve, hogy mi, akik mint idősebbre tekintettünk rá, lassan-lassan elhagyjuk őt életkorban, s mint ötvenéves fiatalemberre fogunk rá emlékezni.
Baász Imre hirtelen és értelmetlen halála az erdélyi magyar kultúra legmegrázóbb vesztesége az elmúlt években. És mikor azt mondjuk, megrázó, ebben az is benne van, hogy Baász Imréről életkedve, elpusztíthatatlan életereje, humora, nagyvonalúsága és saját személyiségének végletesen dinamikus, a mi viszonyaink között példátlanul erőteljesnek számító megjelenítése és hangsúlyozása miatt mindenki azt hitte, hogy száz évet fog élni; bármilyen nehéz is lett volna őt öregemberként elképzelni. Ismétlem, emiatt is volt megrázó és fölkavaró a hír, hogy meghalt; de amiatt is persze, hogy ez hogyan történt, hogy milyen jellegzetesen romániai magyar halál volt ez, milyen abszurd, és ezáltal milyen jellemző és tanulságos, mely tanulság mindössze annyi: igen, lazán, simán és magától értetődően megtörténhet nálunk, hogy valaki legkiválóbbjaink közül betéved makkegészségesen, némi izomrándulással a kórházba, és ott irgalmatlanul elpusztítják fecskendővel, hanyagsággal, felelőtlenséggel, sunyisággal és hazugsággal, ez megtörténhet, mint ahogy az is, hogy mindezért haja szála sem görbül senkinek, sőt, még némi sértődöttség is érződik a levegőben, hogy minek ilyen kellemetlenül felfújni ezt a dolgot, ezekkel a művészekkel mindig annyi baj van.
Baász Imre nagy művész volt, emellett pedig – és távolról sem törvényszerű, hogy ez így legyen – nagy formátumú ember, toronymagasan kiemelkedő személyiség. Elmosódott, szürke arcokkal teli világunkban hallatlanul ritkának számít az olyan markáns, az olyan összetéveszthetetlen, az olyan sugárzó megjelenés, fellépés és életstílus, mint amilyen az övé volt. Komplex, nyughatatlan lényéből fakadt, hogy nemcsak művészként élt és alkotott, hanem mint művészetszervező, mint elméleti szerző, mint kovász, közügyek ügynöke, mint démon, nonkonform fenegyerek és katalizátor, egyszóval mint olyan hajtómotor, amilyenből nincs még egy, ahogyan az emberi testnek is két kisujja, két fülkagylója, két tüdőszárnya van, de szíve csak egy, és szárnya egy sem. Baász Imre volt a szárny, s ahogy ezt a visszaemlékezést az üzenetrögzítő szimbolikus példájával kezdtük, hadd fejezzük be a művész kedvenc létmetaforájával, a vakonddal. Az egyszeri vakondfiúéval, aki a selymes, színes, tágas, fényes és gazdag rét helyett a föld alatt él a sötétben és hidegben, mert hát az a hazája. Baász Imre a kevés olyan erdélyi képzőművész közé tartozik, akiket nemzetközileg is számon tartottak, ismertek, elismertek, megbecsültek és díjaztak. S ezen belül a még kevesebbekhez, akik (tegyük-e hozzá, hogy ennek ellenére) vállalták a transsylván létformát a maga összes nyomorúságával, egyszóval a sajátosságnak ama méltóságát, amely a kisemmizett és mégis gazdag vakond méltósága, a szabad életet, a belső szabadságot és függetlenséget imponálóan megélő és megvalósító, alkotó és értelmes életet élő földalattiak méltósága.
Baász Imréről elmondható, hogy noha lehetett volna sikeres ember máshol, Erdélyben akart élni és meghalni. És elmondható, hogy mindkettő sikerült neki.
Hölgyeim és Uraim, köszönöm a figyelmüket és türelmüket.
(Elhangzott a Budapest Galériában, a Budapesti Őszi Fesztivál megnyitása alkalmával, 1994. szeptember 23-án.)
Beszélő
(Részlet)
1982 novemberében, az Ellenpontok lebukása után a Securitate kolozsvári parancsnokságán a Sandulescu álnevet használó bukaresti tábornok hirtelen elém tette a Kis utcai albérletemben lefoglalt egyetlen terhelő bizonyítékot. Miután gondosan vigyáztam rá, hogy lakásaimon semmilyen ketyegő anyagot ne találhassanak, Sandulescuék jobb híján ezzel a tárgyi bizonyítékkal próbáltak meg lerohanni. Ez a bűnjel a Beszélő volt, az egyik az évi szám.
– Mit jelent az, hogy Beszélő? – kérdezte az alacsony, szuperintelligens, kefefrizurás tábornok szórakozott arccal.
– Cel care vorbeste – feleltem. Az, aki beszél.
Sandulescu gúnyosan ingatta a fejét.
– Nem azt jelenti. Azt jelenti, hogy beszélőn. La vorbitor. Amit a börtönben szoktak engedélyezni.
Szemüvegén szikrázott a lámpa fénye. Oldalról pillantott rám, miközben hozzátette:
– Ha a rab jól viseli magát.
Hallgatunk.
– Kié ez a Beszélő? – kérdezte később ugyanazzal a tettetett érdektelenséggel, amit már megszoktam tőle.
