[1]
A duplafenekű döntés
Az Alkotmánybíróság döntése nem okozott meglepetést. Köztudott volt, hogy a jeles testület elnökének, Sólyom Lászlónak igencsak a begyében van a személyi szám, és szakmai-etikai meggyőződésének a pártállam utolsó éveiben is minduntalan hangot adott, sőt, mint hírlett, egyetemi tanítványait kifejezetten passzív ellenállásra buzdította. Nem csoda, hogy az új alkotmány meghozatala után a frissiben kinevezett Alkotmánybíróság elnökeként sietett is érvényesíteni meggyőződését.
Az Alkotmánybíróság két szempontból is kimondta a kérdéses jogszabályok alkotmányellenességét: az egyiket nevezzük a jogszerűség szempontjának, a másik ettől merőben különböző, tartalmi szempont. Nézzük az elsőt: az alkotmány 59. par. 1. bekezdése kimondja, hogy mindenkit megillet a jó hírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a magántitokhoz és a személyes adatok védelméhez való jog. Az Alkotmánybíróság egy későbbi döntésében a személyes adatok védelméhez való jogot információs önrendelkezési jogként értelmezte. Mivel alkotmányos alapjogról van szó, ennek gyakorlását legitim módon csak parlament által hozott törvényben lehet korlátozni. A rendszerváltás előtt a népesség-nyilvántartás módjáról és szabályairól az Elnöki Tanács, illetve a Minisztertanács rendeletei intézkedtek, nem pedig parlamenti törvény. A döntés tehát megállapította, hogy a szabályozás nem felel meg a jogállamban előírt jogszerűségi követelményeknek. Volt azonban a döntésnek egy a jogtechnikai szintnél mélyebb, az alkotmányos elvek értelmezéséhez kapcsolódó rétege is: a legalitás önmagában ugyanis szükséges, de nem elégséges feltétele az alkotmányosságnak. Ennek másik feltétele tartalmi: az alapjog, jelen esetben az információs önrendelkezési jog korlátozása nem sértheti vagy semmisítheti meg az alapjog lényegét és célját. Alkotmányos alapjog csak valamely fontos közérdek alapján korlátozható, csak akkor, ha a kívánt cél máshogyan nem érhető el, és csak a feltétlenül szükséges legkisebb mértékben. Az ilyen törvénykezés akkor alkotmányos, ha mindhárom feltételnek egyszerre megfelel. Ennek megfelelően az alkotmánybírák úgy ítélték meg, hogy a konkrét cél nélküli, „készletre” történő adatgyűjtés, az egybegyűjtött adatok (személyi adatok, lakóhely, iskolai végzettség, vagyoni helyzet, hivatali ügyek) integrált kezelése, amely az állam vagy hivatalai számára lehetővé teszi az ún. „személyiségprofil” kialakítását, „kiszolgáltatja az adatalanyokat”, „átvilágíthatóvá teszi a magánszférájukat”, „egyenlőtlen kommunikációs helyzetet idéz elő”, így alapvetően sérti az emberi méltóságot és alkotmányellenes. A személyi szám pedig azért került tilalmi listára, mert univerzális kódként alkalmazható, amely könnyen lehetővé teszi a különböző, polgárokra vonatkozó adatbázisok összekapcsolását. Az Alkotmánybíróság külön kiemelte, hogy az államigazgatás hatékonysága nem lehet az univerzális adatgyűjtés legitim indoka, annál is inkább, „mert nem bizonyítható, hogy az információs önrendelkezési jog súlyos sérelmével járó adatfeldolgozás az egyedül lehetséges útja a hatékonyan működő államigazgatásnak”.
A döntés nem kis vihart kavart az államigazgatásban: a nyilvántartási rendszerek átkódolása rengeteg időt és pénzt emészt fel, az átállás súlyos zavart okoz az államgépezetben, hangoztatták az állam képviselői. De nem volt mit tenni, új törvényt kellett hozni.
A George Orwell Hivatal és az ellenzéki kritikák
1991-ben az akkori kormány és Belügyminisztérium természetesen igyekezett az alkotmánybírósági döntés jogtechnikai passzusaira összpontosítani. A fő szempont tehát az volt, hogy ha erről törvény kell, akkor legyen törvény. A tartalmi szempontokra kevéssé ügyeltek. Tehették ezt azért is, mert a részletes alkotmánybírósági indoklás ellenére a tartalmi kritériumok nem voltak, nem is lehettek teljesen egyértelműek. A döntésből kiderült, hogy mi az adatkezelés univerzalitásának már végképp elfogadhatatlan mértéke, de hogy azon belül hol húzódik az alkotmányosság határa, azt minden politikai tábor a maga vérmérséklete szerint ítélhette meg. Az sem okozott tehát meglepetést senkinek, hogy az előző kormánykoalíció nem a liberális ízlés és mérték felé hajlott el.
Az 1992 novemberében elfogadott törvény a „Polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról” ennek megfelelően átmenetileg, 1995. dec. 31-ig érvényben hagyta a személyi számot, és szintén átmenetileg, de meglehetős széles körben jelölte meg azon állami és közigazgatási intézmények körét, amelyek hozzájuthatnak, lekérhetik a nyilvántartó szervezetektől a személyi adatok teljes körét, beleértve a személyi számot is. Ezek közé az intézmények közé tartozott az adóhivatal, a társadalombiztosítás, a munkaügyi szervezetek is, szintén 1995. dec. 31-ig. A törvény egyébiránt 1996. január 1-jétől az önkormányzat hatáskörébe utalta volna a személyi igazolvánnyal kapcsolatos eljárásokat.
Az ellenzék érthető módon a tartalmi összetevőkre koncentrált. Az ellenzéki pártok egyöntetűen kifogásolták, hogy a személyi szám hatályban marad, illetve azt, hogy a törvény túl sok intézmény számára teszi hozzáférhetővé az adatokat. Annak ellenére, hogy a törvénytervezet 33. paragrafusa kimondta, hogy az egyes adatbázisok nem kapcsolhatók össze, a kivéve, ha a törvény másképp nem rendeli kitételről az ellenzék joggal gyaníthatta, hogy a korlátozás nem garantálja a személyiségprofil összeállításának lehetetlenségét. Az ellenzék ugyancsak kifogásolta, hogy egy, a belügyminisztérium alá rendelt hivatal végezné az adatgyűjtéssel és nyilvántartással kapcsolatos teendőket. Hack Péter a vitában a „Belügyminisztérium információs monopóliumáról” beszélt, Tamás Gáspár Miklós pedig a George Orwell elnevezést javasolta az új hivatal számára. Ez a hivatal ráadásul a kormánytervezet szerint elsőfokú hatósági jogkörrel rendelkezett. E passzus törlését Hack Péter módosító indítványban javasolta is, amihez elnyerte az emberi jogi bizottság támogatását, de az Országgyűlés végül az eredeti beterjesztés mellett szavazott. Az emberi jogi bizottság szintén támogatta azt az ellenzéki javaslatot (egyébiránt szintén sikertelenül), hogy a személyi szám ne tartalmazzon személyes adatot (nem, születési idő), illetve, hogy ne legyen azonos a különböző adatkezelési rendszerekben. Az ellenzék által javasolt megoldás szerint a különböző intézmények más-más azonosító számot használtak volna. Az is felmerült, hogy nincs adatvédelmi biztos, aki az adatkezelés fölött pártatlan ellenőrzést gyakorolhatna. Végezetül az ellenzék azt is hiányolta, hogy a törvény nem rendelkezik az 1989 előtt, alkotmányellenes módon gyűjtött adatok sorsáról. A vitában Hack Péter többek között a fenti szempontokra hivatkozva a törvényjavaslatot alkotmánysértőnek ítélte, TGM pedig Boross Péter előterjesztését egyenesen szélsőbaloldalinak titulálta.
A törvényt a parlament lényeges módosítások nélkül fogadta el. A kormánypárti szónokok konokul ismételgették, hogy a törvénnyel, tartalmától függetlenül, önmagában is helyreáll az alkotmányosság, az ellenzék pedig azzal a tudattal mehetett haza aludni, hogy a kormánytöbbség megint centralizált egyet. De mit is várna az ember egy népnemzeti, keresztény-konzervatív stb. társaságtól? A vérükben van.
A szociálliberális fordulat
Az ellenzék jóslatai nem váltak be: a törvényt homályos megfogalmazásai és gumiszabályai ellenére nem minősítették alkotmányellenesnek. Ilyen előterjesztés végül nem született, az ellenzék és az alkotmánybírák nyilván méltányolták a költségvetés nehézségeit, és azt, hogy a kifogásolt passzusok végül csak ideiglenesen, 1995. december 31-ig kerültek be a törvénybe. Közben lezajlott a kormányváltás, és a határidő közeledtével az egykori ellenzéknek amúgy is alkalma nyílott, hogy kiköszörülje a csorbát. Igen ám, de a költségvetés helyzete ma sem jobb, sőt… A politikai láthatáron pedig felrémlett a „feketegazdaság” elleni keresztes hadjárat.
