Mindjárt elmondanám, nem tudom, örülsz-e neki, hogy az Időm Gombrowiczcsalt tartom a legjobb könyvednek. Majdhogynem fő műnek érzem.
Örülök. Az ember, főleg ha már öreg, örül, ha az utolsóra mondják, hogy a legjobb, mert bizonyos kor után megjön a félelem, ahogy Lukács mondta úgy ’80 tájt: nézze, hát vannak kopások, az volna a rendellenes, ha nem volnának. Csak arra kell törekedni, hogy az ember felismerje, milyen területre és milyen mélységben terjednek ki. És ha a legutolsó könyvem a legjobb, az azt jelenti, hogy nincsenek még kopások. Másrészt mint sok műfajú szerzőt régebben bántott, ha bizonyos megnyilatkozásaimat a többi fölé helyezték, többnyire a publicisztikát és az esszét tették a versek és a drámák elé. Most már ezen is túl vagyok, mert azt mondom, hogy mindegyik én vagyok, és én egyáltalán nem vagyok kompetens abban, hogy magamat megítéljem, nevetséges volna az egyiknek drukkolnom a másikkal szemben. Ebben a könyvben sikerült is jól kibújnom a műfaji dilemmák alól, mert ennek a spontán gondolati írásnak nincs is műformája. Napló is, esszé is, emlékirat is, vannak benne novellisztikus elemek, filozófiai fejtegetések és polémiák. Amikor elkezdtem, igazából nem tudtam még, mi lesz belőle, és amikor az egész összeállt, akkor János fiam segítségével, aki a kontrollszerkesztője volt, kihúztuk az ismétléseket, és ide-oda rakosgattuk a részeket, hogy ami összetartozik, az közelebb kerüljön egymáshoz. Tehát ez már egy szerkesztett kötet, nem azonos azzal, ami hónapról hónapra megjelent.
Rögtön azzal kezded a könyvet, ami engem meglepett, hogy mivel állandó munkakényszer van rajtad, nem szoktál olvasni, csak valamilyen céllal, ha fordítasz valamit vagy írnod kell róla. Az írás ördögéről beszélsz, ami arra késztet, hogy csak funkcionálisan olvass, tehát valamilyen céllal.
Én is tudom, hogy ez a funkcionális olvasás egy baljós jel, próbálok is kitörni belőle, de nemigen sikerül. Most elhatároztam, hogy írni fogok egy könyvet Jóbról, és ezzel az ürüggyel tegnap elolvastam Mészöly Miklós Saulusát, ami már nagyon sok éve nem volt a kezemben, aztán el akarom olvasni Thomas Mann Józsefét, Freud Mózesét, tehát mindazt az anyagot, mondom csúnya szóval, amelyik ókori történetet dolgozott föl, hogy lássam, hogyan csinálták ezt mások. Ez persze megint funkcionális olvasás, de olyan sokfelé ágazóan és széles körben, hogy például Dosztojevszkij összes művét is el kell olvasnom hozzá, holott ő alig írt Jóbról. Tehát olyan ravasz témát találtam, hogy most nagyon sok olvasásnak nézek elébe. A munkakényszeremben pedig tényleg lehet valami beteges. Már az egyik feleségem is megmondta, hogy azért dolgozom annyit, hogy ne kelljen a halálra gondolnom. Ezt vagy húsz évvel ezelőtt mondta, és nagyon megdöbbentett, mert én erről nem tudtam, de nem tartom lehetetlennek, hogy van benne valami igazság.
Tényleg, most így hatvan fölött, több életveszélyes autóbaleset után, meg a bátyád szörnyű betegsége után is telve biológiai optimizmussal, milyen viszonyban vagy a halállal? A haláltól vagy a betegségtől félsz jobban?
