Oroszország, a békepartner
Andrej Kozirjev orosz külügyminiszter a múlt szerdán a NATO-tagállamok külügyminisztereinek noordwijki találkozóján bejelentette, hogy Oroszország elfogadja a NATO által felajánlott békepartnerséget, és jóváhagyja azt a dokumentumot is, amely az Oroszország és a NATO közötti elmélyített politikai együttműködésről rendelkezik. Tavaly decemberben az oroszok előzetes figyelmeztetés nélkül elutasították ezt a két dokumentumot, így akarván kifejezni elégedetlenségüket azokkal a NATO-tervekkel, amelyek a szövetség kibővítésének felgyorsítását tűzték ki célul.
A találkozó résztvevői nyilvánvalóan elégedettek voltak Kozirjev bejelentésével, és megkönnyebbülten vették tudomásul azt. Warren Christopher, az amerikai külügyminiszter szerint „új korszak kezdődött a NATO és Oroszország kapcsolatában”. Claes főtitkár úgy vélte, hogy mostantól Oroszország és a NATO-tagállamok „igazi barátok” lehetnek, maguk mögött hagyhatják „a bizalmatlanságot és a gyanúsítgatásokat”. Kinkel német külügyminiszter is „jó és fontos napnak” tartotta a múlt szerdát.
Pedig arról szó sincsen, hogy Oroszország bármibe is belenyugodott volna. Kozirjev világosan megmondta: annak ellenére akarnak különleges viszonyt kiépíteni a nyugati szövetséggel, hogy továbbra is elutasítják a NATO keleti kibővítését. Kozirjev kifejezetten hivatkozott az orosz biztonsági tanács május 24-i határozatára. Ebben egy olyan összeurópai biztonsági struktúra létrehozásáról van szó, amely „fenntartja a békét, és megakadályozza, hogy Európában új választóvonalak alakuljanak ki”. Kozirjev Noordwijkban azt is kifejtette, hogy a NATO-t Moszkvában olyan katonai blokknak tartják, melynek jelenlegi formájában való fennmaradása akadályozza az egységes Európa megteremtését.
Aligha kétséges, hogy az oroszok azért mondtak most „da”-t, mert Clinton május 9-i moszkvai látogatásakor megdolgozta Jelcint. De attól ez a „da” nemigen jelent nyugati diadalt. Az elmélyített politikai együttműködés már decemberben is Oroszországnak tett nyugati engedmény volt, hiszen ezzel a NATO elismerte, hogy a különleges politikai konzultációkra támasztott orosz igény jogos, hogy Oroszország más, különlegesebb békepartner, mint a volt érdekszférájába tartozó országok. Vagyis orosz interpretációban – amely, úgy látszik, nem változott – elismerte, hogy Oroszországnak a vétójogig elmenő beleszólása van a NATO keleti kibővítésébe. A NATO-külügyminiszterek ennek ellentmondtak ugyan (miként a szövetség Kozirjev általi megítélésének is), de egyes megfigyelők mégsem tartják kizártnak, hogy az orosz „da”-nak ára volt: elképzelhető, hogy a NATO megígérte a NATO-bővítés folyamatának lelassítását.
Pár hónapja Max Jakobsen finn diplomata a következőképpen jellemezte a NATO politikájának ellentmondásosságát: „Úgy kezeli Oroszországot, mintha megbízható partner lenne, és megígéri a kelet-közép-európaiaknak, hogy védelmet nyújt számukra az orosz agresszióval szemben.” A nyugati diplomácia hivatalosan nem ismeri el, hogy itt ellentmondás van, és hivatalosan nem is ismerheti el.
Októberben a NATO tárgyalásokat kezd a potenciális új tagokkal, decemberben pedig egy NATO-találkozó dokumentumot fog elfogadni a NATO-kibővítés mikéntjéről. De az Economist szerint most felmerült, hogy a potenciális új tagokkal még a következő év első felében is szükség lesz konzultációkra. Így aztán – „valami furcsa véletlen folytán” – a „kiket és mikor” kérdését a következő június (vagyis az orosz elnökválasztás lezajlása) előtt nem is kezdik tanulmányozni.
