Egyház és világ
Az egyház és társadalom („világ”) viszonyát a protestáns teológia sokféleképpen próbálja és próbálta leírni, de mindezen modellek közös sajátsága, hogy a cselekvő, az „ágens” fél mindig a hívők közössége, helyesebben a rajtuk keresztül munkálkodó Isten.
Az egyház léte kihívás a „világ” számára, mert az általa hirdetett evangéliumban Krisztus szólítja meg az emberiséget. Az Újszövetség bizonyságtétele szerint az egyház küldetése abban áll, hogy ne akadálya, hanem eszköze legyen Isten munkájának a világban, a világért.
Ebben a megközelítésben az egyház megújulásának, szüntelen reformációjának (semper reformanda) mércéje nem lehet az őt körülvevő társadalom elvárása, demokráciájának fejlettsége, hanem egyedül saját küldetése: Mit kell tennünk az egyházban, vagy éppen mitől kell tartózkodnunk annak érdekében, hogy ne legyünk akadályai Isten munkájának, hanem valóban eszközök legyünk? Milyen egyházi berendezkedés szolgálja a szolgálatot és melyik nem?
Nemcsak a már említett kívülállók mondják, hogy az ilyen magasabbrendű szempontok alkalmazását az empirikus egyház nem engedheti meg magának. Hiszen nem ő csinálja a történelmet, hanem újabban éppenséggel az ő rovására csinálják. Ezért hát, ha ritka alkalom kínálkozik egyházbarát politikai szövetséges megszerzésére, népmozgalmi trendek kihasználására, akkor az alkalmat nem szabad elszalasztani. És természetesen egy társadalmilag megerősödött egyház majd Isten ügyét is hathatósabban fogja szolgálni – hangzik az érvelés.
Az elmúlt években e kétféle (teológiai és társadalomelméleti) érvelés keveredett, nem egyszer tudatosan kijátszották őket egymás ellen. Isteni küldetésére hivatkozva ugyanis az egyház nem követelhet magának más társadalmi intézményeket meg nem illető privilégiumokat, ugyanakkor képmutatás az is, ha a kivérzett egyházat szerénységre és krisztusi alázatra intik, amikor a társadalomba való visszatérésének infrastruktúráját kellene megteremteni.
„Szocialista” teológia, „szocialista” egyház
A ’89/90-es változások nemcsak a református egyház felső vezetését érték teljesen váratlanul, hanem a lelkészeket, az egyház népét is. Ennek egyik oka az volt, hogy az egyházi adminisztráció a hatvanas évektől kezdve megkérdőjelezhetetlenül kapcsolódott az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül a fennálló rendszerhez, hivatalos teológiájában és gyakorlatában is végérvényesen „szocializmusra” és népfrontra rendezkedett be. Miközben például az ellenzék már hangosan követelte az ÁEH megszüntetését, a református egyház vezetése hallgatott, illetve a „közösen megtett út gyümölcseiért” áldotta Istenét.
Ezt a függést mi sem bizonyítja jobban, mint az egyház legfőbb törvényalkotó és irányító szervének, a Zsinatnak a sorsa, melynek 12 éves megbízatása éppen 1989-ben járt le. De a következő 12 éves ciklusra készülő zsinati atyák már 1990 júniusában föloszlatni kényszerültek magukat, és egy felemás új választójogi törvény alapján az egyház minden vezető tisztségére általános tisztújítást rendeltek el. Ennek eredményeként az egy évvel korábban választott új képviselők több mint kétharmadától vonták meg a bizalmat a presbitériumok. (Ezek a testületek a helyi gyülekezetek választott irányítói, ők választják meg a közegyházi képviselőket és tisztségviselőket: zsinati tagokat, esperest, püspököt, illetve a melléjük paritásos alapon választott „világi elemet”, a gondnokot, főgondnokot). A négy egyházkerületi püspökből csupán a debrecenit választották újra.
A politika piszkos ügye
Az egyház népének közéleti passzivitása a változások évében már kevésbé érthető. De ha arra gondolunk, hogy éppen a református egyházat sújtotta leginkább a Rákosi-rendszer kollektivizálása, hiszen az egyház hagyományos bázisát, a parasztságot verte szét, és ha ehhez hozzávesszük az úgynevezett protestáns értelmiség kivándorlását az egyházból, melynek külső oka az iskolák fölszámolása, a belső pedig az egyházi közélet cenzúrával és hatalmi szóval való megszüntetése volt, akkor már érthetőbb a politikai értelemben tetszhalott állapot.
