Minden másként történt volna, ha a zsidók nem utasítják el saját Messiásukat.
Minden másként történt volna, ha a keresztények nem hamisítják Mária fiát, a zsidó Jézust hellenista Világmegváltóvá.
De tulajdonképpen mi is történt Galileában és Jeruzsálemben kétezer évvel ezelőtt? Erről (is) szól Pinchas Lapide és Ulrich Luz könyve, A zsidó Jézus, zsidó tézisek – keresztény válaszok, mely Magyarországon a Historia Judaica sorozat első darabjaként jelent meg. A választást tekinthetjük a sorozatszerkesztő, Babits Antal egyértelmű állásfoglalásának is. Nem egyszerűen dokumentálni akar, hanem párbeszédre hív. A jelenből indul visszafelé. A sorozat első felütése nem puszta rögzítése a zsidó történet egy darabjának, mely Európában a tények különösebb interpretálása nélkül is a kereszténység vádirata lehet. Az első szó a megértés szándékáé, a szerkesztő olyan szerzőket választott, két neves teológust, akiknek az a legfontosabb, hogy szabaddá tegyék a megértés útját zsidók és keresztények között.
Ehhez a megértéshez Lapide és Luz avval járulnak hozzá, amihez legjobban értenek, írásmagyarázó tudósok lévén a forrást kérdezik: az Újszövetséget. Valóban itt találhatók az antiszemitizmus első megnyilvánulásai? Mennyiben felelősek az első keresztény teológusok, evangélisták a zsidók megbélyegzéséért, azért, hogy utódaik „istengyilkosnak” nyilvánították a zsidókat, azért, hogy a keresztény egyház tanításában olyan elítélő zsidókép alakult ki, melyet azután élő emberek, létező közösségek elleni gyűlöletre lehetett használni. A zsidókból teológiai szimbólum lett, mely elfedte az igazi zsidók valóságos gondolatait és életmegnyilvánulásait. Valóban egyenes út vezet az Újszövetségtől Auschwitzig? Van-e szerepe az egyházi tanításnak, a katechézisnek abban, hogy Európában keresztények milliói tétlenül szemlélték a holocaustot? Ezekre a súlyos kérdésekre egyre több történész és teológus válaszol igennel. Ez az igen számukra azt jelenti, hogy föl kell tárni a negatív örökséget, be kell vallani a bűnt. A zsidóságot pedig nemcsak azért kell megkövetni, hogy az egyház (katolikusok és protestánsok) – néhány kivételtől eltekintve – hallgatott, hanem elsősorban azért, hogy a keresztények hallgatását a teológiai antijudaizmus lehetővé tette. A beismerést éppen ezért követnie kell a keresztény tanok felülvizsgálatának és korrekciójának. Olyan új hitvallásra van szükség, amelyben Jézus Messiás volta többé nem válaszfal zsidók és keresztények között, amelyből nyilvánvaló lesz zsidók és keresztények szoros hitközössége.
A zsidó–keresztény múlt ilyen feldolgozása a hetvenes évek végén elindult („Auschwitz utáni teológia”), és különösen a németországi egyházi közvéleményben szenvedélyes vitákat váltott ki. Jelentős protestáns egyházak vezető testületei jutottak el a hagyományos keresztény hitigazságok „zsidóbarát” újrafogalmazásáig. Voltak és vannak azonban teológusok, akik elutasítják ezt a törekvést. Nem a bűnök és mulasztások beismerése ellen tiltakoznak, hanem azt vitatják, hogy az egyház hittételeinek szerepük lenne az antiszemitizmusban. Szerintük egyes helytelen értelmezésekkel van a baj, nem a klasszikus hitigazságokkal. A vita élességére jellemző, hogy voltak olyan újszövetség-kutató teológusok, akik tiltakozásul a zsidó–keresztény dialógus ilyen alakulása ellen, elhagyták saját egyházukat.