A betegségtől. Ezt habozás nélkül mondom. Az olyan betegségtől, amely méltánytalanul sok szenvedést okoz. A bátyám esetében tanúja voltam egy olyan betegségnek, az Alzheimer-kórnak, amely teljes mértékben megfosztja az embert önmagától. Ha most azt kérdezed, hogy mitől félek jobban, a fájdalomtól feltétlenül félek, a nagy szenvedéstől nagyon félek, de a legjobban az én elvesztésétől. A szorongás szó erre nem jó, mert a szorongás tárgy nélküli félelem, a halál pedig tárgy. Úgy gondolok rá, mintha egy jó könyvet abba kéne hagynom, mielőtt megtudnám, hogy mi lesz a vége. De semmiféle transzcendens gondolatom a halállal kapcsolatban nem volt soha, nem foglalkoztatott, hogy mi van utána, találkozunk-e a szeretteinkkel. Most fordítottam egy Ernst Jandl-verset. Felsorolja benne a kedvenc halottait, az anyját, az apját, egyik bátyját, a legjobb barátját, és a végén ünnepélyesen leszögezi, hogy kimondhatatlanul szerette őket, de szörnyűnek tartaná, ha akár egy pillanatra is még egyszer találkoznia kéne velük. Ezt mondja Ernst Jandl úr ebben a zseniális versben, emberi dokumentumban, mert egy vers igazi értéke ott kezdődik, amikor az ember dokumentumnak tekinti. Ebben az emberi dokumentumban az a döbbenetes, hogy mindkét véglete igaz érzet, az is, hogy szerette őket, és az is, hogy iszonyodik a gondolattól, hogy újra találkozik velük, mert kapcsolatukat ő már lezárta magában. Nekem sincsenek ilyen vágyaim, én még verset sem tudnék írni erről, annyira nem foglalkoztat, hogy ha meghalok, esetleg találkozhatnék az anyámmal vagy az első feleségemmel.
Soha életedben nem voltál vallásos? Te is abban a genuin érzéketlenségben szenvedsz, mint én? Pedig én vallásban nevelkedtem, nevezetesen a római katolikusban, de csak konvencióként fogadtam el. Nálatok volt valamilyen vallásos hagyomány?
Az apám családja ortodox zsidó volt, de az apám már nem. Ő deista volt.
Tehát filozofikus alkat?
Nem volt nagy filozófus, ügyvéd volt, de az volt az alaptétele, hogy Isten fölöttünk van, épp ezért nevetséges azt mondani, hogy tudjuk, milyen. Éppen mert fölöttünk van, nem tudjuk fölfogni ésszel, tehát az összes vallás marhaság vagy hazugság. De Isten van, és mindenütt jelenvaló. Apám ilyesfajta hitben élt, anyám pedig egy nagyon vallásos református asszony volt, akinek a papám miatt át, vagyis vissza kellett térnie…
Anyád is zsidó volt?
Igen. Az apja vagy a nagyapja áttért a református hitre, és ő már reformátusnak született, de apám ortodox családjában elképzelhetetlen volt, hogy apám így elveheti, ezért áttért a zsidó hitre, aztán 1945 után vissza, de 1944-ben még sárga csillaggal is járt a Viktor Zsófia által szervezett református lelkigyakorlatokra. Volt a református egyháznak egy szárnya, nem a Ravasz-féle, a Viktorék meg a Bereczky Albert, azok nyíltan utálták a nácikat. Tehát anyám nagyon vallásos volt, de nem szólt bele sem az én, sem a bátyám ilyen nevelésébe, ezért ránk bízta, és az volt a véleménye, hogy az Isten vagy megmutatkozik nekünk, vagy sem. Ebbe apám sem szólt bele soha. A könyvemben is benne van, és egy novellát is írtam erről, mindig elmondom, mert ez nekem nagyon fontos élményem, hogy ülök a klón a fürdőszobában, az apám meg borotválkozik, és akkor megkérdezem, te atya, van Isten? Az apám iszonyúan meglepődött, kövér, szőrös háta volt, megállt a kés a kezében, és azt mondta, persze hogy van. És milyen? Erre mondta el azt az elméletet, hogy nem tudhatjuk, nem tudjuk fölfogni, mert nagyobb nálunk, de hirtelen gyanút fogott, mivel én nagyon csöndben voltam, hátrafordult, és azt kérdezte, szerinted Klájni, hogy áll ez az ügy?
