Két Horn-program is van immár, a Bokros-féle és a Békesi-féle (utóbbit kormányprogramnak is hívják). Igaz, amikor Békesi László lemondott, a miniszterelnök „súlyponti átcsoportosításokat” helyezett kilátásba. Most, a hét elején pedig nyilvános „szakmai” bírálatban is részesítette Békesit – amennyiben Bokrost „szakszerűbbnek” nevezte –, s példaként a megkésve benyújtott privatizációs törvénytervezetet olvasta fejére. Kérdés tehát, áthelyeződik-e az a bizonyos súlypont. A válasz nem könnyű, hiszen Bokros még csak lobogtatja a programját, márpedig több mindent bír el minálunk egy papír, mint egy praktizáló pénzügyminiszter.
Kezdjük azzal, amiben nem ígérnek változást a Bokros-féle tézisek: az „egyensúly kontra növekedés” vitával. Ez a vita úgyis álvita (tekintve hogy az idén 450 milliárd forint kamatot kell a költségvetésnek fizetnie), ám épp ezért előszeretettel rágódik rajta az ellenzék. Sőt még Karl Imre, az MSZP-frakció gazdaságpolitikai munkacsoportjának vezetője is úgy nyilatkozott a Magyar Narancsnak, hogy Békesi egyoldalúan a stabilizálásra helyezte a súlyt, így aztán elsikkadt „a növekedés feltételeinek megteremtése”. Bokros, ahol csak lehet, kerüli a politikai felhangokat – nyilván ezzel bíbelődött a legtöbbet harkányi rejtekén, ahol programját írta –, ezért aztán új formulával hidalja át a dilemmát. Szavai szerint „egyensúlyőrző növekedésre” van szükség. A sorok között teljesen egyetért Békesivel (meg a Nemzetközi Valutaalappal): a folyó fizetési mérleg alakulása szerinte is szorosan összefügg az államháztartási hiány állásával. Vagyis – bár ezt nem mondja ki – ha a fizetési mérleg rosszul áll (márpedig ez a helyzet), egy pénzügyminiszter nemigen tehet mást, mint hogy húz még egyet a nadrágszíjon. Illetve, van még két mód: az exportösztönzés és az államadósság ügyes menedzselése, amelynek eredményeként Bokros szerint a kamatok akár 5-6 százalékkal is leszoríthatók. Részleteket minderről sajtótájékoztatóján sem árult el, a makrogazdasági pénzügyi stabilizáció ugyanis szerinte az a terület, amiről nem beszélni kell, hanem csinálni. Annyit elmondott azért, hogy érzése szerint (is) szükség lesz pótköltségvetésre, és ő is megállapodást szeretne kötni a Valutaalappal.
A stílusváltás persze már önmagában is sokat jelenthet. A stabilizáció és a jószerével meg sem kezdett államháztartási reform közérdek, de folyvást ütközik az egyesek érdekeivel. E problémát Békesi – vesztére – a konfrontáció, a szembesítés terápiájával igyekezett megoldani: ő, a Közérdek (szövetségben az SZDSZ-szel) szembesült folyvást megannyi Egyéni Érdekkel. Stílusváltásra van szükség – mondta most Bokros –, a pesszimista, „világvége hangulatú” stílus helyett arra kell rámutatni, hogy „Nehéz a helyzet, de van megoldás!” „Munkám fele marketing lesz: megpróbálom eladni azt a keveset, amim van.” Folytatni kívánja a párbeszédet a szakszervezetekkel is, de, tette hozzá, ha nem sikerül megállapodni velük, az nem gátolhatja a kormányt a cselekvésben. Vagyis, ha jól értjük: ő megpróbálja eladni, amit lehet, de ha nem sikerül, a megdolgozást már a politikusokra hagyja.
Bokros három területen javasol lényeges változást: az adópolitikában, a privatizációban és a pénzügyminiszter státusában. A többi inkább hangsúlybeli különbséget jelent: például az, hogy ő is át szeretné alakítani a „humán infrastruktúrát” (oktatás, egészségügy, szociális rendszer), lecsökkentve az ingyenes szolgáltatások körét, s kiterjesztve az önkéntes biztosítórendszert. Az ingyenes szolgáltatások csak a rászorulókat illetik meg, a kétágyas kórházi szobát szállodai áron kellene megfizetnünk, és nem csúszópénz gyanánt. „Nincs többre pénzünk, csak az igazi szociálpolitikára!” – mondta, mintha a szabad demokrata szociális programját olvasná föl. Más szorgalmazások – adóbeszedés, korrupcióellenes harc, azaz „tiszta kéz”-politika – olyan örök pudingok, amelyek próbája tényleg az evés.
