A miniszterelnök az Alkotmánybíróság elé terjesztett álláspontja szerint úgy gondolta, hogy a kormány, amikor ezer munkatárs elbocsátására utasította az MTV elnökét, „mindössze az Alkotmánybíróság által alkotmányellenesnek minősített, de hatályban tartott” 1974-es kormányhatározatban biztosított „felügyeleti jogkörében járt el”. Az Alkotmánybíróság szerint viszont „a létszámcsökkentésre való kötelezés… meghaladja a felügyeleti jogkör keretében hozható döntések körét”.
A kormányprogramban halálra ítélt és később csak jogtechnikai nehézségekre hivatkozva fenntartott, húszéves és ezerszer átkozott, alkotmányellenes kormányhatározat érdemi alkalmazása politikailag akkor is elfogadhatatlan lenne, ha jogilag nem volna téves.
Az igazság ráér
Az Antall-kormánynak annak idején azzal sikerült lemondásra kényszerítenie a médiaelnököket, hogy alkotmányellenesen megszüntette a közszolgálati médiák költségvetési önállóságát, és előirányzat-módosítási jogot biztosított a kormánynak. A kormány most szintén ezzel próbálkozott, amikor átcsoportosította az MTV pénzének egy részét az első félévre, az elbocsátottak végkielégítésének fedezésére.
Az Alkotmánybíróság az Antall-kormány alkotmánysértését annak elkövetése után huszonkét hónappal, tavaly októberben ítélte el. Ha az Alkotmánybíróság 1993 elején is olyan fürge lett volna, mint most, alighanem sok minden másképp alakul. (Tegyük hozzá, az Alkotmánybíróság most önszántából volt ilyen friss, az ellenzéki képviselők sürgősséget kérő nyilatkozata akkor ért el hozzá, amikor már kitűzték az ítélethozatal időpontját.)
A kormánypártok (és az MDF!) a televíziós sztrájkbizottság felhívása ellenére sem támogatták azt, hogy az Alkotmánybíróság sürgősséggel döntsön a kormányhatározat alkotmányosságának a kérdésében, még mielőtt a határozat kész tényekhez vezet. Erre nincs jóhiszemű magyarázat. A kormánypártoknak csak akkor érdekük, hogy az Alkotmánybíróság döntése a határozat érvényesülése után szülessen meg, ha egyrészt nem biztosak abban, hogy a kormány döntése alkotmányos, másrészt akkor is érvényesíteni kívánják, ha nem az.
Kormánypárti oldalon bizony sokan sejtették, hogy a határozat nem az. Jánosi György az Alkotmánybíróság határozata után a Magyar Nemzetben úgy fogalmazott, hogy várható volt ez a döntés. Hack Péter ugyanott „megemlítette, hogy a… kormánydöntéskor sokan fogalmazták meg nemtetszésüket, és az SZDSZ részéről is többen aggályosnak találták az intézkedést”. Magyar Bálint az Új Magyarország szerint „pártja nevében (!) …helyeselte a döntést”. A miniszterelnök médiaügyekért felelős személyes tanácsadója, Révész Tamás már április 8-án azt nyilatkozta a Népszabadságban, hogy „a leépítés számszerűsítése a kormány szándékainak nyomatéka, noha jogköre csak a költségvetési támogatás csökkentésére terjed ki”. Öt nappal később a kormány újabb határozatban erősítette meg, hogy ragaszkodik a leépítés számszerűen meghatározott mértékéhez.
Ennyit a kormányoldalról.