Ennek a fájdalmas, ellentmondásos útnak az egyik háború utáni első állomása volt Nyugat-Európában Lapide és Luz könyve. Első állomás abban az értelemben, hogy ők az első forrás, az Újszövetség, a négy evangélium Jézus-értelmezése „mögé” próbálnak tekinteni, magához Jézushoz, az ő „önértelmezés-”éhez akarnak visszajutni. A zsidó szerző, Pinchas Lapide frankfurti és jeruzsálemi egyetemi tanár, aki azóta is folyamatosan publikálja a bibliai és a keresztény hagyománnyal foglalkozó könyveket, három provokatív tézisben sűríti mondandóját: Jézus nem hirdette magát népe Messiásának (2.), Izrael nem utasította el Jézust (2.), Jézus sohasem vetette el népét (3.). A téziseket szenvedélyes vádirat vezeti be. Fölvillantja a keresztény antijudaizmus legsötétebb lapjait, egyházi zsidótörvényeket, mértékadó hittankönyveket idéz, véres tényeket említ, de nem hallgat a keresztény teológián belül megindult „erjedésről” sem. Neves katolikus és protestáns teológusok – Hans Küng, Karl Rahner, Karl Barth, Jürgen Moltmann és mások – beismerő mondatait olvashatjuk, melyekben a jövő feladatai is felsejlenek. Saját munkáját így határozza meg a szerző: „teológiai építőköveket gyártani a biblikus hídverés számára”. Ami ezután következik, azt talán leginkább „teológiai esszé”-nek nevezhetnénk. Lapide az evangéliumok kijelentéseit a zsidó vallási hagyomány alapján értelmezi, és megmutatja, hogy Jézus sem szavaiban, sem tetteiben, még halálában sem kerül ellentmondásba a Tórával, Izrael prófétáival. A zsidó „jezuológiát” újra és újra szembesíti a keresztény teológia és egyházi „zsidópolitika” kizárólagos igényű, kirekesztő kijelentéseivel, majd újra és újra megkérdezi: MIÉRT? Bár a bevezetőben Lapide hangsúlyozza, hogy nem történetkritikai szempontból foglalkozik az újszövetségi helyekkel, mégis mindenütt fölvonultatja az újszövetség-kutatás legjelentősebb alakjait (Albert Schweitzer, Rudolf Bultmann, Ernst Käsemann stb.), ahol érveket talál elsősorban a különböző hagyományrétegek szétválasztására, annak igazolására, hogy már a görög nyelven írt evangéliumokban is számos ellentmondás, képtelenség és „ráfogás” található. Lapide zsidó és keresztény hittudósok, zsinati dokumentumok között az évszázadokon keresztül, különböző exegetikai módszerek és hagyománytörténeti elemzések segítségével, mégsem téved el, mindig visszatalál saját kiindulópontjához: szerinte azok a keresztények, akik valóban a Názáretit követik, és nem utólagos antijudaista értelmezések foglyai, nem láthatnak a zsidókban mást, mint testvéreket, ugyanazon Atyának szeretett gyermekeit.
Lapide fejtegetéseit egy „prológussal” zárja, melyet a holnapnak szán. A zsidó Jézus egyszerre része Izrael hittörténetének, és üdvözítője az egyháznak. Nemcsak elválaszt, hanem egyesíti is a zsidókat és a pogányokat. Ma a keresztényeknek nem szabad misszionálni a zsidókat, hanem hagyniuk kell, hogy Izrael misszionálja őket. Így találhatnak vissza ahhoz az eszkatologikus reménységhez, mely szerint a végidőben Isten lesz minden mindenekben (vö. 1 Kor 15,28).
Lapide írásának befejező mondatait olvasva önkéntelenül is felmerül a kérdés, tehet-e nagyobb szolgálatot a zsidó hit a keresztényeknek, mint hogy újra és újra rámutat a világ megváltatlan állapotára, hiszen a keresztények önnön megváltásuk felett örvendezve oly gyakran hunyják be a szemüket a szenvedés és gyűlölet láttán. Martin Buber is erre figyelmeztetett Németországban, amikor a hitleri idők árnyékában folytatott párbeszédet a protestáns egyházak teológusaival.
A könyv második fele sokkal rövidebb. Ulrich Luz zürichi protestáns újszövetségtudós levelet írt válasz helyett. Együtt akar töprengeni Lapidével, de nem hallgatja el nehézségeit.
