Skip to main content

Mi újság a Dániel úton?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

[Solt Ottilia]: Az Ostermann-akció


Azt az utóbbi időben mind divatosabb megoldást, hogy őrző-védő kft. kíséretében foglaljuk vissza vitatott tulajdonú ingatlanunkat, a Kronovo Kft. egy három éve folyó pereskedés után, március 2-án látta elérkezettnek. A per alapját az V. kerületi önkormányzat egy 1992-es határozata képezte, amelyben a Kronovótól megvonta a Váci utca 11/b és 23. szám alatti üzletek bérleti jogát, és átadta az addigi albérlő Ostermann Kft.-nek és a Sikk Ruházati Szövetkezetnek.


Vagyonvédőnek lenni – legalábbis a Comel Trade-nél – elég kellemes foglalkozás lehet. A Dániel utat őrző fiúk, miután huszonhárman kiszorítottak onnan egy szem galambősz hajú, bár különben fiatalos éjjeliőrt, mindenesetre bérmunkában heverésznek a házban, valamint a kies parkban, s ha unatkoznak, játszanak a soros kutyával. A Beszélő munkatársa kettőt látott belőlük, mármint kutyából, mindkettő jó nagy volt. A vagyonőrök is. (Egyik alkalommal hatot számolhatott meg az utcáról, másik alkalommal csak kettőt, de akkor barátságtalan volt az idő.)

Időközben beszélhettünk néhány fontos személlyel, s helyesbíteni is kell néhány múlt heti állításunkat.

Tévedtünk, amikor azt írtuk, hogy a Tasnádi-emberek jogtalan behatolásakor Fehér ügyvéd úr, a nyomdász szakszervezet jogi képviselője kapun kívül maradt. Nem. Nemcsak, hogy minden újabb fordulat előtt utasítást kértek és kaptak tőle Tasnádiék, hanem az épületbe is maga lépett be elsőnek. A kerítéskapu lakatláncát sem a Tasnádiék kötelékébe tartozó férfiú fűrészelte le, az épület zárját sem ők kezdték körbevésni, hanem egy Fehér úr által felvezetett személy, akit az ügyvéd utasított. (Mindezt Vizy András rádióriporter mondta el, az egyedüli szemtanú.) Tasnádiék csak jelentős tömegükkel biztosították a műveleteket.

A ház bezárt ajtaját végül is az EPE Kft. éjjeliőre nyitotta ki, nem várván meg, amíg valóban rátörik. Álljon itt, amit saját szavaival mondott a Beszélőnek. (Az őr ezen a rendkívüli délutánon nem az EPE Kft.-nek az utóbbi időkben éjszakára rendszeresített embere volt, hanem a Kft. egyik vezetőjének, Keresztes Péternek a saját vállalatánál alkalmazott éjjeliőre, aki néhány órára jött fel a Dániel útra, az itteni őr munkaidejének kezdetéig.)

„Fél négy előtt tíz perccel itt voltunk, a főnök körbemutatott mindent, és elment. Vele az a két őr, aki nappal itt volt, azokat váltottam én. Először jött egy piros kocsi, gyorsan elhúzott az erdőbe. Rá vagy tíz percre megjelent zsinórban hat, mind fekete, jó nagy dög, meg egy kisebb szállítóautó. Kiszálltak, jó nagy tömeg, jöttek a kapuhoz. Felhívtam a rendőrséget, ahogy Keresztes úr mondta.

Mondtam, hogy igyekezzenek, mert egy banda van itt, és rázzák a kaput. És ordítottak be az ablakon, hogy adjam oda a kulcsot. Nyitva volt kicsit az ablak, mert én lefényképeztem őket. Az egyik kopasz kiszúrta: „Fényképeznek!” – kezdtek ordítani, hogy adjam oda a fényképezőgépet meg a kulcsot. Ricsajoztak ott kinn, elég trágár szavakkal, hogy adjam oda, vagy szétverik a pofámat, közben elég sokára megjött a rendőrség két kocsival, öten-hatan voltak. Az egyik rendőr lecsalt, hogy legyen szíves, jöjjön le, hogy beszélni akarnak velem. Lementem, magam után bezártam az ajtót, gondoltam, legfeljebb én is kinn maradok, de be nem mehetnek. A rendőrök azt kérdezték, hogy milyen minőségben vagyok itt. Azt mondja nekem, hogy legyek szíves, adjam oda a személyi igazolványomat. (A szemtanú szerint csak az őrtől kértek személyit a rendőrök az egész népes gyülekezetből. – a szerk.) Visszamentem, kizártam, bezártam, lehoztam, újra visszazártam. Felírták az adataimat a rendőrök, s azt mondták, amíg tettlegesség nem lesz, ők ebbe beavatkozni nem tudnak. Mondom: és akkor én ezzel a harminc hústoronnyal maradjak itt egyedül? Maguk elmennek, és arra nem gondolnak, hogy ezek betörik az ajtót? – Az már tettlegesség, akkor hívjam őket! – Hát próbálja maga akkor hívni őket, mikor ezek már betörték az ajtót ennyien! Mire telefonálok, már rég agyonütöttek, az biztos – gondoltam. El is mentek. Nemsokára megérkezett Keresztes úr, azután Légrády úr, őket is értesítettem telefonon. De addigra a kopasz legénykék fele már benn volt az udvaron a kidőlt kerítésen át, amerre én is bejártam az előbb, mert a kertkaput nem nyitottam ki. Na, vagy egy órán keresztül ment a kiabálás, hogy adjam oda a kulcsot. Még ha a főnökük jött volna egyedül, hogy körül akar nézni, azt beengedem. Egyedül nem tud csinálni semmit, azt megakadályozom, hát azért vagyok ott őr. Na de ott voltak körülötte, ha kinyitom neki az ajtót, betódult volna mind!