A kommunizmus évtizedeit legéletképesebben az egyén belső lelki megtérésére koncentráló ún. ébredési közösségek élték túl, melyek szemében a politika mindig is „piszkos ügynek” számított. Ők az elsők között alakították meg saját szervezetüket, a Biblia Szövetséget (1990).
Harcos megújulási programmal és retorikával lépett fel a Református Megújulási Mozgalom, tudatosan kapcsolódva az 1956-os egyházi ellenállás örökségéhez. Erkölcsi tőkéjüket az erdélyi menekültek ügyének vállalása növelte (Németh Géza). Ők voltak 1990/91-ben a legmozgékonyabb, az aktuális egyházpolitikai fordulatokra legérzékenyebben reagáló közösség. A választásokkal eldőlt hatalmi harc elcsöndesedése után azonban veszítettek jelentőségükből. Támogatóik jelentős része elszéledt különböző speciális érdekeket és programokat vállaló mozgalmakba (pl. Lelkészegyesület, Presbiteri Szövetség, Missziói Szövetség stb.).
Szellemi diskurzus helyett politikai
A kiinduló helyzethez képest szinte meglepő, hogy az egyházi közéletben milyen hamar megszólalt a kultúrprotestáns, hazafias hang. A Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület megpróbálta újra megteremteni azt a szellemi párbeszédet, mely 1948 előtt a református közéletet jellemezte. A kilencvenes évek Magyarországán azonban ez a törekvés nemcsak az egyházon belül maradt elszigetelt, hanem kifelé sem találta, találhatta meg a partnereket.
Az egyházon belüli sajtónyilvánosság megteremtését és a nyugat-európai teológiai gondolkozás közvetítését tűzte ki célul az Egyház és Világ című folyóirat. Talán ez az egyetlen sajtótermék református közegben, amely nem valamiféle irányzat vagy az egyházvezetés lapja akar lenni, hanem valódi fórum a párbeszédre. Bár újra és újra sikerül a lap mögött álló társaságnak színvonalas beszélgetéseket szervezni, izgalmas nyugati teológiai cikkeket lefordítani, vagy magyarországi egyháztársadalmi kérdésekben szaktekintélyeket megszólaltatni (ez utóbbi igaz a Protestáns Szemlére is!), de igazi eszmecserét különféle egyházi irányzatok között itt sem sikerült beindítani.
Az egyház a változásokra való belső készületlensége súlyos következményekkel járt. Mind közül talán a legsúlyosabb, hogy az újraszerveződés szinte minden kérdése kizárólag politikai választásként jelent meg az egyházközéleti vitákban. Melyik politikai szereplő (párt) kínál többet a történelmi egyházaknak? – ez volt a mindent eldöntő kérdés. Nem volt elég szellemi-lelki függetlenség, autonóm gondolkodás az egyház teológusaiban és irányítóiban ahhoz, hogy az ingatlan-visszaadás, a katonai lelkigondozás vagy épp az állami támogatás kérdését a saját bibliai-teológiai mércénk alapján közelítsük meg. Az „ingatlanháborúban” aztán különösen nyilvánvaló lett, hogy az egyház társadalmi reintegrációja mennyire kiszolgáltatott a napi politikának.
Persze igazságtalanság lenne egy évtizedeken keresztül marginalizált, gettóba zárt közösségen számon kérni, hogy a hirtelen kigyúlt rivaldafényben nem találta meg azonnal a saját hangját, hanem hiszékenyen hallgatott önjelölt politikai impresszáriók tanácsaira, akik általa akartak babérokra szert tenni. Alig volt olyan politikai párt a parlamentben, amely ne akarta volna valamilyen módon befolyásolni vagy kihasználni az egyházban zajló (vagy éppen rendre elmaradó) változásokat.
Háttal a tükörnek
Így a kép, melyet az egyházak a nyilvánosság előtt mutattak, meglehetősen sutára sikeredett. Félve attól, hogy az egyház belső bajainak megmutatása csak mélyíteni fogja a társadalom csalódását, megpróbáltak idealizált képet mutatni magukról. Az egyházi szennyest világi sajtóorgánumokban kiteregetni még ma is a legnagyobb bűnök egyikének számit. Azzal viszont igen kevesen próbálkoznak, hogy a kívülállóknak úgy mutassuk be magunkat, hogy abból további érdeklődés, az egyház másságának legalábbis megsejtése következzen. Sajnos úgy akarunk tanítani, hogy közben a szekularizált kortársak komolyan veendő kérdéseit meg sem halljuk. Számos református szervezet nyitott kizárólagos frontot a „fehér ateizmus”, a liberalizmus ellen, elfeledve, hogy a hamis hit és a hívő képmutatás legalább olyan veszélyes lehet az egyházra nézve.
Kultúrharc és miniszterelnöki menedék
A sajtónak viszont nem volt vevőkészsége arra, ami az egyházban történik. A keresztény kurzussal való riogatás szintén hamis frontok mentén osztotta meg a közéletet. Kultúrharc indult mindkét oldalról, melynek legfontosabb terepe az egyházi iskolaügy lett.
A ’94-es választások egyik aggasztó következménye, hogy az újraéledő református értelmiség és lelkészi kar még inkább igazolva látja ’89 utáni politikai választását. A baloldali-liberális hatalmi pozíciókkal és gondolkodásmóddal szemben mintha valóban nem lenne más politikai-kulturális alternatíva, mint a keresztény-konzervatív-hazafias felfogás. Az egyháznak itt kell hát keresni természetes szövetségeseit – gondolják.
Közben viszont nem vesszük észre, hogy visszaszivárog a ’89 előtti idők paternalista, manipulatív egyházpolitikája. Ha például az egyház vezetése a liberálisok antiklerikális ötleteivel szemben a miniszterelnöknél keres menedéket, akkor verbális szinten biztosan megkapja ezt a védelmet. De mekkora árat kell majd ezért fizetni?
A másik veszély, hogy az egyházon belül még inkább felerősödik az a szemlélet, mely csak egyfajta magyar református hagyományt ismer el mértékadónak és követendőnek, kizárva ezáltal magát az európai protestantizmusokkal való párbeszédből, és kizárva azokat is, akik itthon kritikusan közelítenek e hagyományhoz.
A hétköznapi hívők
A legkevesebb szó azokról esett (ebben a cikkben is), akiknek mindennapjaiban a hit megtartó erő, akiknek egy egyházi iskola tényleg többet jelent, akiket kereszténységük valódi szolgálatra indít, akik mindkét (vagy ki tudja hány?) oldalról képesek voltak határokat átlépni, egymással szóba elegyedni, együttműködni. Akik anélkül is a sokat emlegetett civil társadalmat építik, hogy ezt programként deklarálnák. Ők az elmúlt években sem voltak túlontúl érdekesek.
Ma még nem dőlt el, mennyire sikerül az egyházaknak, köztük a református egyháznak országos szinten is meghatározó kulturális, szociális tényezővé válnia, mennyire sikerül az egész társadalmat megszólítania, mindenkit a maga nyelvén. Az iskolák éppen itt lehetnének kulcsfontosságúak. Általuk olyan elemi erővel jelenik meg a mai „világ” egyházi közegben, hogy ezt a szembesülést néhány kegyes frázissal nem lehet elintézni.
Iskolák
Sajnos ma még ezekben az intézményekben is a legfőbb szempont a külső hatásokkal szembeni védekezés, az elnyomott-eltűnt magyar református kultúra helyreállítása, illetve szembeállítása a ma uralkodó szemléletmóddal. Elfelejtett értékeket előhozni, hamis uralkodó szemléletmódokat megkérdőjelezni – valóban a református oktatás fontos feladata. De lehet ezt a mai helyzet, a mai emberek megértése nélkül? A református örökséget csak akkor fogjuk lehetséges alternatívaként megjeleníteni, az önkritikus és párbeszédre képes lesz. Ha viszont az egyházi iskolaügy „jobb helyekről” kiszorult kultúrharcosok vadászterületévé válik, akkor megújulás, új utak keresése helyett a legjobb esetben is csak anakronisztikus, önelégült és sértődött zárvány leszünk, múzeum, vagy klerikális börtön. Szomorú példa erre az áprilisban elfogadott egyházi iskolatörvény, mely a református oktatási intézményeket és vezetőit papi többségű igazgatótanácsok utasításainak végrehajtóivá fokozza le. Ilyen törvény mellett még egy református egyetem sem segít rajtunk. Egyeteme soha nem volt a magyar protestantizmusnak, a Károli Gáspár Református Egyetem létrejöttét is igen sok vita előzte meg. Neves református értelmiségiek intették az egyház vezetését, félve a színvonaltalanságtól, az előkészítetlenségtől – nem ok nélkül.
Ezek után joggal merül fel a kérdés, miben bízhatnak azok, akik „kívülállóként” még reménykednek egy korszerű protestantizmust képviselő, megújult magyar református egyházban.
Talán csak abban, hogy az egyházat – minden vaskos tény és látszat ellenére – nem mi „csináljuk”.