Adóügyekben Bokros már korábban kiállt a miniszterelnök mellett. Horn híres bejelentését a vagyonadóról és az igazságosabb közteherviselésről igencsak berzenkedve fogadta a sajtó. Csak lapunk (Beszélő, 1994. szeptember 8.) és Bokros Lajos (Magyar Hírlap, 1994. november 18.) viseltetett megértőleg az elképzelés iránt (utóbbi Horn nevének említése nélkül). Bokros szerint az egyik oldalon ki kell terjeszteni a befektetési kedvezményt, adóhitellé változtatva mindaddig, amíg az értékpapír tulajdonosa pénzzé nem teszi befektetését. A másik oldalon viszont progresszív adót vetne ki az ingatlanokra, ami reményei szerint csökkenti az adómegkerülés lehetőségét. A tb-járulék mértékét Bokros az említett „humán infrastruktúra”-reformmal párhuzamosan csökkentené. Az adórendszernek szerinte két pilléren kell nyugodnia, a forgalmi adókon és a személyi jövedelemadón, tehát a könnyen kijátszható társasági adót elparentálandó bevételnek tartja.
A privatizációs politikában új kanyarnak nézhetünk elébe. Bokros fölösleges és költséges hercehurcának, a „szervezeti illúzió” megnyilvánulásának tartja a két vagyonkezelő szervezet (ÁVÜ és ÁV Rt.) összevonását. Változtatna azon az eltervelt stratégián is, hogy míg a kisprivatizációt törvényi keretek között űzik, azonközben a nagyprivatizáció suba alatt, kormányhatározattal történik. Az öt nagy közmű eladásának koncepcióját is a parlament elé szeretné vinni. Ennek hátránya, hogy elölről kezdődik a döntési folyamat, ámbár, mint múlt heti számunkban a Villamosművek kapcsán megírtuk, már amúgy is elölről kezdődött. De ráadásul a 150 milliárdra tervezett idei bevétel – amelyet főként a közművek eladásából remélnek – Bokros szerint nem is fog befolyni. Vitatja azt is, hogy minden esetben a készpénzes privatizációt kell előnyben részesíteni; ellenben híve az értékpapír-privatizációnak, már csak azért is, hogy egyáltalán legyen papír a magyar tőzsdén. Evégből szerinte az ÁVÜ-nél lévő vagyont kárpótlási jegyért kellene eladni. Abban a kérdésben, hogy „igazi”, „valódi” tulajdonosok kezébe kerüljön az állami vagyon (vagyis tőkepénzes kezébe), nem olyan kategorikus, mint Békesi volt. Sőt, magáénak vallja a baloldali szocialisták és szakszervezetisek által oly sokszor hangoztatott jelszót, amely szerint: a privatizáció nem cél, hanem eszköz. Lényegében, ha jól látjuk, visszakanyarodna az 1990–92-es privatizációs politikához: ahhoz az MDF-vezette kurzushoz, amely privatizációügyben még nem nemzetiesedett el.
Mint pénzügyminiszter, Bokros menedzser szeretne lenni, nem politikus. Viszont politikusan igyekszik elérni azt, ami elődeinek nem sikerült: a gazdasági csúcsminiszterséget. A demokráciát, hangoztatta sajtótájékoztatóján, nem a kormányra, hanem a parlamentre találták ki. A kormányban a miniszterelnöké a végső szó. (Talán ezért érdemelte ki a „szakszerűbb” minősítést.) Viszont igényt tart arra, hogy a gazdasági kabinet elnökeként az ő kezében fussanak össze a gazdasági szálak, és hogy gazdasági ügyekben ne készülhessen kormányelőterjesztés az ő hozzájárulása nélkül. Ebbe örömest belementek a szabad demokraták. Horn is aláírta.
Mint ahogy aláírta a koalíciós megállapodást is.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]