Gyanítom, mert lehetetlen
A televíziós érdekvédelmi szervezetek első nyilatkozatai a kormánydöntés után reálisak. Egyrészt azt állítják, hogy a döntés alkotmányellenes, másrészt rámutatnak arra, hogy azt a szerkezeti átalakítást, ami egy majdnem 30%-os létszámcsökkentéshez szükséges, médiatörvény nélkül, az MTV jövőjének meghatározása nélkül, két hónapos határidővel végrehajtani nem lehet. Azután megalakul a sztrájkbizottság, s március 28-án kiad egy elképesztő „helyzetértékelést”: „A sztrájkbizottság úgy látja, hogy a kormány a közeljövőben nem kívánja a televízióra vonatkozó törvényt a parlament elé terjeszteni, hanem… eladja vagy koncesszióba adja a Magyar Televízió egyik (esetleg mindkét) programját.” A sztrájkbizottság nem láthatta előre, hogy a kormány májusban mégiscsak beterjeszti a médiatörvény tervezetét, jóhiszeműen azonban nem lehet olyan tájékozatlan, hogy ne tudja: amit feltételez, az lehetetlen. Médiatörvény nélkül nem lehet országos kereskedelmi televíziót indítani. Ha a kormány akarná sem tudná ezt a törvénysértést végrehajtani, már csak azért sem, mert nincs a világon olyan beruházó, aki dollármilliárdokat befektetne egy forgalomképtelen költségvetési intézmény megvásárlásába (?!) és működtetésébe, amikor ennek minden törvényes feltétele hiányzik. Továbbá: a létszámcsökkentési határozat „összhangban lévőnek látszik azzal az elképzeléssel, hogy az MTV 1 vagy 2 programját, alkalmazottaival együtt koncesszióba adják magántévés társaságoknak”. Koncesszióba adni frekvenciát lehet, költségvetési intézményt, közalkalmazottat és más ilyesmit sajnos nem. Továbbá: a kormány „a médiatörvény tervezeteiben lehetőséget hagy meg nem nevezett személyek vagy szervezetek számára, hogy a parlament döntésével szemben – amely a tervezetek szerint két programot biztosítana a Magyar Televíziónak – eldöntsék, hogy az egyik programot mégis magánvállalkozók rendelkezésére kell bocsátani”. Nem létezik olyan tervezet, sem a kereszténydemokrata Giczy Györgyé, sem az ellenzéki pártok által elfogadott megállapodásfélének megfelelő, amely ne hagyna valamilyen lehetőséget valamely program magánkézbe adására. Nem létezik tervezet, amely ne nevezné meg azt a szervet, amely erre jogosult, de természetesen nem létezhet olyan tervezet sem, amely a személyeket is előre meg tudná nevezni, akiket majd ebbe a szervbe delegálnak. A parlament olyan érdekes döntést nem tud hozni, hogy az lehetőséget is adjon egy csatorna privatizációjára, ugyanakkor ez a privatizáció szemben is álljon a parlament döntésével.
Röviden: a kormány döntésének szakszerűtlenségét – nem éppen jogtalanul – ostorozó sztrájkbizottság egy ordítóan dilettáns „helyzetértékeléssel” állt elő működésének kezdetén, amelyhez aztán végig ragaszkodott is.
Remi ajánlat
Március 31-én a sztrájkbizottság az MTV elnökségével és a sztrájkbizottság beszámolójára összegyűlt dolgozókkal egyetértésben úgy dönt. hogy a szükséges létszámcsökkentést a kormánydöntéstől és a kormány létszámelőírásától függetlenül végre kell hajtani, de a felmondásokban nem lehet az alkotmánysértő kormányhatározatra hivatkozni, hanem csakis személyes okokra, a nyugdíjkorhatár elérésére vagy alkalmatlanságra. Ez a döntés bölcs és ellentmondásos. Ellentmondásos azért, mert nyilván nem mindenki idős és alkalmatlan, akit egy szakszerű leépítésnek érintenie kellene, de bölcs, mert a médiatörvény megszületése előtt a szerkezeti átalakításokkal az elbocsátásokat jogilag megalapozni nem lehet, és ennél jobb kompromisszumot a televíziósok a kormánynak ajánlani nem tudnak.
