Kulturkampf
Eltérő hangerővel ugyan, de jól meghatározható ritmusban hangzik fel kis honunkban egy sajátos ősmagyar vészkiáltás. Keresztény-nemzeti-konzervatív politikusok szabályos időközökben kisebb-nagyobb csoportok elé állnak, szemük résnyire szűkül, és lefojtott, rémisztő torokhangon préselnek ki magukból egy magyar füleknek oly meghitten csengő kifejezést: Kulturkampf. És ez nagyon jó szó. Különösen azért, mert a hallgatóság többségének fogalma sincs, hogy mit takar. Ám kitartó ismeretterjesztéssel elérhető, hogy a Kulturkampfról legalább azt tudják: ez az, amit a gonosz liberálisok szoktak csinálni, ha hatalomra kerülnek…
Az ne zavarjon senkit, hogy a történeti értelemben vett Kulturkampf éppen a klasszikus liberalizmus felbomlásával kapcsolódik össze. Bismarck a múlt század hetvenes éveiben kezdett „harcba” a német egység érdekében, az állítólag Rómához húzó katolikusok ellen. Ideológiai, egyházi kérdésekbe állami eszközökkel beavatkozni jellegzetesen antiliberális célkitűzés, s amikor a kancellár küzdelmét szabadelvű csoportok is támogatni kezdték, ezt csak meggyőződésük feladásával tehették. A Kulturkampf egyetlen tartós hatású politikai eredményét is az jelentette, hogy roppant mértékben megerősödött a támadások középpontjában álló katolikus Centrum Párt, a mai CDU szellemi elődje. Ha ezt az összefüggést nézzük, akkor érthető, hogy miért vágynak olyan erősen néhányan nálunk is ennek a rémséges Kulturkampfnak a bekövetkeztére. Hátha!
A Kulturkampf jelentése részben módosult, amikor a konzervatív ifik is ajkukra vették e bűvigét. Deutsch Tamás szerint a Kulturkampf gonosz híve mindenki, aki (a) legalább negyvenéves, (b) még nincs negyvenéves, de korábban fideszes volt, (c) levált egy múzeumigazgatót, akinek kinevezését egy évvel korábban Deutsch Tamás is kérdésesnek tartotta volna, (d) tudja, hogy ki az a Goethe, s e tudását még politikai tevékenysége során sem tekinti lényegtelennek, (e) egyáltalán gondolkodni mer azon, hogy milyen értékek nevében hozza meg pragmatikus (=„tökös”) intézkedéseit.
Ezek után talán nem meglepő, ha én is azt állítom, hogy ma Magyarországon éles „kultúrharc” folyik. Igaz, ez nem a Közakarat Egyesület szcenárióját követi. Azt hiszem például, hogy a vasutassztrájk alatt sok emberben viaskodott a szocializmus hivatalos tanítása („a munkásoknak mindig igazuk van”), a szocializmus „reális” tanulsága („a főnökök mind ostobák és gazemberek”), a kapitalista eszmény („a munkafolyamat racionalitása a munkáltató döntéseinek függvénye”) és a reálkapitalista tapasztalat („a francba a vasutasokkal, miért nem járnak a vonatok”). Ezért mondhatja rejtvényszövegünk szerzője (1864–1920), hogy a „szakmainak” látszó viták mögött kulturális kérdések húzódnak meg, és „más eszmények másoknak ugyanolyan szentek, mint nekünk a sajátjaink.”
Szociálpolitika és világnézet
„Ha a szó mindennapi értelmében vett gazdaság- és szociálpolitika gyakorlati problémáira gondolunk, akkor első pillantásra úgy látszik, hogy van jó néhány, sőt számtalan gyakorlati részletkérdés, melyeknek vizsgálatában az emberek általános egyetértésben magától értetődőnek tekintenek bizonyos célokat – gondoljunk például a szükséghitelekre, a szociális higiénia, a szegénygondozás konkrét feladataira, különféle olyan intézkedésekre, mint a gyári felügyelet, a munkaügyi bíróságok, a munkaközvetítés, a munkavédelmi törvényhozás jelentős része –, vagyis amelyekkel kapcsolatban, legalábbis látszólag, csak a cél elérésének eszközei felől kérdezősködünk. De még itt is az a helyzet, hogy ha a magától értetődés látszatát készpénznek vesszük – amit a tudomány sohasem tehetne meg büntetlenül –, s a gyakorlati kivitelezés kísérlete során hamarosan adódó konfliktusokat pusztán a célszerűséget érintő technikai kérdéseknek kezeljük – ami igencsak gyakran nagy melléfogás lenne –, észre kellene vennünk, hogy a szabályozó értékmércék magától értetődőségének még a látszata is nyomban eltűnik, mihelyt a népjólét és a gazdasági élet konkrét karitatív-rendőri gondozási problémáitól feljebb hatolunk a gazdaság- és szociálpolitika kérdéseihez. Hiszen valamely probléma szociálpolitikai jellege éppen abban rejlik, hogy nem intézhető el szilárdan rögzített célokból kiinduló, pusztán technikai jellegű megfontolásokkal, hogy magukat a szabályozó értékmércéket is vitatni lehet és kell, mert a probléma belenyúlhat a kultúra általános kérdéseinek a tartományába. S a vitában részt vevő felek nem csupán – mint azt ma oly szívesen hiszik – »osztályérdekek«, hanem világnézetek is, amikor is természetesen tökéletesen igaz, hogy abban, hogy az egyén milyen világnézetet képvisel, sok egyéb mellett szerepe van annak is, hogy milyen fokú belső vonzódás köti az egyén világnézetét osztályhelyzetéhez – hogy egy pillanatra elfogadjuk ezt a csak látszólag egyértelmű fogalmat. Egy dolog minden körülménye között bizonyos: minél »általánosabb« a szóban forgó probléma, ami itt azt jelenti, hogy minél nagyobb horderejű a kulturális jelentősége, annál kevésbé adható rá egyértelmű válasz a tapasztalati tudás anyagából, annál inkább belejátszanak a hit és az értékeszmék igen nagy mértékben személyes jellegű végső axiómái. …
Korszakunk sorsa, hogy ettünk a tudás fájáról; tudnunk kell, hogy a legalaposabb történelmi kutatásból sem olvashatjuk ki a világtörténés értelmét; hogy csak mi magunk adhatunk neki értelmet, hogy »világnézetek« sohasem lehetnek a szüntelenül fejlődő tapasztalati tudás gyümölcsei; hogy tehát a minket végső soron mozgató legmagasabb rendű eszmények mindenkor a más eszményekkel vívott harcban fogalmazódnak meg és érvényesülnek, s azok a más eszmények másoknak ugyanolyan szentek, mint nekünk a sajátjaink.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]