Később újra leszóltam Keresztes úrnak, hogy ezek itt rázzák a rácsot, anyáznak – minden voltam, csak nagyságos úr nem – köpködnek, Keresztes úr meg azt mondta, Ferenczfy úr, amíg nem törik be az ajtót, addig hagyja! De aztán jött egy lakatosszerű, és elkezdték vésni az ajtót, vésték körbe a zárat. Újra leszóltam Keresztes úrnak. (Ekkor ment Keresztes telefonálni ismét a rendőrségre, de az nem jött. – a szerk.) Azt mondja Légrády úr, hogy dobjam le a kulcsot. Akkor az történt, hogy ledobtam az egyiket. Mert volt nálam kettő. Egyiket Keresztes úr adta, a másikat ott találtam benn az asztalon. Meg becsomagoltam a fényképezőgépet, és azt is ledobtam. Aztán vártam még egy darabig, a végén Keresztes úr azt mondta: Ferenczfy úr, ne hagyja magát agyonveretni, nyissa ki! De addigra körbe volt vésve teljesen a zár. Mondtam az ürgének: most már, ha meglökik az ajtót, kinyílik. Kár tönkretenni az ajtót. Kinyitom, de vigye innen a vérebeit!

Inthetett nekik, mert hátrább mentek, és engem kiengedtek, és akkor ők bementek tán ketten. A többi körbeállta az épületet. A kulcsot nem adtam oda nekik, azért ne legyen náluk! (A lakatos a szemtanú szerint azonnal kicserélte a zárat. – a szerk.) Már majdnem hét óra volt. Hát, nem kívánom senkinek azt a két órát. Amit azok kiabáltak! Vén ilyen… meg vén olyan, köpködtek, buziztak, betöröm az ajtót, elvágom a torkod, keresztülszúrlak, nem féltem én, nem vagyok félős – én is mondtam, hogy amelyik elsőnek bejön, annak meg én vágom el a torkát – de arra felkészültem, hogy ha bejönnek, akkor nekem annyi. Most is úgy gondolom, hogy nekem jöttek volna, ha nem nyitom ki. Az egészen biztos. Azoknak egy normális szó el nem hagyta a szájukat.”


Tasnádi Péter, akivel szintén beszéltünk, a valóságtól meglehetősen elrugaszkodott történetet akart velünk megetetni. Szerinte egy másik vagyonvédő cég emberei őrizték a területet vagy tízen, s a két cég békésen megegyezve helyet cserélt. Megkérdeztük, hogy vizsgálják-e a megbízóik igényeinek jogszerűségét, erre azt felelte, hogy a megbízó ez esetben Bársony András, egy nagy szakszervezet elnöke, országgyűlési képviselő, a külügyi bizottság alelnöke. Kell több, nem mond ez eleget? Egyébiránt forduljunk a cég igazgatójához, aki nem más, mint Lápossy Lőrinc. (A fiatalabbak kedvéért: a 80-as évek tévés rendőrsztárja, bűnügyi főnök.) Lápossy úr korrigálta Tasnádit: Bársony úr csak elkezdte a tárgyalást velük, a megbízó Fehér Jenő, aki egyébiránt aláírta, hogy minden polgári jogi és büntetőjogi felelősséget vállal az akcióért. Ők különben semmiféle ajtót, zárat nem törtek fel, soha nem alkalmaznak erőszakot, csak éppen nyomatékot adnak megjelenésükkel ügyfelük igényének. A fiúk, akik a cég nélkül a munkanélküliek keserű kenyerét ennék, nagyon fegyelmezettek. A tisztes cég előre bejelentette a pénteki akciót a XII. kerületi rendőrségen is.

Beszéltünk Virág úrral, akinek vagyonvédő cége két minőségben is megjelent a színen: délután négy óráig két fővel az EPE Kft. birtokát őrizte, este hét után pedig a Globex mint jogos tulajdonos színeiben jelentkezett. A két szerep között nincs ellentmondás – mondotta Virág úr, a Globexszel, mely az EPE Kft.-vel szemben nem is ellenérdekelt, még csak tárgyalásban vannak, megbízás nélkül, csak lelkiismeretességből mentek oda este.

A Globexszel viszont nem sikerült konzultálni. Vajda úr, a tulajdonos soha nem volt ott, és soha nem hívott vissza.

Említést érdemel még a XII. kerületi rendőrkapitánnyal folytatott beszélgetés. Fenntartja álláspontját, hogy ez vagyonvita, amibe a rendőrség nem avatkozhat be, ezt egy ügyészi állásfoglalás is alátámasztja. Ezzel az önkormányzatnak kell foglalkoznia. Őket Lápossy úrék ugyan meg nem keresték, az biztos.

Az EPE Kft. panaszt tett a BRFK-n.

























Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon