Skip to main content

Piszkos Fred közbelép

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A hazai pártpolitikusoknak, pártideológusoknak, párttaktikusoknak s főképpen a propagandistáknak (előkelőbben: kommunikációszakértőknek) elmélyülten kellene tanulmányozniuk a „Piszkos Fred a kapitány” c. klasszikust. Az ún. „Piszkos Fred-effektust” ajánlanám különösen szíves figyelmükbe. Ha az általános ellenszenvnek örvendő ápolatlan kapitány (hónaljig húzott nadrágjában) valakit meg akar oltalmazni, akkor különös vehemenciával követeli a vesztét. A fent említett műalkotás hőséhez, az ifjú San Antonio herceghez hasonlóan sebezhető Szabad Demokraták Szövetségét a „Piszkos Fred-effektus” a végén még megmenti a bajtól, ha a rivális pártok olyan mind hevesebb össztűz alá veszik, mint az utóbbi hetekben, s különösen a legutóbbi hétvégén. Jobbról és balról. (Bár az iránymeghatározással jó lesz vigyázni: Jánosi György exállamtitkár és gyakorló MSZP-alelnök ugyanis a televízió Hét c. műsorában bizonyára Horn Gyula párt- és miniszterelnök számára is meglepő öndefinícióval állt elő. Az MSZP szerinte olyan centrumpárt, amelyik az SZDSZ és az ellenzék között áll középen. Vajh, milyen tengely mentén? Tippjeim vannak, de szép lenne, ha Jánosi kifejtené.)

Pedig a Piszkos Fredre oly kevéssé emlékeztető ápolt, galambősz Boross Péter, aki férfiasan vállalja akár a kirekesztés vádját is, csakhogy az SZDSZ kemény magjának szellemiségét elszigetelje a magyar közéletben, elmerenghetne azon, hogy milyen balul ütött ki rá és pártjára nézve, amikor 1994 tavaszán hasonló hangerővel Horn Gyulától és pártjától óvta a nemzetet. A választópolgár még a végén megszánja az SZDSZ-t szegényt, aki sajátos fogyatékosságban szenved. Ti. „egyenrangú társulásra nem képes”. (Nem úgy, mint pl. a Magyar Demokrata Fórum. Egykori kormánykoalíciós partnerei azóta is erről zengenek.) Az is jól áll Boross úrnak, hogy a nemrégiben még a fogakat személyesen kirúgó pufajkásként leleplezett Horn Gyula egyszínű szocialista kormányának – akitől mellesleg Isten óvja Magyarországot – ígér konstruktív ellenzékiséget. Ha az MSZP túlad az SZDSZ-en, s az SZDSZ-szel hullik a szocik férgese is, ők, a jobboldal, készek tárgyalni. S ha meg tudnak egyezni, az esetben nem törnek a kormány megbuktatására.

Lehet, hogy a lakitelki MDF-es közönség Orbán Viktort jutalmazta a hétvégi rendezvény legnagyobb vastapsával, midőn a Fidesz elnöke felhívta rá a figyelmet, hogy az SZDSZ olyan párt, amelyik eddig minden partnerét becsapta; de a nem-MDF-es országlakóknak talán eszébe jutnak például a Fidesz üzletei, melyeket az MDF-kormány rendíthetetlen ellenzékeként az MDF-fel közösen kötött (szó ami szó, a média nem hagyta a dolgot árnyékban), s a maga éretlenségében arra gondol, hogy ezek a kedves fiúk őt is becsapták.

A jobboldal politizálásában bombabiztos panelnek bizonyult eddig Göncz Árpád támadása is, amit Debreczeni József távollétében az új sajtócsillag, Pokol Béla elevenít föl. Mint tudjuk, Göncz Árpád töretlenül vezeti a népszerűségi listát. Vajon hol az a pártok fölött álló, köztiszteletnek örvendő személyiség, akit az MSZP, az MDF, a Fidesz és a KDNP fel tud mutatni helyette? Mármint az országnak. Mert a parlamenti szavazógomboknak persze találhatnak éppen – taktikai adok-kapok kérdése csupán, az SZDSZ és a Kisgazdapárt nélkül is kitelik a kétharmad – csak az a kérdés, hogy hogyan viseli ezt el a még mindig törékeny parlamenti demokrácia. Kétségkívül nagyot nőne a gyanakvó választópolgárok szemében.

A Piszkos Fred-effektus talán egy kis lélegzethez juttatja az SZDSZ-t, a kormányt. Ráfér. De azért nem téveszthetjük szem elől, hogy milyen is a politikai helyzet valójában. Horn Gyula a privatizációs miniszter személyének kierőszakolásában meghátrálásra késztette koalíciós partnerét, egy lépéssel megint hátrébb tolta. (Ez ügyben mindegy is, hogy mekkora a súlya ennek a kérdésnek.)

A lendületesen debütáló új pénzügyminisztert azonnal támadni kezdték a szocialista parlamenti frakción belüli és kívüli szakszervezeti vezérek, az MSZP egyik része félreérthetetlenül a liberális szövetségből kifelé tekintget.

Az ellenzék – közös kupaktanácsok és rendezvények ide vagy oda – zilált. Belső hatalmi vetélkedéssel van elfoglalva, legalább annyira, mint a kormánykoalíció. Annyi írható a javára, hogy a szélsőjobb felé bezárta sorait.

Viszont politikai kultúránk nagyobb dicsőségére mindenfelé folyik a zsidózás.(Az MSZP sem kivétel.)

Alkotmány? Médiatörvény? Privatizációs stratégia? Konszenzus az alapvető kérdésekben? Az nincs.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon