Mink András

Nyomtatóbarát változat

Az utóbbi időben két cikket is írt a Magyar Nemzetbe, és mindkettő vezérmotívuma az volt, hogy meg kell állítani az SZDSZ térhódítását a kulturális szférában, mégpedig úgy, hogy ki kell szorítani a pártot a hatalomból. Miért gondolja, hogy a kultúrharc a magyar politika legfontosabb terepe?

A rendszerváltás alatt és után a magyar politikai fejlődés a médiára alapult. A média volt a kulcstényező. Ennek az az oka, hogy a pártok, nem lévén igazi előtörténetük, nem a maguk természetes, hagyományos történelmi bázisán jöttek létre, ahogy ez a fejlett demokráciákban szokásos, hanem a média közvetítése révén. A politikai akaratképzés legfőbb fóruma és terepe a kultúra, és ezen belül a média. Ezért volt már a rendszerváltás első pillanatától kezdve a kulcskérdés, és a politikai harcok fő színtere is a média. De van ennek a kérdésnek egy mélyebb vetülete is. Elmondható, hogy az egész magyar kultúra, sőt a tudományos élet is médiaorientált. Magyarországon csak az lehet komoly tudós, művész, aki a médián keresztül vált azzá. Aki kívül reked, az mintha nem is létezne. Az értelmiség, méghozzá a médiában szerephez jutó értelmiség az igazi politika- és kultúraformáló tényező. És mivel minden Budapestre összpontosul, ebben értelemszerűen a fővárosi értelmiség egy meglehetősen zárt, azonos szemlélettel bíró, és a döntő pozíciókat birtokló része játssza a főszerepet.

Ha ez így van, ez nem éppen egészséges dolog. Nem kell-e tartani attól, hogy a kultúrharc előtérbe nyomulása csak újratermeli ezt az egészségtelen állapotot?


Valóban, ez nem egészséges dolog, de ez a helyzet. Márpedig ha ez a helyzet, akkor ezt a problémát nem lehet a szőnyeg alá söpörni, nem lehet úgy tenni, mintha nem létezne. Hiszen a szemünk előtt zajlik a brancson kívüliek, az ellenvéleményt megfogalmazók kiszorítása ebből a szférából. Erről éppen az nem akar beszélni, aki birtokon belül van. Az SZDSZ egyik jelese mondta még 1993 őszén, a médiatörvény bukásakor, hogy nekünk valójában nincs is szükségünk médiatörvényre. A szabad demokraták egy kis, de militáns és hangos csoportja, vagy inkább egy mögöttük álló értelmiségi csoport rendelkezik a médiával, ami nem jelenti persze az SZDSZ egészét vagy annak jelenlegi vezérkarát. Sőt, gyakran hallani tőlük panaszt, hogy ez a szűk, militáns csoport nekik is elég gondot okoz, de nem mernek, vagy nem is akarnak fellépni ellenük.

Konkrétan kikről van szó?

Még Havas Henrik mondta, úgy két évvel ezelőtt, hogy a „második emelet” nélkül nem készülhet a rádióban műsor, függetlenül attól, hogy ki az elnök. Ez a második emelet a 168 óra szerkesztősége és kapcsolt részei. Ez önmagáért beszél.

Ki is rúgták őket a rádióból. De mitől szabad demokraták?

Nos, a nagy többségük alapvetően az. Ráadásul az SZDSZ legmilitánsabb szárnyát képviselik. Szénási Sándor, György Péter, Ungvári Tamás alkotják mondjuk ennek az igazi kemény magját, akik mindenre a legagresszívebben ugranak, a legenyhébb kritikára is fröcsköl belőlük a gyűlölet. Ez már annyira irritáló volt, hogy egy idő után a partvonalra is szorultak.

Ha a partvonalra szorultak, akkor miben áll az SZDSZ félelmetes térhódítása?

Egy időre szorultak a partvonalra. A legszélsőségesebbek talán még mindig ott vannak, de György Péter, mint Fodor Gábor tanácsadója, a kulturális kormányzat egyik első embere. Annak idején Csurkáékat kiszorították a hatalomból. Ennek most nyoma sincs.

Ezt akkoriban nem nagyon lehetett érzékelni a televízióban. Mitől lesz kiegyensúlyozott tájékoztatás, ha az SZDSZ megállításának forgatókönyve megvalósul?

Nem érdemes itt azon meditálni, ki kezdte. A lényeg az, hogy kinek a kezében van ma a hatalom. És a tapasztalat az, hogy akik ma hatalmon vannak, könyörtelenül leszámolnak az ellenfeleikkel. Volt itt „Apák és fiúk”, meg más efféle is. Szuhay Parabolája, annak színvonala és hangneme megbocsáthatatlan, még ha bizonyos fokig érthető is. Ezek az emberek nem egyszerűen csurkisták voltak. Itt emberek tucatjai hordoztak évtizedes sebeket. Más dolog a hatalom teljes birtokában gyűlölködni, mint tenni ugyanezt teljesen sarokba szorított helyzetből. Nem ugyanaz a tétje.

Sem a rádióban, sem a tévében nincsenek nagyarányú elbocsátások, legalábbis nincsenek erről hírek.

Azért ez csendben folyik. Egyenként lehetetlenítenek el embereket, azután jöhet a nyugdíjazás, vagy a vértelen elválás valamilyen más, finomabb formája. Nem kell ahhoz valakit elbocsátani, hogy kivonják a forgalomból. Nyakas Szilárd például egy 2x2 méteres szobában szorong az épület egyik hátsó traktusában, és csak úgy fér el, ha kilógatja a lábát az ablakon. Sőt, nem is érdemes valakit elbocsátani, mert akkor felvehetné a végkielégítését. Ha mást úgyse tehet, majd elmegy szépen magától.

A kulturális kormányzat vezető posztjait Báthory Zoltán, Csirik János, Borbolya István töltik be. Bár őket az SZDSZ, illetve Fodor Gábor vitte oda, soha nem kötődtek közvetlenül a párthoz, illetve nem tartoztak a „fővárosi értelmiség” belső köreihez. Az újak közül még leginkább Török András sorolható ide, de militánsnak ő sem nagyon nevezhető. Tudtommal a minisztériumban sem voltak tömeges elbocsátások. Erről mi a véleménye?

Nekem más információim vannak. Én úgy tudom, teljes őrségváltás ment végbe, egészen az osztályvezetők szintjéig. Ezt meg kéne nézni. De talán nem is ez a lényeg, hiszen a politika szintjén nem ők, hanem György Péter és Török András jelenítik meg a minisztériumot. Egyikükről már többször bebizonyosodott, hogy intoleráns és agresszív, másikuk pedig saját bevallása szerint sem konyít az államigazgatáshoz. Ez egyenesen alkotmánysértő helyzet.

Ön szerint miért kötődik ez a médiaértelmiség az SZDSZ-hez, amelynek hatalma korábban nem volt, és most is meglehetősen korlátozott? Mit kaphatnak tőlük, amit mástól nem?


Ez a kötődés a közös kultúrából, azonos szocializációból fakad. A háború után a fővárosban gyorsan rekrutálódott egy értelmiség, amelyik jogos sérelmeitől is vezéreltetve hamar egymásra talált.

Ha jól értem, a fővárosi zsidó értelmiségről van szó?

Szociológiai szempontból ez a csoport valóban meghatározó szerepet játszik benne, de ez nem jelenti magát a zsidóságot. Sőt, erről az oldalról kifejezetten kedvező volt az írásaim fogadtatása. Ez a militáns csoport őket is irritálja, és ők sokkal jobban érzik, milyen veszélyeket rejt magában ez a helyzet.

Tölgyessy Péter a múlt héten azt írta a Beszélőben, hogy az ellenzék nyilvánvaló érdeke az, hogy az SZDSZ bent rekedjen a koalícióban. Ön viszont azt szorgalmazza, hogy az SZDSZ-től mielőbb meg kell szabadulni.


Vannak olyan ellenzéki vezetők, például Orbán Viktor, akik úgy vélik, hogy bukjanak a kormánypártok együtt. Szerintem ez veszélyes álláspont. Az SZDSZ túlsúlya a médiában és a kultúrában olyan mértékű, hogy az azonnali beavatkozást kíván. Az eluralkodó egyoldalúság már-már a közélet, a demokratikus véleménycsere lehetőségét, a politikai választás szabadságát veszélyezteti.

Lehetségesnek tartja, hogy a „varsói gyorsnak” keresztbefeküdni akart ellenzéki pártok megtalálják a közös hangot a szocialistákkal?


A politika a lehetőségek és a kompromisszumok művészete. Vannak közös érdekeik. A szabad demokraták hegemóniájának megállítása ilyen közös, és fontos, az ország szempontjából is halaszthatatlan érdek.

Ön szerint miért nem született meg a médiatörvény?

A választások után Sajó Andrásék készítettek egy tervezetet, ami teljesen a szakma kezébe adta volna a tömegmédiumokat. Ez tűrhetetlen lett volna, hiszen ezáltal a szakma egy szűk, hatalmi csoportja végleg megszerezte volna az ellenőrzést a média fölött. Ezt a veszélyt a szocialisták is észrevették, a médiatörvény Kósa Ferenc és társai ellenállásán bukott meg.

A szakma kezébe nem lehet adni, a kormányzati befolyás megerősítése pedig alkotmányos aggályokat vet föl. Az Alkotmánybíróság az erre vonatkozó jogszabályt alkotmányellenesnek ítélte. Mi hát akkor a megoldás?


A megoldás nagyon egyszerű. Egy olyan, széles körű, a társadalom minden lényeges véleményformáló csoportját reprezentáló testület kezébe kell adni a média felügyeletét, amelyik lehetetlenné teszi, hogy egy csoport sajátítsa ki az egészet. Ebben a kuratóriumban helyet kapnának az egyházak, a kisebbségek, a pártok, a különböző szakmai csoportok.

De ha ilyen sokszereplős a játék, van-e esély, hogy bármiben is meg tudnak egyezni? Ki fogja a műsort csinálni, miközben a kuratóriumban vég nélkül vitatkoznak?

Nem azt mondtam, hogy ez könnyű. Mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy más kakasok is vannak az udvarban. Ez még mindig jobb, mint egy szűk csoport ellenőrizetlen és kizárólagos hatalma.