Az utolsó magyar mítosznak is vége? Azt hittük, hogy – ha másban nem is – de legalább a „kiművelt emberfők” tekintetében nem kell szégyent vallanunk, sőt, a magyar szellemi potenciál távoli, de fényes jövőnk záloga. De talán ez is hiú ábránd csupán. Egy közép-európai ország vagyunk a sok közül.
Az Országos Tudományos Diákköri Konferencia (OTDK) társadalomtudományi szekciójának rendezvénye idén, április 7–8-án az esztergomi Katolikus Főiskolán zajlott. Igaz, nemigen volt tudományosnak mondható, de ez is eltörpül a butaság, a „meztelen igazságtalanság” mellett.
Vádolom a küldő intézményeket
Nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a két alszekcióban elhangzott előadások többségének nem is lett volna szabad elhangoznia. (Elvileg mindenütt sor kerül egy „házi védésre”, amely a szűrő szerepét hivatott betölteni.) Egyetlen példa: két előadó erejéből, a „büróinformatikáról” szólva, csak annyira futotta, hogy megállapítsák (idézem, a fólia alapján): egy levél manapság „max. 3 nap” (sic!) alatt érkezik meg, ami különösen azért fontos mert „az irodákban dolgozzák fel az információkat”.
Vádolom a magyar felsőoktatást
A kommunikációs alszekcióban folytatott vita során, egyes tanárokkal és szekciótársaimmal szemben az ellen kellett érvelnem, hogy a tudománynál „többet érnek a hétköznapi életben felmerülő érdekes ötletek”. Miközben a struktúra és módszer teljes hiánya miatt az elhangzott előadások tekintélyes részének heurisztikai értéke egyenlő a semmivel. Jobb esetben legalább érdekesek voltak az ötletek, de nem álltak össze gondolatokká. Másrészt 5-ös elemszámból bizony nem szabad százalékokat számolni.
Vádolom a szervezőket, a zsűriket
Essék most szó a szervezők (elvileg válogatott, kitűnő tanárok) felelősségéről. A kommunikációelméleti, szemiotikai szekcióban a témák nagyjából két részre voltak oszthatók: kommunikáció-szociológia, szemiotika illetve informatika (!!!). Ez utóbbiak „arattak” a díjkiosztáskor. Például a fődíjasok „társadalomtudományi” előadásából megtudhattuk, hogy a multimédia csodálatos dolog: két szó közül ki tudunk törölni egy harmadikat, és egy bálnát is át lehet úsztatni a képernyőn. Előadásuk második részében pedig kitértek arra, hogy …ők már tanársegédek a műegyetemen, könyvet is írnak a témáról, és számos szervezet támogatja őket anyagilag. A zsűri lelkendezett. (Talán már a legendás hírű magyar mérnökképzéssel is baj van?)
Az is elkeserítő, hogy egyesek milyen határozott pozitív diszkriminációban részesültek a szociológia alszekcióban (amely messze a legnépesebb volt a 15 közül: mintegy 60 pályamunka a 270-ből; a művek terjedelme egyébként a három oldal és a százoldalas szakdolgozat között váltakozott). Ha mindenképpen figyelembe akarjuk venni a szociológiai determinizmusokat (vagyis hogy bizonyos vidéki, és a határon túli intézményekben, illetve a főiskolákon sokkal nehezebb a felkészülés), akkor intézményesített, jól szabályozott előnyben kell részesíteni, pl. az első generációs – jövendő – értelmiségit a második generációssal szemben, a szegény szülő gyermekét a gazdagéval szemben, és így tovább…
Vádolom a bíráló tanárokat és a zsűri elnökét
Az – írásbeli – bírálatokról csak annyit, hogy egységes szempontrendszer nélkül, hatalmas pontozásbéli különbségekkel sikerült tökéletes esélyegyenlőtlenséget teremteni. Sőt, sok bírálat be sem érkezett, egyesek az előírt két bírálat helyett egyet sem kaptak.
Egy szomorú esetről külön is szót kell ejtenünk: egyik társam, akinek dolgozatát a hanyag szervezők a saját egyetemén oktató tanárnak adták ki – ezt a szabályzat tiltja – ez ügyben megkereste a zsűri elnökét. Válasza így foglalható össze: a szabályok változnak, különben is tőle – a zsűrielnöktől – függnek (!).
Súlyos etikai vétség elkövetésével vádolom a zsűrit
Az egész konferenciának nemcsak a szervezése, hanem a bírálatok elkészítése és a zsűrizés is meghatározott intézmények: a BME, a miskolci egyetem, az egri és a házigazda esztergomi főiskola privilégiuma volt.
Kínos, hogy a tanárok sztahanovista versenyében – ti. a szerint rangsorolták őket, hogy hány résztvevő konzulenseként működtek közre – éppen a bíráló és a zsűrikben részt vevő oktatók érték el a legnagyobb sikereket. Az oktatók rangsoráról a díjátadáskor tájékoztatott S. Nagy Katalin, a zsűri elnöke (neki magának az előkelő második hely jutott…). Az összeférhetetlenség nyilvánvaló, s az ártatlanság vélelmének ellenére a gyanú árnyéka vetült a konferenciára. Különösen, mivel S. Nagy Katalin szinte minden második díjazottnál bejelentette, hogy az illető az ő tanítványa…).
A rendezvény egy S. Nagy Katalin szelleméről szóló csasztuskával és Brahms muzsikájával zárult.
Konklúzió…
E „válogatott társaság” előadásainak általános színvonaltalansága (tisztelet a kivételnek, természetesen, hiszen mindenütt voltak kitűnő előadások, és az esztétika alszekció színvonala általában is kimagaslónak találtatott), valamint az ugyancsak „válogatott” zsűrik hol megmagyarázhatatlan, hol felháborító ítéletei mintegy összesűrítve mutatták be a magyar felsőoktatást. Demonstrálták, hogy a tudás sem fog minket kihúzni a bajból, mert alig van kinek átadni, és alig van, aki átadja.
Erőss Gábor (díjazott)
- Belföld [6]