Nem vitatjuk – hogyan is vitathatnánk, mikor nap, mint nap érzékeljük –, hogy a nagy, állami ellátórendszerek fenntarthatatlanok. Nemcsak az iskolák, kórházak, múzeumok, könyvtárak és tűzoltóőrsök legatyásodását tapasztalhatja mindenki, aki igénybe veszi e szolgáltatásokat, vagy bennük dolgozik, hanem észlelheti azt az ádáz versengést is, amit ezek az intézmények a forrásokért folytatnak. Akarva-akaratlan egymás rovására. Hogyne észlelnénk, mikor mindegyik igyekszik maga mellé állítani a közvéleményt, végveszélyt jövendölve, vérfagyasztóbbnál vérfagyasztóbb drámákat tálalva elénk. „Nem tudjuk eloltani a tüzet”, „nem lesz balatoni viharjelzés, belefulladtok a vízbe”, „életveszélyben lévő gyermekeket nem tudunk lélegeztetni” – súlyozd, közönség, ha tudod! (Nem tudjuk, de biztosan szidni fogjuk a kormányt.)
Cáfolhatatlan az is, hogy pl. az egységesen ingyenes közoktatás annál nagyobb juttatás, minél tovább veszik igénybe. Aki csak nyolc évig tanul, kevesebbet kap, mint az, aki 16 évig, hogy a különféle iskolatípusok különböző költségeinek finomságairól ne is beszéljünk.
De azért figyelembe kellene venni egyet s mást, ami az utóbbi húsz évben a színtiszta szocialista ellátórendszerek virágzása óta történt. Addig, amíg az alapvető élelmiszereknek, a gyerekruháknak, a háztartási energiának, a közlekedésnek, az állami lakás bérletének és a lakásépítési (vásárlási) hitelnek az árát részben az állam központi kasszája fizette, nyilvánvaló volt, hogy aki többet fogyaszt, az több támogatást is vághat zsebre, s akinek a személyes jövedelme nagyobb, az nyilván többet is fogyaszt; de az ár- és hitelkamat-támogatások köre időközben alaposan összeszűkült. Ám lássunk csodát: miután a kádári idők hiteltámogatottjai mintegy végkielégítésként megszabadulhattak fele tartozásuktól; a lakbértámogatottak szeszélyesen kiválasztott szerencsései szinte ajándékba kapták kétes értékű lakásaikat; az 1995-ös költségvetés lakásépítés-támogatási tétele nagyobb, mint 1989-ben volt, s messze túlszárnyalja az alap- és középfokú oktatásra fordított pénzt. Mint ahogy ugyanezt teszik a szorgalmasan farigcsált fogyasztói árkiegészítések is – hiába lett 60 Ft a kenyér.
A kisnyugdíjasok nyöghetik az alapvető létfenntartási cikkek immár piaci árait, lemondhatnak a hetilapokról, könyvekről, színházról, vonatozásról a kisjövedelműek; megszülethetett egy sor „rászorultsághoz” kötött szociális ellátási forma (jövedelempótló támogatás, lakhatási támogatás, gyermeknevelési támogatás, ingyenkonyha, hajléktalanszállás stb.), a számok mégis azt mutatják, hogy a költségvetés „humán ráfordításainak” alapvető szerkezete alig mozdult az elmúlt hat évben. Elsöprően nagy hányadát most is a mindenkinek járó juttatások és bizonyos fizetőképességet feltételező támogatások teszik ki.
S az államháztartás másik nagy ágának, a társadalombiztosításnak az anomáliáiról akkor még nem is beszéltünk.
Ha egyetértünk azzal az ítélettel, miszerint a monolit ellátórendszerek rossz hatásfokkal elégítik ki a tényleges szükségleteket – márpedig egyetértünk –, akkor el kell fogadnunk e szolgáltatások keresleti és kínálati piacának gondolatát is, vagyis tudomásul kell vennünk, hogy fizetni fogunk dolgokért, amiért eddig nem fizettünk, s legfeljebb azt remélhetjük cserébe, hogy lesz némi választék, s számon kérhetünk holmi minőséget is. Csakhogy visszatér a régi nóta. Ha a politikai rendszerváltás lázas pillanataiban az első kormány, az új politikai elit elfuserálta az állami szerepvállalás átalakításának lehetőségét, s alapjában véve folytatta a szocialista elosztást, ugyan hogyan lesz képes az új pénzügyminiszter megbirkózni a sokat síró, de igazából érdekeiket sikerrel érvényesítő nagy csoportokkal, hogyan lesz képes megakadályozni, hogy bármilyen átstrukturálást ne fordítsanak a maguk hasznára azok, akik eddig is jól megvédtek magukat?
Ingatlanadó – mondja a pénzügyminiszter, s mi egyetértünk vele. (Ami azt illeti, erről cikkeztünk már 1989-ben is.) De a lehető legszélesebb ellenállással találkozik máris, a tulajdonosok igen heterogén rétegeivel. (Nézze meg, hány önkormányzat élt ennek az adófajtának a lehetőségével!) Nem lehet szélesíteni a szociális ellátásokat – mondja Surányi György, a Nemzeti Bank elnöke, akinek nem csekély jogkörénél nagyobb a várható gazdaságpolitikai befolyása – s az állampolgári jogon járó gyesre céloz; évi minimum 100-150 ezer Ft munkaadói járulék befizetéséhez kell kötni a társadalombiztosítási jogviszonyt. Persze a szociális kiadások amúgy is túlméretezettek, de a gyesből aztán tényleg a legnyomorúságosabb réteg maradt ki, azok a falusi nők, akiknek már Kádár alatt is nehezen jutott munka; s a minimálbérekhez tartozó tb-járulék kb. megkétszerezése a tényleg minimális bérért dolgozó legsebezhetőbb munkavállalókat is az utcára lökheti. Hogy fogják mérni a dinamikus gazdaságpolitikusok a „rászorultságot”, ami eddig senkinek sem sikerült?
A Beszélő támogatása – attól tartunk – nem lesz elég.
- Belföld [6],
- Eörsi János [7]