amely mostanság, úgy tűnik, folyton válságban van, legkivált nemzetileg. Ez az identitászavar olykor – mondhatni – érdes formákban nyilvánul meg, lásd Bosznia, Csecsenföld, szelídebb, de meglehetősen kellemetlen változatban a funari Kolozsvárott (legyen neki Cluj-Napoca), vagy Meciar Szlovákiájában. De ide sorolhatjuk az önazonosság-keresés olyan országhatárokat átszelő patologikus megnyilvánulásait is, mint az elvadult feminizmus vagy az agresszív egészségkultusz.
Több okból értetlenül állok eme jelenségek előtt. Annak ugyanis, hogy én világosan megkülönböztethessem magam másoktól, logikai előfeltétele, hogy elismerjem: a többiek mások. Itt mindjárt meg kell jegyeznem, hogy az én-tudat logikai státusát tekintve különbözik a mi-tudattól. Az előbbi tudniillik szükséges előfeltétele annak, hogy körülhatárolt személyként megkülönböztethessem magam környezettől vagy külvilágtól.
Gyökeresen más a helyzet a mi-tudat esetében. A csoporthoz való tartozás tudata a legkevésbé sem előfeltétele annak, hogy én mint én létezzek. A csoporttudat esetleges, feltételes és változékony, különösen a modern civilizációban, ahol teljesen szükségtelenné válik az emberiség hordaállapotában biológiailag indokolt nyájösztön. Életünk a technika és az intézményrendszerek csatornáiban folyik, és ha ezek a mechanizmusok működnek, akkor nagyjából minden rendben van. A csoport-tudat mindig vagy támadó vagy védekező jellegű. A támadó változatot ma már általában imperializmusként vagy népirtásként bélyegezzük meg, jobb körökben semmiképp sem ildomos „dicsőséges hódításként” ódát zengeni róla. A védekező változatot viszont magától értetődően elfogadjuk minden veszélyeztetett kisebbség esetében. Ilyen helyzetekben a közösségi tudat spontán módon létrejön, mint 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában, 1980-ban Lengyelországban, és ma Csecsnyában vagy Boszniában. Bár minden ilyen esetben fennáll az a lehetőség, hogy egy öngerjesztő mechanizmus következtében a jogos önvédelem agresszív nacionalizmusba csap át, sőt az altruisztikus kisebbségvédő többségi megmozdulások is eljuthatnak olyan – igaz, nem életveszélyes – ostobaságokig, amelyeket számomra az „idegen szép” jelszó példáz. Ez körülbelül annyira értelmes állítás, mintha azt mondanók, hogy a hazai csúnya. Szerintem egyszerűbb lenne megállapodni abban, hogy az idegen hol szép, hol nem szép, éppúgy, mint a hazai.
Remélem, senkit nem sértettem meg a közösségi tudatról vallott alig palástoltan lesújtó nézeteimmel, mindenesetre nem állt szándékomban. Ezért rá is térnék az engem sokkal jobban érdeklő, de nem kevésbé problematikusnak tartott én-tudatra. Gondoljuk csak meg, hányféle identitásom van. 52 éves vagyok. Költő vagyok. Hímnemű. Fekete hajú. Ősz szakállú. Bölcsész végzettségű. Volt marxista. Budapesti lakos. Magyar állampolgár. Amatőr szakács. Monogám. Többszörös nagyapa. Láncdohányos. Sörkedvelő és borutáló. Sőt borúlátó. És még sorolhatnám, szinte a végtelenségig. Ezen tulajdonságok némelyikében számos embertársammal osztozom. Ráadásul többféle etnikumhoz is tartozom. Egyebek között egy olyanhoz is, amelyet Magyarországon megengedett mérsékelten utálni.
Mindezeket az identitásaimat vállalom. Szükség esetén. Csak azt az igényt utasítom el, hogy bármelyikkel köteles legyek valamilyen előírt érzelmi viszonyban lenni!
Tehát az én identitásom, köszöni szépen, jól van. Inkább azokéval van baj, akik a másét firtatják.
Nem akarom persze megkerülni a „ki vagyok én?” metafizikai problémáját, amit Villon fogalmazott meg legtökéletesebben az Apró képek balladájában:
„Tudom, mi a tejben a légy,
Tudom, ruha teszi az embert,
Tudom, az új tavasz mi szép,
Tudom, mely gyümölcs merre termett,
Tudom, mely fán mily gyanta serked,
Tudom, hogy minden egy dolog,
Tudom a munkát, lusta kedvet;
Csak azt nem tudom, ki vagyok.”
Ha nem értem félre, vagy nem esek a túlinterpretálás bűnébe, akkor Villon meglepő modernitással érzett rá a fakticitások világát leíró természettudomány, valamint az önmegismerés közötti elvi különbségre. Nevezetesen, hogy az úgynevezett objektív világ – legalábbis instrumentális értelemben – megismerhető, azaz fokozatosan rájövünk arra, hogy milyen anyagféleség mire használható, ezzel szemben a személyiség mibenlétének vagy szubsztanciájának meghatározása ugyanolyan reménytelen feladatnak tűnik, mint az, ha az én névmásnak grammatikailag megengedett vagy meg nem engedett használatán túl bármilyen jelentést vagy tartalmat próbálnánk tulajdonítani.
Nem tagadom, hogy álláspontom szélsőségesen individualista és vegytisztán liberális, amennyiben világosan azt állítom, hogy identitásom rám és csakis rám tartozik, ugyanúgy magánügyem, mint vallásos érzületem vagy nemi vonzalmaim. Ettől még lehetnek ilyen vagy olyan közösségekhez fűződő érzelmeim, ahogyan vannak is, mint minden többé-kevésbé normális embernek, de ezeknek a kapcsolatoknak az ápolását, megszüntetését, intenzitását jogom van a méltányosság határain belül nekem megszabni.
Hogy is mondta Renan? „A nemzet mindennapos népszavazás.” Amin mindössze annyit értett, hogy az emberek normális tevékenységük folytatásával hallgatólagosan legitimálják azt a nemzetállamot, amelyben élnek. Önazonosságom elfogadása pedig abban áll, hogy reggelente a nyitott ablak láttán nem az jut eszembe, hogy ki kellene ugrani rajta, csak az, hogy becsukjam, mert friss levegőből is megárt a sok.