Az MTV elnöke április 13-án beszámolt a kormánynak arról, hogy készen áll 560 személy elbocsátására, illetve nyugdíjazására. Ezekkel az elbocsátásokkal a sztrájkbizottág is egyetértett. A kormánynak ekkor lehetősége lett volna arra, hogy békességgel kilépjen ebből a szerencsétlen akcióból, de nem élt ezzel a lehetőséggel, ragaszkodott ahhoz, hogy az év végéig egy második hullámban a hiányzó 440 főt is elbocsássák.
Az MTV elnöke ezek után kiadja az utasítást az – összesen – ezer fős listák összeállítására, és most már nyilvánvaló, hogy a felmentéseknél csak az alkotmánysértő kormánydöntésre hivatkozhat. A sztrájkbizottság május 4-én levelet ír az elnöknek: „Sajnálattal állapítjuk meg, hogy az eddigi egyértelmű egymás mellett állás véget ért, és Ön… végre akarja hajtani a kormány… határozatát.”
Történjen valami, hogy ne történjen semmi
Az elnök a létszámcsökkentés végrehajtása végett most már komolyabb szerkezeti átalakításokra tesz kísérletet, meg akarja szüntetni, illetve össze akarja vonni a központi irodák jelentős részét. Az MTV szakmai szervezetei ekkor levélben fordulnak az elnökhöz, amelyben a létszámcsökkentést célzó szerkezeti átalakítás helyett gyökeresebb, ám a létszámcsökkentést elodázó szerkezeti átalakítást ajánlanak: „haladéktalanul kezdődjék meg a Magyar Televízió belső átalakítása, önállóságra képes megrendelő és ettől szervezeti szempontból szinte teljesen független gyártó televízióvá. Meggyőződésünk, hogy ez a koncepció a létszámleépítés szemszögéből nem közelíthető meg. A jelenlegi létszámleépítés csak arra alkalmas, hogy megnehezítse az értelmes átalakulást…” Nem mondhatjuk, hogy ezt a gondolatot a pillanat ihlette, hiszen a levél fogalmazója, Halák László már 1989-ben az MTV MSZMP reformköri mozgalmának téziseiben is a megrendelő és a gyártó televízió szétválasztását javasolta. A mi lapunknak küldött olvasói levelében viszont Halák László április 13-án azt írta, hogy „teljesen komolytalan hiedelem, ha valaki azt hiszi, egy kisebb létszámú megrendelő televízió olcsóbb – ha a sugárzott műsorok mennyiségét és minőségét vesszük figyelembe –, mint egy műsorgyártással is foglalkozó televízió”. Ez nem ellentmondás, Halák László sohasem mondta, hogy a műsorgyártást privatizálni kellene, a gyártó televízió is az állami televízió része lenne.
Dagobert, a mocsok
Május 12-én a sztrájkbizottság nyílt levelet fogalmaz a Magyar Televízió nézőihez, amelyből kiderül, hogy „veszélyben van a független, magyar, közszolgálati, nemzeti televízió”, hogy „ma az elbocsátások főleg olyanokra terjednének ki, akik tartalmas televíziós műsort képesek készíteni” (nota bene: az elbocsátandók nagyobbik részét az az 560 fős elbocsátó lista adja, amellyel a sztrájkbizottság egyetértett). A létszámleépítéssel „csak azok nyernek majd, akik a mindenkihez eljutó igényes műsor helyett, a már bejáratott csatornákon, még a kommersz filmeket is csak reklámokkal megszakítva kívánják eljuttatni Önökhöz”. Túl azon, hogy a későbbiekben a sztrájkbizottság is elismeri: az az „igényes” műsor már nem létezik, túl azon, hogy a sztrájkbizottság előre rágalmaz egy ismeretlen tulajdonost, túl azon, hogy a sztrájkbizottság úgy tesz, mintha a médiatörvény és a koncessziós szerződés semmire sem kötelezné a tulajdonost, nem is lehet tudni, hogy mit