Az egypárt- és tervutasításos rendszer nem is olyan távoli időszakában az egyes érdekcsoportokat képviselő nómenklatúra arra törekedett, hogy a párthierarchiában – a központi bizottságban, a politikai bizottságban, az egyes munkabizottságokban – minél előnyösebb pozíciókat szerezzen, a kapott koncokra alapozva hűséges klientúrát építsen ki, s e szövevényes kapcsolatok hálóját minél hatékonyabban használja fel az újraelosztási csatákban személyes hatalmának növelésére.
Ennek a nómenklatúrának alapvető érdeke volt, hogy a rendszerváltás során minél többet átmentsen a régi gyakorlatból. Egyrészt, mert a belső alkuk és a színfalak mögötti leszámolások világa az a közeg, amit ismer, ahol biztonságban érzi magát, másrészt, mert a társadalom egészét behálózó kapcsolatrendszer – a „megalvadt struktúrák” – tette lehetővé, hogy sikerrel őrizze meg pozícióit a kialakulóban lévő új elitekkel szemben. A régi nómenklatúra egyik legambiciózusabb és legtehetségesebb tagja, Nagy Sándor számára ezért volt olyan fontos az ÉT szerepének növelése, az ágazati megállapodások rendszerének fenntartása, majd az MSZP parlamenti frakciójában az erős pozíciók kiépítése.
Nagy Sándor jól taktikázott az 1990-es választások után. Sikerült együtt tartania a sokszor megzavarodó és pánikra hajlamos régi szakszervezeti bürokráciát, kihasználta, hogy az Antall-kormány, szakszervezetekre vonatkozó koncepció hiányában, csak a stabilitás védelmét tartotta szem előtt. Nagy Sándor megfelelően időzített sztrájkblöffjeivel, a választópolgárok számára jól fogyasztható, a régi „boldog békeidőket visszaidéző” szóhasználatával magabiztosan vitte sikerre az MSZOSZ-t az 1993. évi társadalombiztosítási és ÜT-választásokon. Ráérzett arra is, hogy a mélypontról lassan felfelé kapaszkodó MSZP számára ő és az általa kínált szakszervezeti háttér jelentheti a kiterjedt, önbizalmat adó szavazói bázist. A választási kampányban beharangozott társadalmi-gazdasági megállapodás (TGM) nemcsak a választás utánra ígért jó pozíciókat, hiszen részben ennek tulajdonítható, hogy Nagy Sándor már a kampány idején helyet cserélt Békesivel az MSZP országos listáján.
Ez a stratégia később is jól működött. Nagy Sándor megszerezte az újraelosztás szempontjából stratégiai fontosságú költségvetési munkabizottság elnöki tisztét, tagja lett a frakció elnökségének, maga mellett tudhatta hűséges Sancho Panzá-ját, a vasas-szakszervezetis Paszternák Lászlót, a foglalkoztatási munkabizottság vezetőjeként. Joggal remélhette hát, hogy a mai idők központi bizottságában, az MSZP-frakcióban döntő befolyása lesz.
Az elmúlt hetek fejleményei azonban arra vallanak, hogy mindeddig sziklaszilárdnak tűnő pozíciói meginogtak.
Hiába, az MSZP-nek is szembe kell néznie azzal, hogy támogatói benyújtják a számlát. A párton belüli erős embereknek, így elsősorban Horn Gyulának és Nagy Sándornak elemi érdekük, hogy saját klientúrájukat akár a másik rovására is kiépítsék, előnyösebb helyzetbe hozzák. A privatizáció, mint ennek legfontosabb eszköze, volt az a terep, ahol a legélesebbé vált a taktikai harc.
Ugyanakkor az SZDSZ, mint kellemetlen koalíciós partner, a többé nem irányítható sajtó és a csekély erőt képviselő parlamenti ellenzék korlátozza a régi rutinokra épülő belső apparátusi játékot.
Úgy tűnik, hogy ebben a megváltozott erőtérben Horn Gyula jobb taktikusnak bizonyult. A társadalmi-gazdasági megállapodás blöffjével és a privatizációs térnyerés ígéretével rávette Nagy Sándort, hogy az MSZOSZ elnökeként tekintélye teljes súlyával belevigye a szakszervezeti oldalt előbb a pótköltségvetés és az adómódosítások, majd a költségvetés és az áremelések ÉT-beli elfogadásába.