Klájni?
Klájni. Kicsi. És a bátyám volt a Grosszi, mert kilenc év volt köztünk. Azt mondtam, hogy szerintem nincs. Ha megengedi a bombázásokat, meg hogy téged a fél veséddel elvigyenek munkaszolgálatra, meg a zsidóüldözéseket, a sok halált, akkor vagy azt kell hinnem, hogy rossz, vagy azt, hogy nincs. És akkor már jobb, ha nincs. Komolyan ezt mondtam. 1943-ban, tehát 12 évesen, mire az apám azt felelte, hogy ha nincs Isten, akkor igyekezz azon a klón, mert kikapsz az iskolában. Ezt mondta az apám, a novellámat meg úgy fejeztem be, hogy ha nincs Isten, az apámat meg elviszik, és bombáznak, akkor nem is olyan nagy baj, ha elkésem az iskolából. Ez már csak poénkodás, de maga a beszélgetés lezajlott, és azóta számomra eldőlt a kérdés. Nem is érzek kísértést rá, hogy változtassak ezen, mert én, mióta az eszemet tudom, olyan elementárisan és képtelenül igazságtalannak, olyan mértékben ésszerűtlennek látom a világot… persze dehogy a világot, hanem a társadalmi létet. A természetet nem lehet morális vagy racionális kategóriákkal mérni, a társadalmi lét az, ami igazságtalan és fenyegetett. Az volt mindig is, mióta világ a világ, egyenlőtlenségre, rablásra, erőszakra…
Örülök, hogy ezt mondod, mert nagyon utálom azt a folyton feltámadó, hisztérikus kultúrkritikát, miszerint most a legrosszabb, ilyen rossz még soha sem volt.
Ez nevetséges. Ha már világtörténelmi léptékben mérem, tekintetbe véve a Hegel- és Marx-féle egyenlőtlen fejlődést is, én József Attilának adok igazat abban, hogy finomul a kín. Tehát az egyén kiszolgáltatottsága enyhül ahhoz a korhoz képest, amikor a rabszolgákat vagy a foglyokat megölték, megették egymást, ez egy finomított kínvilág. Természetesen azoknak, akik ebben a pillanatban, amikor te sört iszol, én meg pálinkázom, tömegesen halnak éhen Szomáliában, nem finomul a kínjuk, vagyis ez összemberi értelemben nem igaz, és ez előtt nem hunyhatjuk be a szemünket, főleg amióta a televízió a szobánkba is behozza.
Irán óta még a háborúkat is közvetíti a tévé.
Igen, bár azt nem mutatták, hogyan tapostak bele vagy kilencvenezer embert a sivatagba, mert ártott volna a katonai diadal fennköltségének. De annak tanúi lehetünk, egy versemben meg is írtam, milyen rettenetes hatással volt rám, hogy legyek ültek egy eritreai gyerek szemén, és sem neki, sem a mamájának nem volt annyi ereje, hogy fölemelje a kezét, s elhessegesse őket. Ezek a képek napról napra az emlékezetembe idézhetik a gyerekkori következtetésemet, hogy nincsen Isten, s ha mégis van, akkor rossz. Tudom, hogy ezzel szemben vannak teológiai érvek, ezért is fogtam neki ennek a Jób történetnek, mert miről szól a Jób könyve? Hogy Isten elpusztít igazat és gonoszt, azt mondja Jób, mert az Isten számára az igazság nem kritérium. Élt ott a zsidók között abban az időben egy ember, akit a legkeményebben elfogott a kétely a legegzisztenciálisabb és legfontosabb kérdésben, és ennek a kételynek gyümölcse a Jób könyve. Engem ez az ember szinte jobban érdekel, mint maga Jób, legalábbis ebben a pillanatban, nem tudom, mi lesz belőle később. Mindenesetre felvetődhetett benne, hogy miféle Isten az, amelyik mindezt eltűri, hogy az éhezők mezítelenül tépik a tarlót, kúszva-mászva próbálnak élelmet találni, és erre az Istennek csak az a válasza, hogy meg tudnál birkózni a Leviathánnal, mint én. Tehát az Isten merőben az erő oldaláról, és semmiképp sem a morál oldaláról filozofál. A gyerekkori dilemmám nemcsak megmaradt, de erősödött is azóta.