nyer egy majdani tulajdonos egy mostani létszámleépítéssel. Egy koncesszióban elnyert frekvencia működtetésére alapított vállalkozás munkajogi értelemben független a Magyar Televíziótól és annak jogutódjától, az a vállalkozás azt vesz fel, akit akar, és onnan, ahonnan akar, függetlenül attól, hogy most hány embert menesztenek a televíziótól. A sztrájkbizottság nagyjából úgy gondolkodik a Magyar Televízióról, mint Csurka István, aki annak idején egyedül képviselte a parlament Kulturális Bizottságában azt a nézetet, hogy egyáltalán nem kell kereskedelmi televízió a magyarnak. A kereskedelmi televízió maga a tömény kultúrmocsok, maga az idegenség: „A mi ezer munkatársunk is azért válik szükségtelenné, mert a külföldi kávék, mosószerek, Barbie-babák és intimbetétek reklámozásához nem kell magyar műsor. Nem kell, és soha többé nem is lesz a »Tenkes kapitánya«-sorozathoz, az »Abigél«-hez, a »Fekete város«-hoz hasonló magyar tv-műsor. Soha többé nem lesz »Ki miben tudós«. Kicsi a valószínűsége, hogy a kereskedelmi televíziózás fedezne fel Szörényi Leventéket, Koncz Zsuzsákat, Kobajasi Ken-Icsirókat, beéri külföldi clipekkel, zsákszámra vásárolt amerikai filmekkel, Dagobert bácsikkal.” Stb. Az autochton érték és az idegen mocsok – ez a kérdés, válasszatok! Miért romlott le a Magyar Televízió? „Mert rákényszerült, hogy inkább kereskedelmi televízió legyen. Ezzel függetlenség helyett pénzfüggőségűvé változott.” Mi veszélyezteti a Magyar Televíziót? Ha mások szerzik meg a reklámbevételeit. Ha a Magyar Televízió attól romlott le, hogy reklámhordozó lett, akkor az fogja megmenteni, ha továbbra is megőrizheti a részesedését a reklámpiacon. Mi nem kell a magyar nézőnek? Az, ami jó reklámhordozó, mert sok magyar néző nézi. Mi kell neki? Ami nem jó reklámhordozó, mert kevés magyar néző nézi.
A szerkesztett sztrájk
A sztrájkbizottság az Alkotmánybíróság döntése után nem oszlott fel. Együtt maradt, hogy az alkotmányellenes leépítési kísérlet bukása után az alkotmányos leépítési kísérleteknek is elejét vegye. A pótköltségvetéshez már benyújtották azt a módosító javaslatot, ami lehetővé teszi – a sztrájkbizottság által egyszer már elfogadott 560-as keretnél szerényebb mértékű – létszámleépítést. (Úgy kell a kormánynak: aki sokat markol…) Május 29-én a sztrájkbizottság elhatározta, hogy sztrájknapot szervez a médiatörvény tárgyalásának első napján (akkor tehát, amikor már senki sem gyanakodhat arra, hogy a kormány törvény előtti, törvényen kívüli privatizációt akar). A sztrájkbizottság úgy gondolta, hogy sztrájk címén kisajátítja a főműsoridőt, és az egyik csatornán bemutatja, milyen volt a közszolgálati tévé az áldott múltban, a másikon pedig azt, hogy milyen szörnyű lenne a kereskedelmi tévé a rettegett jövőben. Másnapra sajnos felvilágosították őket, hogy sztrájkolni csak az MTV vezetése ellen lehet, a privatizációt pedig nem ők csinálják. Kár, élveztük volna ezt a kis sztrájkkomédiát.
(P. S.: A sztrájkbizottság elnöke, Halák László, akinek személyes jó szándékáról és a minőségi televíziózás iránti elkötelezettségéről meg vagyok győződve, minden dokumentumot a legnagyobb készséggel a rendelkezésemre bocsátott ahhoz, hogy megírjam ezt a cikket, amelyről tudta, hogy nem az ő álláspontját fogja erősíteni. Köszönet érte.)
- Belföld [6]