Annak idején elhatároztam volt, hogy ha lebuknánk, azt a stratégiát fogom követni, hogy meg sem szólalok, bármi történjék is. Csakhogy itt most úgy tűnt: egyáltalán nem mint gyanúsítottat hallgatnak ki, hanem egy rutinszerű, megszokott házkutatást követően arról tesznek föl kérdéseket, hogy mit tudok a földalatti kiadványokról, köztük az Ellenpontokról is. Miután tárgyi bizonyítékuk nem volt ellenem, most úgy ítéltem meg: a hallgatást beismerésnek fognák föl – míg ha az Ellenpontokkal következetesen tagadok, megúszhatom a dolgot. Végső soron ez a felismerés mentett meg.
– A Beszélő az enyém – válaszoltam.
Azóta sok minden történt. A Beszélő védelmünkre kelt, később közöltem is benne, de ennél fontosabb volt a tudat, működik Magyarországon egy szervezett erő. Egy ellenerő, amely nem több, mint néhány – igen különböző életutat bejárt – fiatal értelmiségi vállalkozása; tárgyi eszközeiben nem több, mint néhány sokszorosító, egy kevés festék, két-három konspiratív lakás – és ez a kopottas és szegényes társulat történelmileg ugyanolyan fix viszonyítási ponttá vált, mint mondjuk a Vörös Hadsereg magyarországi állománya, a Déli Hadseregcsoport.
Vajon hogyan definiálható (és vajon hogyan reprodukálható?) az az erő, ami ezt az alakzatot összetartotta és mozgásba hozta? Ez az erő már akkor megzavarta a kormányzatot, amely mögött egy félelmetes apparátus, egy világbirodalommal összefonódott hatalmi monopólium állott, munkásőrökkel, katonai ügyészekkel, MIG-huszonvalahányasokkal, külső és belső elhárítással, laktanyákkal, lehallgatókkal, Kossuth-díjakkal, mézzel megkent madzagokkal, ostorpattogtatással. Ez az egyik nagy talány számomra: mitől és hogyan kezdenek működni ezek az energiák, mi gerjeszti és mi hordozza őket, és mitől szűnnek meg. (Például: 1956 októberében forradalmi helyzet alakult ki Magyarországon. Miért nem 1955 októberében vagy 1957 márciusában? stb.)
Nem vitás, hogy 1994-re a Beszélő – noha sokkal jobban szerkesztett lappá vált, mint hajdanán – már nem sugározza azt a birodalmakkal is sikeresen szembeszállni képes, lenyűgöző erőt, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. A kommunizmus és a pártállam kollapszusa, meg minden, ami ezzel járt, annyira új helyzetet teremtett, hogy ez megkerülhetetlenné tette a kérdést: érdemes és értelmes-e tovább folytatni valamit, ami valami más, valamilyen más világban? A Beszélőre pótolhatatlan szükség volt 1984-ben. Vajon 1994-ben is?
(…)
Nyilvánvaló tehertétel és feszültség forrása volt, hogy míg egyfelől az SZDSZ-nek hivatalosra vagy félhivatalosra, pártközlönyre vagy ahhoz hasonlóra is szüksége volt, a Beszélő szerzői gárdájának egy részét sokkolta a felismerés, hogy a Beszélő a rendszerváltás faltörő kosából és gothai almanachjából pártkiadvánnyá válhat. Mindazok, akikhez legközelebb álltam – vagy ha nem is mind, de legtöbben közülük – fokozatosan, önként vagy kényszerűen, de alighanem törvényszerűen, egyre kinnebb vonultak az SZDSZ döntéshozó centrumából.
És mégis, sokak számára még mindig a Beszélő hitelesíti az SZDSZ-t, bármi volt vagy légyen is éppen a viszony a kettő között; mi több: még akkor is így van ez, ha adott kérdésekben az ember sem a Beszélővel, sem az SZDSZ-szel nem ért egyet. Az SZDSZ a Beszélő megszűnésével a szellem irányából az önkörén belül újratermelődő politikai rutin felé mozdulna el. De a veszteség nemcsak az SZDSZ-é lenne. (…)
Elképzelem Sandulescut, amint értesül róla, hogy megszűnt a Beszélő.
Ha 1990 tavaszán, a rendszerváltás pillanatában, szerkesztők és szerzők a Beszélő megszüntetését határozzák el, azt értettem volna. De ha már 1990-ben vállalták a morális és ideológiai kontinuitást, akkor 1994-ben már végképp az egyetlen lehetséges út: a Beszélőt mint nyílt és önszabályozó tér-idő programot működtetni, a Kárpát-medence magyar liberális alternatíváit szolgálva.
(Lásd még a következő címszavakat: TGM., Demszky, Rajk, Kőszeg, Solt, Haraszti, Eörsi, Konrád, Duray, Dalos Gy., Petri, Erdélyi Ágiék)
Borz
Nemrégiben egy borzbőrt kaptam ajándékba. Hirtelen zavarba jöttem, nem tudtam, mit kell vele tennem. Valamilyen ruhadarab gondolata ötlött fel bennem, vagy az, hogy a falra függesszem föl, meg hasonlók. Aztán Kelemen Ata világosított föl:
– Tedd az ágyadhoz. Erdélyben régebben a magyar férfiak ágya mellett mindig ott volt a borzbőr.
– Hogy miért?
– Mert azt mondták: a férfi is éppolyan magányos, mint a borz. S hogy jusson ez eszébe, valahányszor lefekszik meg fölkel.
- Mentőakció [5]