Van a könyvedben egy epizód, amin én megdöbbentem. Egy múzeumban valaki meg akar rongálni egy képet, s ezért te a frissen vásárolt késeddel leszúrod, majd nyugodtan kisétálsz. Kamaszkoromból emlékszem ilyen hülye határszituációs kérdésekre, hogy hajótörés esetén egy csecsemőt vagy egy Rembrandt-képet mentenél-e meg. Akkor azt válaszoltam, hogy a képet, mert az ember reprodukálható, a Rembrandt-képből meg csak egy van. De a történet, hogy egy kép védelmében gond nélkül megölsz egy embert, meghökkentett. Már csak azért is, mert furcsa, hogy valaki nagy példányszámban, nyilvánosan bevallja, hogy gyilkosságot követett el.
A Museum of Modern Artsban álltam egy Klee-kép előtt, nagyon tetszett, és azon gondolkodtam, vajon mit tennék, ha most valaki késsel vagy festékszóróval tönkre akarná tenni? Megölném-e, ha csak úgy tudnám megakadályozni? Ez éppolyan gondolatkísérlet, mint amiről te beszéltél vagy Dosztojevszkij híres kérdése a Karamazovban, hogy szabad-e megölni egy csecsemőt, ha ennek árán megmenthető a világ. Aljoska szerint nem szabad, és Dosztojevszkij szerint sem. Nagy szerencse, hogy a kérdés a valóságban nem így vetődik fel, mert bizony valamennyien megölnénk a csecsemőt, mert szégyellnénk a pofánkat, ha még erre sem volna erőnk. Legfeljebb utána magunkat is megölnénk. A leírt esetben valami olyat próbáltam kifejezni, ami az egész könyvben végigkísért, hogy milyen a kultúránk, mi az élet és a kultúra viszonya.
Neked egyébként milyen a viszonyod a fizikai agresszióhoz? Például verekedős gyerek voltál, mert elég erős ember vagy?
Verekedős gyerek voltam, de nagyon nehezen ütöttem arcba. Inkább birkóztam. Később, amikor már komolyra fordultak a bunyók, nem is bocsátkoztam verekedésbe, de ha úgy adódott, nem szaladtam el, szerencsére. Ahogy nagyon nagy szerencsének tartom azt is, hogy a börtönben megúsztam a veréseket. Az ismertebb embereket nem bántalmazták, kivéve az éhségsztrájkolókat, akkor a Bibót is megverték. De ha valamelyik megyei vagy kerületi rendőrkapitányságra kerülök, én sem úsztam volna meg.
Te rögtön magasabb helyre kerültél?
Először a főkapitányságra, onnan a Fő utcába. De ha balszerencsémre Békéscsabán tartóztatnak le, akkor most nem volna meg elöl ez a két fogam. Ott erre specializálódtak, ebből rögtön lehetett tudni, hogy kik jöttek Békéscsabáról.
Ez volt az ő céhes remekművük.
Ezt a próbatételt én megúsztam, és már sose fogom megtudni, mennyire bírtam volna a verést.
Azt hiszem, felelősséggel senki nem mondhatja meg, mit bírna ki.
Nem mondhatja meg, amíg át nem esett rajta. Voltak, akik mindent elbírtak, de csak kevesen. Mint Szász Béla. Amikor a Fő utcán voltam, akkor hallottam, milyen kínterep volt az korábban, akárcsak az Andrássy út 60. Volt olyan emelet, ahova nem vittek enni, csak olyan keveset, hogy az emberek tudták, egykettőre éhen halnak, ha nem írják alá azt, amit akarnak tőlük. Meg olyan zárkák, ahol rendszeres kínzások voltak. Olyan történeteket hallottam, hogy a hátam borsódzott bele. És akkor még nem tudtuk, a smasszerok sem tudták, hogy a Kádár, akit én köztudomásúan nagyon nem szeretek, parancsba adta, hogy senkit nem szabad kínozni.
Ezt én is sok évvel később hallottam csak, hogy a Kádár a saját börtönélményei miatt megtiltotta a kínzásokat.
Igen, még az őrszobákon sem kínzások, hanem verések mentek, ami nagy különbség.
Te hogy vagy a bosszúvággyal, mert most sokszor keveredik a tényfeltárás jogos igénye egyfajta üldözési vagy megbélyegzési vággyal.
A bosszút semmilyen értelemben nem tartom megoldásnak, és nem is látok arra igazságos lehetőséget, hogy meghúzzuk azoknak a körét, akiket meg kell bélyegezni. Ugyanakkor mindenkinek alapvető emberi joga, hogy a rá vonatkozó iratokat átnézhesse, és nem büntetőjogi, hanem erkölcsi értelemben semmiképp nem biztosítanék büntetlenséget a spicliknek. És nem adnám meg azt a hihetetlen szabadságot sem, amit most a Kádár-rendszer legmocskosabb kiszolgálói vindikálnak maguknak azzal, hogy nagy népnemzeti hőssé tornásszák fel magukat. Megnyitnám a levéltárakat a kutatás számára, és ragaszkodnék ahhoz, hogy a közszereplőknek tárják fel a múltját, nem azért, hogy büntethetők legyenek, hanem hogy tisztán álljanak az emberek előtt.
És kikre terjesztenéd ki ezeknek a körét?
Csak nagyon szűk körre. Én még azt se mondanám, hogy aki besúgó volt, ne lehessen képviselő. Csak ne indulhasson úgy, mint sugaras hős, ne tévessze meg stilizált életrajzzal és stilizált pátosszal a választóit. Viszont én azt az állampolgári jogot, hogy a magam életét tisztán láthassam, magasabbrendűnek tartom, mint a spicli személyiségi jogait. Gyakran van az, hogy két jog ütközik egymással. Itt van például a szólásszabadság sérthetetlensége, amit úgy is lehet értelmezni, hogy a nácik is szabadon kifejthetik a nézeteiket. Ezzel szemben áll az, hogy mindenkinek joga legyen félelem nélkül élni egy országban. Ha itt elkezdenek zsidózni meg cigányozni, akkor azok az emberek és az utódaik, akik közül egyszer már hatszázezret megöltek, elveszítik a biztonságérzetüket, és megsérül a félelem nélküli élethez való joguk. Nagyon nehéz kérdés, mert nem lehet meghúzni olyan határt, ami a szólásszabadságot és a félelem nélküli élethez való jogot egyrészt nem korlátozza, és nincs olyan jogszabály, ami senkit meg nem bánt.
A könyvedben két helyen is foglalkozol a hazafiság problémájával. Kicsit provokatívan kezdeném: nekem a hazafiság gyanús. Egyetlen esetben éreztem jogosnak, abban a csodálatosan toleráns követelésben, hogy „Minden nemzet katonája / menjen saját hazájába”. Te látod-e olyan ismérvét a hazafiságnak, ami esetleg egyenesen követelményként állítható a polgárok elé?
