Épp negyedszázada, hogy polgári demokrataként aposztrofált négytagú bölcsészfalanxunk egyik tagja, Lackó Mihály azt mondta belvárosi kávéházbeli törzsasztalunknál: „Most már muszáj megismerkednetek a Szabó Mikivel.” (Apja, Lackó Miklós volt ugyanis a Történettudományi Intézetben évtizedekig Szabó Miklós fő pártfogója. Egy-egy tiltakozó aláírás, repülő egyetemi kurzus után ő védte a súlyosabb retorzióktól, kirúgástól.) Felkerestük hát akkori, Tűzoltó utcai lakásán Szabó Miklóst. Pontosan emlékszem beszélgetésünk első mondataira. „Nem valószínű, hogy az amerikaiak idejönnek bennünket felszabadítani” – vontam le ’68 még friss tanulságát. „Ez nem is kérdés. A kérdés az, hogy az oroszok nem rohanják-e le Nyugat-Európát” – csattant a válasz, amibe még az én nem túl naiv politikai világképem is belerendült.
Apámon kívül (akiről az újabb politizáló nemzedékekben egyedül ő tudta már akkor is, hogy a harmincas évek elején a baloldali illegális antihorthyánus, de egyben antibolsevista „oppozíció” egyik szellemi vezetője volt) Szabó Miklóstól tanultam mindent a politikában, ami fontos. A hetvenes években négyes-ötösben jártunk fel hozzá rendszeresen. A nyolcvanasokban a szerencsés sors úgy hozta, hogy a szülőházamba költözött. Tíz éven át így akár hetente többször is éjszakába nyúló diskurzusokat folytathattunk.
Mit is tanultunk tőle? Hogy hogyan kell kiolvasni a Népszabadság protokollhíreiből a magyar, egy szovjet vezető ötmondatos életrajzából a kremlbéli politikai erőviszonyok változásait. Hogyan lehet tetten érni a szélsőjobboldaliság csíráit egy új mozgalom ártatlannak tetsző programpontjában vagy egy liberális politikus kiszólásában? Száz hasonló fontos apróságon túl a legfontosabbat: hogyan lehet törésmentesen ötvözni a teljes elvhűséget a politikai racionalitással, a bátor elszántságot a józan realitásérzékkel, az elkötelezettséget a minőségérzékkel, a fontos dolgok komolyan vételét a humorérzékkel.
Három évtizedig az 1956-os forradalom szellemének ébren tartása, a bolsevizmus elvi és gyakorlati bírálata állt Szabó Miklós fél- és illegális történészi-politikai tevékenysége homlokterében. Tudományos kutatási területe az intézetben közben mindvégig a szélsőjobboldal volt: az utolsó öt évben azután ez lett nyilvános fellépéseinek is a célpontja – mint ezt most megjelent cikkgyűjteménye, A múmiák öröksége is tanúsítja.
Már akkor ’56-os alapon álló baloldali patrióta polgári demokrata volt, amikor a majdani demokratikus ellenzék legtöbb vezetője – kiváló koponyák és nagyszerű emberek – még revizionista marxisták voltak. És ma is baloldali – a marxizmus pozitív elemeit ma is vállaló – polgári demokrata, amikor ifjú liberális hajdani tanítványai és hívei közül jó néhányan jobboldali autoritárius irányba masíroznak. Karrier, divatok, szidalmak soha egyetlen pillanatig sem befolyásolták. Nem ő szervezte a demokratikus ellenzéket, de az az ő – repülő egyetemen kifejtett – nézeteit tette végül magáévá. Rövid ideig volt csak élvonalbeli pártvezető, de oroszlánrésze volt a demokratikus ellenzék párttá alakításában (ő fogalmazta az SZDSZ Elvi Nyilatkozatát is) és irányvonalának kialakításában.
Amikor megismerkedtünk, éppen a számomra (ma is) legfontosabb költőről, Adyról írtam a szakdolgozatomat. Politikai alapfelfogásunk Ady polgári radikális patriotizmusán rögtön közös nevezőre került. Szabó Miklós elszánt filoszemitizmusa is csak Ady európai magyarságvíziójából érthető meg teljes mélységében. A zsidóságban szellemiségéért üldözött kisebbséget védelmez, amely szellemiség asszimilálása szerinte döntő a magyarság modernizálódása szempontjából. Ady és – a „magyar ugar” és az internacionális totalitarizmus ellen mindig kétfrontos harcot vívó – Jászi Oszkár nyomán magyarság és progresszió, patriotizmus és demokrácia egymásra utaltságát 25 éve (sőt, nyilván jóval régebben) ugyanazzal az egyértelműséggel és ugyanolyan hőfokon hirdeti mindig. Erkölcsi integritását, politikai filozófiáját, tekintélyét, szerepét tekintve Jászi Oszkár méltó – és szerencsésebb – utóda, a századvég Jászi Oszkára a május 6-án 60 éves Szabó Miklós.
- Beszélő [5]