Kulcsár Kálmán kiemelkedő jelentőségét igazolja a könyv öt lapon át sorjázó irodalomjegyzéke is. A lajstromban három-három tétellel szerepel R. Aron, Bozóki András, Csaba László, Csizmadia Ervin, Szalai Erzsébet, Voszka Éva, néggyel Petschnig Mária Zita, Sárközy Tamás, Szelényi Iván és a spanyolországi rendszerváltás szorgos elemzője, Tezanos J. F., hattal Kornai János és huszonkilenccel Kulcsár Kálmán. Nem véletlenül nevezte hát „zseniális jogászprofesszorból lett igazságügy-miniszternek”, „magyar Jeffersonnak” a Neewsweek munkatársa, Michael Meyer – ahogyan a szerző idézi. (262. o.)
Miért siklanak át, mégis közömbösen a Beszélő tördelői Kulcsár Kálmán képmásán, miért kerülte ki az 1990-es első szabad választáson a szavazópolgárok 98,13%-a a Hazafias Választási Koalíció rubrikáját, holott annak Kulcsár Kálmán volt a listavezetője? Ki nem mondva ezekre a kérdésekre akar válaszolni Kulcsár Kálmán könyve. Ha azt nézzük: ki adta ki – a Magyar Tudományos Akadémia –, úgy egy izgalmas korszak alapos tudományos feltárását remélhetjük. Ha azt nézzük: ki írta, úgy az események kellős közepében tevékenykedő szereplő forrásértékű memoárjára számíthatnánk, de mindezek helyett elsősorban egy magát politikailag, tudományosan és morálisan nagyra értékelő férfiú öndokumentálását kapjuk, ha már a fölületes és rosszindulatú tömegkommunikáció befolyása miatt mások mindmáig adósak maradtak ezzel. Kulcsár Kálmánról méltatlanul elfeledkeztek a hajdani MSZMP – később MSZP – reformpolitikus sztárjai, a rendszerváltással keletkezett új politikai elit és a divatos politikai elemzők egyaránt. Az 1994-ben példátlanul erős legitimációt kapott MSZP vezető egyéniségei alighanem azért, mert a bujdosás éveiben, 1989 őszétől Kulcsár nem tartott velük, az 1988–90-es időszak ellenzéki politikusai azért, mert Kulcsár mint az MSZMP-hatalom képviselője különféle szerepkörökben az ellenfelük volt, s többé-kevésbé maradt is, mint e könyvből kiviláglik.
Mérték és kockázat
A politikai földindulás éveiben – kamatoztatva nem lebecsülendő taktikai ügyességét – tartalékállományba helyezte magát a távoli és kies Kanada nagyköveteként, s 1994-ben tapasztalnia kellett, hogy nincs igazából visszaút. Elhagyott táborának nem eléggé fontos immár, a többiek meg nem kérnek belőle.
Kulcsár Kálmán úgy jellemzi magát, mint akinek meghatározó tulajdonsága a mindenfajta szélsőségtől való távolságtartás (11. o.), s azt sejteti, hogy mértéktartó visszafogottsága szigetelte el e „mai kocsmában”. (Mintha Göncz Árpádnak, Pető Ivánnak, Szájer Józsefnek vagy mondjuk Andorka Rudolfnak köze lenne bárminemű szélsőséghez…) Azért én hozzátenném ehhez az önjellemzéshez, hogy Kulcsár Kálmán a vezető tudós, vezető tudományos adminisztrátor és végül politikus nem csupán a szélsőségektől idegenkedett egész életében, hanem mindenféle kockázattól is, beleértve a tudományos igazság keresésének és kimondásának kockázatát. S jelentősnek lenni kockázatvállalás nélkül immár nem lehet, de még annak látszani sem. 1988-ban Keleten és Nyugaton egyaránt még valódi izgalmat keltett, ha egy Varsói Szerződéshez tartozó ország igazságügy-minisztere ismerte Locke-ot, Montesquieu-t és a Federalist Paperst. (Itthon némiképp fékezte a lelkesedést, hogy azok, akik szintén ismerték Locke-ot stb., azt is tudták, hogy Tocqueville pl. Kulcsár Kálmán közreműködésével célzatosan csonkított formában jelent meg, jó száz évvel az első magyar nyelvű kiadás után.) A szalonképessé tett utolsó csatlóskormányok után azonban már önmagában nem szenzáció, hogy egy miniszter képzett, és több nyelven beszél. (Még akkor sem, ha utódai történetesen kevésbé pallérozottak.)