A jelek szerint maga Nagy Sándor is elhitte, és a békétlenkedő szakszervezeti társakkal is elhitette, hogy ezt a békát le kell nyelni, mert a privatizáció során csak így juthatnak igazán nagy falathoz. Reményeit növelhette, hogy a frakción belül Békesivel szemben egyre inkább fölénybe került.
Az egyre szorultabb helyzetben lévő Horn Gyula azonban egy huszárvágással egyszerre szabadult meg mindkét riválisától, Békesi Lászlótól és Nagy Sándortól.
Miért tehette ezt meg? Azért, mert felmérte, hogy a Nagy Sándor-féle bürokrácia mögül hiányzik a szolidaritáson, a szervezettségen és a megfelelő felkészültségen alapuló mozgalmi erő. Kósáné Kovács Magda, korábbi SZOT-főtitkár, a munkaügyi tárca jelenlegi vezetője, pontos információkkal szolgálhat a miniszterelnöknek arról, hogy a tényleges érdekvédelem terepén, a munkahelyek világában milyenek az erőviszonyok.
A munkahelyeknek alig 20%-ára terjed ki az ágazati vagy helyi kollektív szerződések, bérjellegű ajánlások hatálya. A statisztikák szerint az egyes társaságok felügyelőbizottságaiba választott stratégiai fontosságú munkavállalói képviselők túlnyomó része a közép és felső menedzsment tagjaiból kerül ki. Az egyébként is alaposan megnyirbált, de a meglévő megsértését sem szankcionáló munkajogi szabályozásnak „hála”, lassan lasszóval sem lehet olyan szakszervezeti embert vagy üzemi tanácsi jelöltet fogni, aki független, társainak elkötelezett, megfelelően felkészült, és kész valamilyen érdekvédelmi vagy érdek-képviseleti tisztség vállalására.
Röviden összefoglalva: a munkavállalói érdekvédelem nem a talpán áll, egy összefogásra képes mozgalmi háttér erejére támaszkodva, hanem a fején. Ez a fej sokkal inkább érdekelt az MSZP-n belüli érdekcsoportok régi időket idéző hatalmi harcaiban, mint a fügefalevélként használt szociális érzékenység gyakorlati érvényesítésében vagy a fokozódó munkahelyi kiszolgáltatottság elleni küzdelemben.
Nagy Sándor persze nem adja fel egykönnyen. A privatizációs erőpróba miatt többször elhalasztott MSZOSZ-kongresszus előtt már pontosan tudja, hogy noha eddig „lebegtetni” próbálta munkásvezéri újrajelölését, most kell ez a poszt, méghozzá meggyőző támogatással. Nagy Sándor bizonyította már, hogy képes a nehéz helyzeteket a maga javára fordítani, Egy erős, sőt a megsértett szakszervezetek nevében fellépő Nagy Sándor joggal remélheti, hogy eljön még az ő ideje, fog ő még pénzügyminisztereket „reggelizni”, s akár Horn Gyulával szemben is alternatívát kínálni.
Az erős támogatottság azonban még nem olyan magától értetődő. Az ágazatok erős emberei, akik egyben a régi gazdasági érdekcsoportok képviselői is – hiába számítottak rá –, nem ülhetnek be az ÁVÜ vagy utódja igazgatótanácsába, bizottságaiba. Az MSZOSZ ágazatai ugyan valószínűleg győzni fognak a küszöbűn álló az ÜT-választásokon, de a győzelem pürroszinak ígérkezik. A központi bürokráciák alkujára építő MSZOSZ-modell csődöt mondott, mert a gazdasági szerkezetváltás drasztikus és visszafordíthatatlan átalakulást jelent. A régi ágazatok nap, mint nap szembekerülnek azzal, hogy újabb és újabb hídfőállásaik semmisülnek meg, újakat pedig éppen a követett stratégia miatt nem tudnak kiépíteni. Ha Nagy Sándort szembesítik azzal, hogy stratégiája nem vált be, az országos nagypolitika szintjén nem lehet elintézni az ügyeket, akkor nem lesz sétagalopp az MSZOSZ-kongresszus.
- Belföld [6]