Dole és az amerikai kultúrmocsok
Bob Dole szenátor, akinek jó esélyei vannak arra, hogy 1997-ben a Republikánus Párt az Egyesült Államok elnökének jelölje, a múlt szerdán a Hollywood melletti Century Cityben, az oroszlán barlangjában, páratlanul éles támadást intézett a hollywoodi szórakoztatóipar ellen: kalkulált, műgonddal megválogatott szavai mellett szinte minden elhalványul, ami nálunk az elmúlt években az „amerikai kultúrmocsokkal” kapcsolatban elhangzott.
A hetvenegy éves szenátor azzal vádolta Hollywoodot, hogy „a romlottság rémálmait” hozza létre, az „ördögöt próbálja eladni”. A Hollywoodban megtervezett „népszerű kultúra” rongálja a társadalom szövetét, és azzal fenyeget, hogy aláássa az amerikai nemzeti karaktert. Elítélte azt a zenét, amely „a nők megerőszakolása, megkínzása és megcsonkítása által szerezhető gyönyöröket magasztalja”, amely rendőrök meggyilkolására és a törvény semmibevételére buzdít. Egy médiakonszernt, a Time Warnert, külön kipécézett. „Szeretném megkérdezni a Time Warner vezető menedzsereit: »Ez az, amit karrieretekkel el akartatok érni? Ti eladtátok a lelketeket, de muszáj nemzetünket is lealjasítanotok, és gyermekeinket is veszélynek kitennetek?«” Persze a szenátus nagyhatalmú elnöke nem akarja betiltani az őt felháborító filmeket és lemezeket, nem akar cenzúrát bevezetni, pusztán azt szeretné, ha a szórakoztatóipar kapitányai felelősségteljesebb állampolgárok lennének.
Könnyen elképzelhető, hogy Dole azért is tett ilyen heves szemrehányásokat az amerikai szórakoztatóiparnak, mert tényleg tűrhetetlennek tartja, amit ez az iparág produkál. Ezzel nincs egyedül Amerikában a Republikánus Párton kívül sem. A brutális rap szövegek befolyásos bírálói között ott van Gore alelnök felesége is. De az a politikus, aki versenybe indul az elnöki székért, nem egyszerűen a véleményét mondja el. Dole Hollywood elleni támadásának politikai értelme az volt – és ezt tanácsadói egy pillanatig sem tagadták –, hogy támogatásra tegyen szert a Republikánus Párt keményvonalas konzervatívjai körében, akik döntő szerepet játszanak az előválasztások során. A kansasi szenátor ugyanis ez idáig nem volt Amerika „erkölcsi megújulásának” élharcosa, és ezt a fundamentalista konzervatívok zokon vették tőle.
Az erőszakot magasztaló filmek és lemezek elítélése, a rajtuk nagy pénzt kereső médiakonszernek pellengérre állítása elvben biztonságos téma. Dole bizonyosan maga mögött tudhatja ebben az ügyben a társadalom többségét. A demokraták aligha lesznek olyan bolondok, hogy vitába szálljanak vele. A szórakoztatóipar persze védekezni fog, mint ahogy már azt is teszi. Szószólói hivatkoznak a szólásszabadságra, amelynek ára van, felhívják a figyelmet arra, hogy az erőszakot a filmvásznon ellenző Dole szembefordult az ismétlőfegyverek magántulajdonának megtiltásával, és azzal gyanúsítják az elnöki hivatalért versengő szenátort, hogy merőben politikai nyereségvágyból indított támadást a szórakoztatóipar ellen. De a Hollywooddal szembeni retorikai csatát Dole – ha nem is könnyedén – megnyerheti.
„Erkölcspolitikai” kezdeményezésének inkább az a kockázata, hogy olyan hangokat bátorít fel a Republikánus Párton belül, amelyek elriasztják a potenciális republikánus szavazók egy részét. Mindenesetre Dan Quayle ex-alelnök így járt 1992-ben. Az egyik televíziós sorozat elleni támadása kezdetben nem volt népszerűtlen. De miután a republikánusok houstoni kongresszusán szónok szónok után követelte az amerikai társadalom erkölcsös útra terelését, sok polgár inkább Clintonra szavazott.
Csehek és németek
A bársonyos forradalmat követő eufóriában Havel elnök egyszerűnek képzelte az érzelmi feszültségekkel terhes cseh–német viszony tisztába tételét: bocsánatot kért a szudétanémetektől a csehek által elkövetett embertelenségekért. Hamar rá kellett jönnie, hogy ez a dolog nem ilyen egyszerű. Egyrészt azért nem, mert a cseh társadalom egésze nem feltétlenül olyan emelkedett és nagyvonalú, mint elnöke, másrészt azért nem, mert a cseh nemzettudatnak sarkköve a németekhez fűződő viszony, harmadszor pedig azért nem, mert az ilyen „könnyelmű” bocsánatkérésnek olyan következményei is lehetnek, amelyekben a könyvelők az illetékesek.
A németeknek elvben könnyebb a helyzetük. Gyakorlatuk van a „múlt feldolgozásában”, nem okoz nekik különösebb problémát „a német nép nevében elkövetett náci bűnökért” bocsánatot kérni. Számukra nincs különösebb jelentősége a csehekhez fűződő viszonynak. És végül gazdagabbak: a megbékélés esetleges anyagi vonzatai miatt nem kell aggódniuk. De ez csak a társadalom közömbös többségére igaz. A közvetlenül érintettek, a Csehországból elűzött hárommillió szudétanémet, elégtételt és jóvátételt akarnak, amit politikai patrónusaik – általában az uniópártok, de különösen a bajor CSU – nem hagyhatnak figyelmen kívül.
Februárban Havel elvi nyilatkozatot tett, amelyben megbékélést ajánlott a németeknek, de egyúttal azt is kifejtette, hogy ennek érdekében a csehek mit tudnak tenni, és mit nem. Nem tudják például a Benes-dekrétumokat érvényteleníteni, mivel – érvelt Havel – a történelmet nem lehet visszacsinálni. Klaus miniszterelnök később hasonló dolgokat mondott.
A válaszra a cseheknek a múlt csütörtökig kellett várniuk, amikor is Kohl kancellár a Bundestagban melegen méltatta Havel kijelentéseit. De mielőtt erre sort kerített volna, kormánynyilatkozatot olvasott fel „Az otthonaikból elűzött németek hozzájárulásáról Németország újjáépítéséhez és az európai békéhez”. A kormánynyilatkozat leszögezte, hogy a szudétanémetek tragédiájának gyökereit ugyan az 1933-as nemzetiszocialista hatalomátvételben kell keresni, de az általuk elszenvedett embertelenségekre való emlékezés nem a revansizmus jele. A parlamenti vita meglehetősen harmonikusan, csaknem a konszenzus jegyében zajlott le. Hangsúlyeltolódások persze voltak: a szociáldemokraták és a zöldek inkább arról beszéltek többet, hogy mit kell a megbékélés érdekében a németeknek tenniük, míg az uniópártok képviselői a cseh teendőket foglalták lajstromba. A Bundestag-vita időzítése fontos: három nappal a szudétanémetek hagyományos pünkösdi találkozója előtt került rá sor.
Úgy látszik a németek a továbbiakban nem fognak ragaszkodni a Benes-dekrétumok teljes érvénytelenítéséhez: megelégszenek azzal, ha Prága elhatárolja magát tőlük. Ezenkívül azt kívánják, hogy a csehek jogi értelemben érvénytelenítsék a Benes-dekrétumok egy pontját, a kiűzött németek terhére elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatos amnesztiát, még ha ennek csak szimbolikus jelentősége is van. Azt is el akarják érni, hogy a szudétanémetek könnyebben juthassanak tartózkodási engedélyhez Csehországban – ha a csehek az EU tagjai akarnak lenni, a letelepedési szabadság korlátozásáról úgyis le kell mondaniuk. Ezzel párhuzamosan a németek készek a nácizmus cseh áldozatainak kárpótlására – egy cseh–német alapítvány keretei között, amelybe egy kis pénzt a cseh kormány is befizetne, és amelyből szerény mértékben a Csehországban magnak megmaradt németek is kaphatnának támogatást.
Pünkösd vasárnapján Münchenben a 46. Szudétanémet Napon a viszonylag mérsékelt hangnem uralkodott.
- Extra Hungariam [6]