Szelektív emlékezet
Attól, hogy a „Két világ között” (ára 812 Ft) 347 lapjából vagy százötvenet a szerző korábbi munkáinak terjengős részletei, a vele készült interjúkból és róla szóló külföldi sajtóméltatásokból válogatott idézetek töltenek meg, a maradék 200 oldal még akár informatív is lehetne. Csakhogy Kulcsár emlékei nem elég meggyőzőek, hiába támogatják pontosan vezetett eseménynaplók és feljegyzések. Ahol ugyanis a szélesebb szakmai nyilvánosság ellenőrizni tudja őt, ott azt tapasztalja, hogy nem megbízható. Úgy emlékszik, mintha 1968-ban Hegedűs Andrással együtt alapította volna meg az MTA Szociológiai Kutatócsoportját, holott az a kutatócsoport 1963-tól létezett, s Kulcsár csak akkor került oda, amikor az igazgatói székbe ültették a Csehszlovákia 1968-as katonai lerohanása ellen tiltakozó Hegedűs András helyére. Hegedűs „bűntársainak” kitisztogatása azután már teljes egészében Kulcsárra maradt. Készségesen eliminálta később Kemény Istvánt, pisszenés nélkül hagyta Szelényi Ivánt az országból is kiutálni, azután eltávolította intézetéből a cseh chartásokkal 1978-ban nyilvánosan szolidaritást vállalókat, ahogyan ezt feljebbvalói elvárták tőle, s készségesen segített távol tartani a kutatásoktól az ellenzéki értelmiséget. Mindez Kulcsár emlékezete szerint nem történt meg, gáncs őt nem érheti, a hazai szociológia az ő szerepvállalásával csak nyert. Kutatási lehetőséget, nemzetközi elismerést. Miért gondolnánk, hogy a politika magas régióiban eltöltött időt ne stilizálta volna át hasonlóképpen?
Az igazi rendszerváltó
A könyv kétségkívül új megvilágításba helyezi a sorsfordító éveket: eszerint a rendszerváltás fordulópontja nem az első demokratikus, szabad választás volt, s nem az ellenzék játszotta benne a főszerepet, de még csak nem is az MSZMP reformszárnya. A legjelentősebb fordulat az volt, amikor Kulcsár Kálmán lett az ország igazságügy-minisztere, s ezzel megkezdődött a demokratikus jogállam kiépítése. A főszereplők ők voltak: Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter, Kilényi Ervin és Sárközy Tamás miniszterhelyettesek, valamint Kulcsár két miniszterelnöke, Grósz Károly és Németh Miklós. „Furcsa, hogy ilyeneket kell írnom, de főleg 1990 tavaszát követően szinte nap, mint nap másként jelenítik meg a történteket, mint ahogy végbementek. Az Ellenzéki Kerekasztal húzódozott, végül is elzárkózott a Minisztertanáccsal való tárgyalásoktól. Ennek motívuma az lehetett, hogy »ne vegye el a kenyeret« az újonnan létrehozandó kormánytól, azaz az akkori kormány maradjon csak meg utolsó »bolsi« kormánynak. Ezt látszik igazolni a közelmúltnak és a mának az a politikai gyakorlata, amely egyrészt igyekszik a »Németh-kormány« tevékenységét összemosni a megelőző négy évtized kormányaiéval a világos elhatárolódás ellenére, és igyekszik tagadni átmeneti jellegét, másrészről pedig – főleg a jogalkotási eredményeket illetően – az 1988 őszétől 1990. március közepéig terjedő időszakot szinte nem létezőnek tekinti, és minden eredményt a választások után született Országgyűlésnek és kormánynak tulajdonít. Ha már éppen erről az időszakról van szó, a személyemet is érintő példával is szolgálhatok. Nem a magam »dicsőségére« írom, a történelmi igazságnak tartozom vele. (…) Az osztrák igazságügy-miniszter, Dr. Egmont Foregger, valamint holland kollégánk, M. Korthals Altes, aki az Európa Tanács igazságügy-miniszterei legközelebbi tanácskozásának házigazdája volt, jelezték: javasolják az Európa Tanács vezetésének, hogy hívjon meg – megfigyelőként – az (1989.) június 19–20-án Hágában tartandó tanácskozásra. (…) Erről a tanácskozásról a Maitres című, kanadai francia nyelvű folyóirat 1990. márciusi számában Mme Anne-Marie Trahan – a kanadai igazságügy-miniszternek az ülésen részt vevő helyettese – »Liberation et liberté« címmel cikket írt, amelynek túlnyomó részét a Hágában elmondott beszédemnek szentelte. Ez a rész így kezdődik: »Micsoda világosság, micsoda tömörség áll szemben a még mindig jelen lévő múlttal, s főleg milyen nagyvonalú terv, világos és pontos cél, demokráciát, jogállamot és szabadságot alkotni.«” (145–146. o.) Grósz Károly és a teljes nemzet iránti felelősségtől áthatott, grandiózus államférfinak megrajzolt Németh Miklós miniszterelnöki szárnyai alatt Kulcsár Kálmán képes lett volna megteremteni a demokráciát Magyarországon, ha a szakmailag közelükbe sem érő ellenzék nem tolakszik oda a készbe. De hát jellemző, hogy az ellenzék saját magára terelte még a külföld figyelmét is holmi vízlépcső elleni hangoskodó tüntetéssel azon a nagy napon, amikor az Országgyűlés egyhangúan elfogadta a Kulcsár Kálmán által exponált társasági törvényt. Az izgága és felelőtlen ellenzék utcára, politikai gyűlésekre, népszavazásra vitte azokat a kényes politikai kérdéseket, amelyeket Németh Miklós, Kulcsár Kálmán és még néhány arra illetékes szakember körültekintően és óvatosan megoldott volna, így az új alkotmányt, a médiatörvényt (lám, azóta sincs egyik sem!), a munkásőrség és az MSZMP-vagyon kérdését. Akkor bezzeg lenne erős köztársasági elnökünk, lenne politikai stabilitás, s uralkodna a szakértelem.
