Nettó szocializmus
Önző kapitalizmusra nem építhetjük új társadalmunkat, legalábbis ezt tudhattuk meg a hét végén. Nem a Munkáspárt exmunkásőrei, nem is a magukat a KlSZ-vezetőképzők virgonc éjszakáiba visszaálmodó BIT-aktivisták nyilatkoztak így, hanem a római katolikus egyház egyik hazai vezetője intézte szavait Lakitelekről a magyar néphez. Külön érdekesség, hogy a burzsoá egoizmus elleni dörgedelemnek egy konferencia szolgált alkalmul, amelyen éppen a magyarországi polgárság lehetőségeit taglalták. Sokat mond ezekről az esélyekről, hogy a magát a honi polgárosulás élharcosának tartó csoport a polgárság bírálatára építi ideológiáját. Történeti értelemben ugyanis a kapitalizmus nélküli polgárság fából vaskarika, még akkor is, ha a magyar értelmiség egy része jó száz éve ezzel a furcsasággal bíbelődik. A polgári társadalom előnyeit akarni, anélkül, hogy hátrányait is tapasztalnánk, természetes kívánság. Sajnos azonban többnyire azzal az eredménnyel jár, hogy a nyakunkba kapjuk a kapitalizmus összes baját, jótéteményeiből viszont nem élvezhetünk semmit. Mert a kapitalizmus „a valódi embert csak az önző egyén alakjában” ismeri el, ahogyan egy bizonyos Marx Károly írta, majd e belátásból le is vonta a következtetéseket.
Úgy tűnik, a tömegkommunikációban megjelenő emberek többségének agya teljesen szocialista módra jár. Rejtvényszövegünk szerzője (aki 1563-ban halt meg barátja, Montaigne karjaiban) a zsarnokság legsúlyosabb hatásának tekinti, hogy gyökeresen átalakítja az alattvalók gondolkodásmódját, olyannyira, hogy azok végül már önként hajtják nyakukat az igába. A szocializmus hagyománya sem Thürmerék hőzöngéseiben él tovább, hanem köznapi szóhasználatunk apró fordulataiban. „Nem lehet tovább terhelni az ország lakosságát” – hallhatjuk naponta tízszer is. Édes istenem, hányan kérdezhetnek ilyenkor vissza: mégis, kiket lehet még terhelni, ha nem „az ország lakosságát”? Mintha az államnak, a kormánynak külön forrásai lennének, ahonnan pénzt szerezhet. Ezerszer sóhajtanak mostanában, hogy most „elveszik” azt, amit eddig adtak (családi pótlék stb.). Hányan tudatosítják vajon, hogy az állam eddig is csak abból adott vissza, amit korábban elvett tőlünk? Barátom, Neményi Laci hívta fel a figyelmemet egy beszédes jelenségre. Más országokban az emberek, ha jövedelmükről beszélnek, a bruttó összeget mondják. Tudják, hogy ennyi és ennyi volt a keresetük, s adó formájában ennyit és ennyit adtak az államnak. Mi csak a nettó jövedelmünket tartjuk számon. A bruttó és nettó különbözetét legfeljebb az államnak automatikusan járó sápként ismerjük, de úgy érezzük: ez a különbség sosem volt a miénk. Ez bizony tiszta – mondhatni: nettó – szocializmus.
Aligha véletlen hát, hogy nálunk még a püspökök is szocialisták.
Kivívott rabság
„Ha úgy adódna, hogy világra jönne néhány olyan ember, ki nem szenvedett alávetettségtől, nem ízlelte a szabadságot sem, egyikről sem tud semmit, puszta nevüket is alig – nos, mit mondanának ezek a merőben új emberek, ha dönteniük kellene, szolgák legyenek-e avagy szabadok oly törvények között, amelyekhez semmi közük: kétségtelen, hogy az észnek engedelmeskednének inkább, semmint szolgáljanak egyetlen embert… Hinni is nehéz, de mihelyt szolgaságba taszítják, a nép tudatában a frissen veszített szabadság mély feledésbe merül, s visszaszerezni sem kívánja már; oly készséggel és szívesen szolgál, mintha nem szabadságát veszítette volna el, hanem rabságát vívta volna ki. Eleinte talán kényszerből szolgál, az utódok viszont már nem vonakodnak: a kényszert már el is feledték, engedelmeskednek önként. Járomba születtek mind, szolgaság formálta őket, nem képesek már messzebbre látni, jónak találják azt, ahogy élnek; nem is kívánnak más jogokat, más javakról meg nincs fogalmuk: természetesnek tekintik az állapotot, amelybe születtek. Bizony, a szokás, melynek hatalma mindennél nagyobb felettünk, itt a legerősebb: szolgálni tanít, s arra, hogy mint Mithridátész, ki mindennap mérget ivott, mi is fenékig ürítsük a szolgaság poharát, s ne is érezzük, hogy mily keserű. Erős a természet hatalma felettünk, ez tagadhatatlan, rángat kénye-kedve szerint, miatta mondjuk, hogy jó vagy rossz csillagzat alatt születtünk; de meg kell vallani, hogy a szokás hatalma sokkal erősebb: természetes énünk bármily jó legyen is, elvész, ha kellő gondozást nem kap, s ami táplálékául jut, magához az formálja, a természet ellenére is. (…) Volt Lükurgosznak, aki Spártának törvényt adott, két szép testvér-kutyája: egy tejet szoptak ezek, de később az egyiket hagyta a gazda a konyhában hízni, míg a másik a szabad mezőkön a kürtök és trombiták szavához szokott; Lükurgosz, meg akarván mutatni a népnek, hogy az emberek is olyanok, amilyenné nevelésük teszi őket, a piac közepén levest és nyulat rakott a kutyái elé: a nyúl után futott az egyik, a másik a tányérhoz sétált. »Pedig – mondta Lükurgosz – testvér állatok ők.« (…)
Mondjuk hát úgy, hogy az ember számára természetszerűnek tűnik fel minden, amit belénevelnek, de csak igazán sajátja, amire még a tiszta s meg nem rontott természet szólítja fel: így hát a megszokás az önkéntes szolgaság első és legfőbb oka; a jó telivér eleinte a zablát rágja, de nemsokára már játszik vele; próbálja lerázni a nyerget, de parádézik később a ragyogó szerszám alatt. (…) Még ha sokan vannak is azok, akik megőrizték lelkükben a szabadság szeretetét, s tenni is vágynak, nem lehet semmi hatásuk, lévén, hogy nem ismerhetik egymást, minden szabadságtól megfosztották őket a zsarnok alatt: tiltott a cselekvés, nincs szólásszabadság, de gúzsba van kötve a gondolat is; magányban képzelgő különcök lesznek.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]