„Számunkra, keresztények számára a probléma nincs megoldva azzal, hogy Jézust felmentjük a keresztény–zsidó viszony tragikus alakulásában való bűnrészesség minden terhe alól…” (132. p.) Szerinte a keresztényeknek az egész Újszövetséget kell más szemmel olvasniuk. Néhány felvetése azóta követőkre is talált. Például azt a helyet, ahol az Apokalipszis szerzője a zsidó közösséget „Sátán zsinagógájá”-nak nevezi (Apok 2), Walter Jens tübingeni teológus és publicista így fordítja: „a Sátán egyháza” (keresztény gyülekezete). Milyen alapon?! – háborodhat fel – legkésőbb itt – a keresztény olvasó. Mégis, ha meggondoljuk, hogy az egyház számára az Újszövetség sem nem egyszerűen történeti dokumentum, sem nem Isten egyszer s mindenkorra rögzített szó szerinti akarata, hanem olyan bizonyságtétel, amelyet újra és újra értelmezni KELL, engedvén másként megszólalni az örök üzenetet – megváltozott helyzetekben így talán érthető ez az eljárás. Ha ugyanis az őskeresztény korban a „zsinagóga” az akkori vallási establishment szimbóluma lett, akkor a feléje hangzó vádak ma a jelenkor vallásos establishmentjére vonatkoznak. A mai farizeusok pedig nem a „zsidók”, hanem a keresztény egyházak képmutatói.
Luz nem vitatkozik Lapide egyetlen tételével sem. Szerinte az Újszövetséget kutató történetkritikai módszer már évtizedekkel ezelőtt eljutott e tételek igazáig. Mégis úgy látja, hogy az az átalakulás, amelynek eredményeként a keresztény gyülekezet Jézust Isten Fiának, a világ megváltójának vallotta, Jézus „önértelmezésé”-ben elő volt készítve, tehát nem nevezhető a zsidó Jézus elárulásának.
Luz az igazi közös feladatot a zsidókkal kapcsolatos kemény, visszatetsző újszövetségi kijelentések megértésében látja. A MIÉRT-re kortörténeti választ ad. Az újszövetségi kutatás eredményei alapján kijelenti, hogy a zsidókkal folytatott polémia az első század végén tulajdonképpen zsidó belügy, testvérharc, zsidók kárhoztatnak zsidókat. A harc eredménye lett az elszakadás, a kapcsolathiány, az absztrakt sémákba való belemerevedés. Azt is mondhatnánk, a zsinagógából kiűzött kisebbség utódai (most már többségében nem zsidókból lett keresztények) üldözőkké lettek. Szájukban és tollukon a polémia és a keserű csalódás ítéletté, harci jelszóvá vált.
„A fő kérdés nem az, hogy Jézus a zsidósághoz tartozik-e, hanem, hogy mi keresztények nem másítottuk-e meg Jézust annyira, hogy legfeljebb akkor hivatkozhatunk rá újra, ha mi magunk is megváltozunk.” (159. o.) Luz ennek érdekében hajlandó dogmatikai premisszákat is föladni.
Könnyű neki, mondhatnánk, hiszen ő írásmagyarázó, és nem a rendszeres teológia (dogmatika) művelője!
Könnyű neki, mondhatnánk, hiszen ő Svájcban él, és nem Magyarországon!
De mit kezdjünk mi, magyarországi zsidók, keresztények és nem keresztények ezzel a hallatlanul provokatív és magával ragadó könyvvel? Hihetjük-e mi, hogy közösségi szinten valaha is látható gyümölcsöket hoz elkötelezett tudósok párbeszéde? Elfogadhatjuk-e mi, kereszt(y)én(y)ek megoldásként hitigazságaink revideálását, miközben azok titkához még el sem jutottunk? Képesek lehetünk-e arra, hogy eltekintsünk a mindennapok hamisságaitól, vádaskodásaitól, hogy egyedül Jézusra szegezzük tekintetünket, és felé indulva újra (végre) találkozzunk? Hihetjük-e, hogy nálunk, ahol a zsidó–keresztény viszony nem pusztán teológiai és történeti, hanem napi politikai kérdés is, megtorpanásra lehet késztetni a gyűlölködő sztereotípiákat harsogókat és követőiket? Jó lenne hinni benne, hogy ez a könyv nemcsak teológiai ínyencek csemegéje lesz, hanem azokat is számvetésre készteti, akik legszívesebben már az első oldalak után lecsapnák a könyvet, ahogyan Ulrich Luz egyik tanítványa tenni akarta (130. o.). Jó lenne hinni a könyv borítóján látható szimbólumok mindennapok értetlenségein átsegítő erejében. Dávid-csillag által behatárolt térben glóriás Jézus beszélget egy zsidó írástudóval. Lent pedig a Logos Kiadó emblémája látható: a keresztény szimbólummá lett görög ómega magába öleli a zsidó alefet.
A könyv végén található ajánlott magyar nyelvű szakirodalom (több mint száz cím!) szerényen jelzi, hogy valami már nálunk is elkezdődött.
- Szemle [6]