A párt bajjal jár
1989 áprilisának végére az Igazságügyi Minisztériumnak pontos forgatókönyve volt az optimális átmenetről, de hiába, mert az alakuló pártok fütyültek a nemzet egészét megjelenítő kormányra. Mindenáron ők akarták megszabni az átmenet menetrendjét, s ráadásul eléggé el nem ítélhetően nem a kormánnyal, hanem az MSZMP-vel akartak tárgyalni róla, ezzel az ország fejére idézve azt a vészt, hogy az MSZMP feltámad a széthullásból. A pártok persze pártérdekeket követnek, s versenytársuk, akit le akartak győzni, egy párt volt, „a” párt: az MSZMP. A magyar történelem legjobb kormányát, a Németh-kormányt ezek a szűkös érdekek söpörték le a színről, sokkal silányabb kormányok kedvéért. „Félreértés ne essék. A kormány kihagyását a tárgyalásokból nem azért nehezményezem, mert nem ülhettünk a »háromszögletű« kerekasztalnál. Hiszen Pozsgay Imre egyben államminiszter is volt, s az MSZMP delegációjában két miniszterhelyettes is helyet foglalt, az alsóbb szintek szakértői pedig jórészt kormányhivatalnokok voltak. Ám a pártérdekek nem azonosak az ország érdekeivel.” (248. o.)
Nem vonom kétségbe, hogy Kulcsár Kálmán alaposan ismeri a politikai filozófia, a közjog irodalmát s a demokratikus jogállam berendezkedését. De nem egészen értem, miként képzelheti ennek alapján, hogy az ország úgy mehet át egy másik politikai rendszerbe, a parlamenti demokráciába, hogy közben a kormány átviszi a hatalmát. Mert mintha ennek kívánatosságát bizonygatná. Ugyan mit számít a kormány s valahány kormánytag MSZMP-s múltja, ők, hipp-hopp mind (na jó, majdnem mind) pártoktól független szakemberekké váltak, tessék ezt elhinni nekik. Kommunisták különben sosem voltak, ezt Kulcsár Kálmán kikéri magának. (150. o.) Őt pl. az egri ciszterek nevelték, s nincs is számára nagyobb érték, mint a racionális gondolkodás, a tolerancia és a szeretet. (11. o.) Csak hát akkor mit kerestek az MSZMP-ben? Miért is bízott volna az ország ekkora képmutatásban?
A legrosszabbak a liberálisok
Ha egyszer a nemzetvesztéshez a radikális rendszerváltás vezet, akkor nyilvánvaló, hogy a legtöbb bajt a radikális rendszerváltók, az SZDSZ és a Fidesz kavarta, róluk van Kulcsárnak a leglesújtóbb véleménye. (Mellesleg errefelé kell keresni azokat is, akik a legtöbb közvetlen tapasztalattal bírnak ama kisstílű aljasságokról és nagy gyávaságokról, amelyekről a zseniális jogászprofesszor oly szívesen megfeledkezik.) Még maga az angol nagykövet is óvta őt tőlük, s Bíró Zoltánban látta az elfogadható partnert, márpedig e gentleman aztán igazán jól ismeri a magyar viszonyokat. (234. o.) Bizonyos megnyugvást csak Sólyom László s főképpen Antall József színre lépése hozott a nemzeti jövőért aggódó igazságügy-miniszternek. Benne azonnal meglátta az államférfiúi kvalitásokat, ha később, két év múlva azt is látnia kellett, hogy a pártversengésre épülő tiszta parlamentáris rendszerben elsodorta a jobboldali fordulat. (Hja, nincs kétkamarás parlament, és nincs erős, közvetlenül választott elnök – akár Kulcsár Kálmán, aki a Hazafias Népfront elnökjelöltje volt, akár Pozsgay Imre – aki kiegyensúlyozhatta volna.)
Végigolvasva a könyvet – bár belátom, baj van elég, s még az is lehet, hogy az az óta bársonyszékbe került igazságügy-miniszterek szerzőnknél felkészületlenebbek –; megvallom, Kulcsár Kálmán nekem nem hiányzik a politikai életből.
- Szemle [6]