A Bokros által előterjesztett stabilizációs törvénymódosító csomag 6. része (127–151. paragrafusok) kilátásba helyezi a polgárok nyilvántartásáról szóló 1992-es törvény módosítását is. Vajon mit készül a betonfejű konzervatívok ellen három évvel ezelőtt hangoztatott alkotmányos elvekből megvalósítani a mostani kormánykoalíció? Röviden: semmit. Bővebben: az ellenkezőjét.
A módosítás mindenekelőtt visszahelyezné a rendőrséget jogaiba. A személyi igazolvány kiadásával és kezelésével kapcsolatos ügyek intézése 1996. január elsejétől mégsem kerül a helyi önkormányzatok hatáskörébe, hanem a jelek szerint végleg a rendőrségnél maradna. Hiába, ilyen fontos dolgot mégsem lehet nyamvadt civilekre bízni.
Továbbá az előterjesztés 1999. december 31-ig meghosszabbítaná a személyazonosító jel, vagyis az azóta is használatos személyi szám alkalmazását. Annak a szándéknak nyoma sincs, hogy az ezután ne tartalmazzon személyes adatokat. A jelenleg hatályos gyakorlathoz képest az alkalmazhatóság körét nem bővítik, de több, mint szimbolikus jelentősége van annak, hogy a személyi számot eddig átmenetileg alkalmazó adatkezelők (az eredeti törvény 37. paragrafusában felsorolt szervezetek: adóhatóság, társadalombiztosítás, munkaügyi szervezetek) átkerülnek a személyi szám használatára általánosan feljogosított szervezeteket (honvédelmi igazgatás, ingatlan-nyilvántartás, idegenrendészet stb.) felsoroló 22. paragrafusba. Ez nemcsak azt jelenti, hogy természetesen ezek a szervek is alkalmazhatják az ezredfordulóig a személyi számot, hanem azt is jelzi, hogy a törvényalkotó szándéka szerint mindezek az apparátusok, a 24. paragrafusban szereplő szervezetekkel (bűnüldözés, nemzetbiztonság, bíróság, ügyészség) az adatkezelés szempontjából immáron egységes és kölcsönösen átjárható szférát alkotnak. Már távlatilag sincs szó tehát arról, hogy a különböző nyilvántartási rendszerek más-más személyazonosító kódot használjanak. Ezt igazolja az eredeti törvény 33. paragrafusának módosítása (ami eleve is valódi garanciák nélküli gumiszabály volt): a főmondat állítmánya már nem az, hogy a különböző adatkezelő rendszerek nem kapcsolhatók össze, hanem a következő: „A nyilvántartással – az általuk igényelhető adatok tekintetében – azok az adatkezelések kapcsolhatók össze, amelyek a 21–24. paragrafus alapján adatokat vehetnek át”, illetve a fenti szervek „adategyeztetés céljából” adatbázisaikat „egymással is összekapcsolhatják”. (Módosítás, 148. paragrafus.) Tetszik érteni? Az már csak aprócska adalék, hogy a tervezet, nyilván, mint ezek után teljesen értelmetlen garanciális elemet, megszüntetné a személyi adatok, a fénykép és az aláírás elkülönített kezelését (ami ugye egyébként is maradna a rendőrségnél). Az „orwelli” nyilvántartó hivatal természetesen marad a belügyminiszter irányítása alatt, sőt, nemhogy elvennék elsőfokú hatósági jogkörét (l. Hack indítványát 1992-ben), hanem kap egy másodfokút is hozzá.
Kommentár
Ehhez nem kell kommentár. Beigazolódott Fekete Pál MDF-es képviselő 1992-ben tett megállapítása: a legalitás körébe beleférhet az övékénél kevésbé szabadelvű megoldást is. A jelenlegi kormánypárti képviselők figyelmébe ajánlanám viszont egy közismert szabadelvű politikus és emberi jogi harcos, Hámori Csaba 1992 májusában elhangzott intő szavait: „A hatalom – abban a tévhitben, hogy majd jobban tud igazgatni – minél több adatot akar továbbra is fenntartani.” A vitában akkor ő volt az MSZP vezérszónoka.
- Belföld [6]