A kormány nyolc hónapos hivatali ideje alatt jócskán követett el – mulasztásos és tevőleges – hibákat. A szlovák–magyar alapszerződés aláírása nem tartozik közéjük.
Nem arról van szó, hogy ez a Párizsban aláírt szerződés a megálmodható szerződések legjobbika, hogy egy csapásra új alapokra helyezi a bonyolult szlovák–magyar államközi viszonyokat. Még kevésbé arról, hogy megoldást, gyógyírt kínál a szlovákiai magyar kisebbség mai problémáira és múltbeli sérelmeire, valamint megelőző medicinát a jövőben előre megjósolható módon előforduló államilag szponzorált többségi méltánytalanságok ellen. Még csak arról sem, hogy minden kétséget kizáróan biztos: a kialkudottnál jobb szerződést semmiképpen sem lehetett volna kötni. Lehet, hogy az eszményit valamivel jobban megközelítő szerződés tető alá hozása érdekében Horn Gyulának bokán kellett volna rúgnia Meciart, vagy a magyar külügyminiszternek gyengéden meg kellett volna simogatnia szlovák hivatali kollégája buksiját. Vagyis – sakkhasonlattal élve – lehet, hogy valamelyik tárgyalási fordulóban nem Hg4-et kellett volna húzni. De ezt megítélni csak az állás ismeretében lehet. Márpedig a diplomácia – természetéből fakadóan – olyan sakkjátszma, hogy a kibiceknek csak elnagyolt benyomásaik lehetnek arról az állásról, amelyiken a sakkozók éppen a fejüket törik.
Az is lehetséges, hogy a szerződés megkötését szorgalmazó nyugati nyomás nem elhanyagolható mértékben Balladur francia miniszterelnök belpolitikai szükségleteiből fakadt. De ez nem ok arra, hogy lekicsinyeljük. Egyrészt a magyar külpolitika szempontjából Balladur elnöki ambíciója is „objektív külső körülmény”-számba megy. Másrészt ez a nyomás aligha maradt volna nyom nélkül elillanó, átmeneti jelenség, amit épp az valószínűsít, hogy Balladur saját remélt hasznára instrumentalizálta az alapszerződések ügyét.
A sakknál maradva: a magyar–szlovák alapszerződés megkötése „egyetlen lépés” volt. Alternatívaként a tábla felborítása állt rendelkezésre. Van úgy, hogy az egyetlen lépést nehéz megtalálni. Ez nem az az eset volt. A magyar külpolitika vezetői nem tarthatnak igényt vállveregetésre. Csak azt tették, ami minimum elvárható tőlük: nem okoztak kárt az országnak.
Annál nehezebb megérteni az ellenzék viselkedését, ahogy kulisszaszaggató módon, olcsó ripacsként játsszák az akadályoztatott államférfit. „Potyka bácsit” és az utánozhatatlan Torgyán Józsit lehet érteni: ha az ezeréves jogokról, a „mindent visszá”-ról van szó, az más. De mit szóljunk a „Polgári Szövetség” épeszűnek vélelmezendő politikusaihoz, akik nemrégiben még – fetisizálva a külpolitikai konszenzust – a „hatpárti külpolitikáról” szavaltak? Felelősségteljes ellenzéki politizálásról tanúskodik az a hangoskodás, amely relativizálja a gesztusértékét egy elsősorban gesztusértéke miatt megtett diplomáciai lépésnek?
Azonkívül: feltéve, de meg nem engedve, hogy az alapszerződés csapda, akkor olyan csapda ez, amelyet az MDF-kormány magának állított, és utódja esett bele. Az alapszerződések ötletével az MDF-kormány állt elő (akkor szükségtelenül), majd ezt követően – hogy mégse kelljen aláírni – az MDF-kormány fújta fel kozmikus jelentőségűvé, és az MDF-kormány ültette el a magyar kisebbségi politikusok fejében azt a tévképzetet, hogy addig nem lehet szó alapszerződésről, amíg Szlovákiában és Romániában meg nem valósul a kisebbségi földi paradicsom.
Éppen ezért a kisebbségi magyar politikusok csalódottsága érthető. De ha egyet-kettőt alusznak a sokkra, talán megértik, hogy senki nem adta el őket. Az anyaország jelenlegi kormánya csak azt vallotta be, amit már elődjének is be kellett volna vallania: hogy Budapestről nem lehet a kisebbségi jogokat kiharcolni. Csak drukkolni lehet, meg szükség esetén lobbyzni a napnyugati bíróknál, hogy a durvaságokat fújják le.
- Néző-pont [6]