Érdekes, én csak egy fejtegetésre emlékszem, amikor a Magyar Nemzet körkérdésére kellett válaszolnom, és hozzád nagyon hasonlóan beszéltem erről. Most történetileg nem érdemes ebbe belemenni, hogy melyik korszakban mit jelentett, és milyen fantasztikus felhajtóerő volt ez a polgárosodásban, az Ausztriától való függőség lazításában. Ma csak nagyon korlátozott értelmét látom a hazafiságnak, a könyvben is leírtam, hogy minden esetben, amikor az úgynevezett nemzeti érdekek összemberi érdekekkel látszottak ütközni, én mindig az utóbbit preferáltam, egészen őszintén és spontánul. Mégis úgy gondolom, hogy kulturálisan megvan az értelme a hazafiságnak, a ránk bízott értékek megőrzésében és ismertté tételében van létjogosultsága. Hazafi ebben az értelemben az, aki élni tud a csak számunkra felhalmozódott kincsekkel. Akkor persze különös létjogosultsága van a hazafiságnak, ha az ország veszélybe kerül, ha a létét vagy az elszakadt kisebbségek létét, a kulturális fennmaradását vagy a demokratikus intézményeit idegen hatalmak fenyegetik. Mint az oroszok ’56-ban vagy a németek ’44-ben. De ott már szembekerülök a legtöbb patriótával, és erről szól a könyvem jelentős része, hogy a kis nemzetek a maguk provinciális létét nem bírják elviselni, s a muszájból erényt csinálva önálló nemzeti hierarchiákat alakítanak ki, amit megpróbálnak a világgal szemben igazságtalanul, jogtalanul és sokszor nevetséges módon érvényesíteni. Amivel, úgy gondolom, csak a partikularitásukat tudják tovább fokozni, és ebben az értelemben a nacionalizmus abszolút nemzetellenes, lejárat és nevetségessé tesz bennünket.
Sajnos az elnyomott kis nemzetek nagyon nehezen képesek az egészséges patriotizmusra, mert az – éppen a fenyegetettség miatt – túlfejlődik bennük, és beteges pusztítást visz végbe az emberek tudatában. Akkora pusztítást, hogy ölni is készek érte, miként az a volt Jugoszláviában látható. Ebben az ügyben én Adyval értek egyet, aki a nacionalizmust a leginternacionálisabb érzésnek tekinti, a hülyeség szövetségének. Nagyon jól el tudom képzelni azt a pókerpartit, ahol Csurka, Zsirinovszkij, Funar és Karadzic ülnek az asztalnál. Egyikük se lenne bálanya ott. Remekül megértenék egymás minden szavát, csupán egyetlen jelzőt kéne kicserélni, azt, hogy magyar, orosz, román vagy szerb. És ezt Ady már 1902-ben, 27 éves korában megírta.
Következő kérdésem, ami nekem is nagy problémám, a posztmodern. Ebbe én nemigen tudok más tartalmat beleérteni, mint a világ relativista újrafogalmazását, és e nemben az volt a legelképesztőbb számomra, amikor Heller és Fehér a jugoszláviai háborút posztmodern háborúnak nevezte.
Én azt hiszem, hogy a posztmodern divatja a nagy, összefüggő világkép szétesésével áll kapcsolatban. Összeomlott a kereszténység mint politikai filozófia, ami mindig nagyon sok embernek adott támaszt és belső tartást.
De mint társadalomszervező erő már rég nem létezett.
Nem, a kapitalizmust a kereszténységgel nevetséges összeegyeztetni. Ha ezt a kereszténydemokrata pártok őszintén végiggondolnák, nem maradna más hátra, mint bezárni a pártot.
És szétosztani a pártvagyont.
Igen. Sosem felejtem el, hogy a nyolcvanas évek elején azt láttam kiírva egy kölni templomra: Nur fünf Minuten Andacht, vagyis csak öt perc áhítat. Ez az igazi seft, öt percet rászánok, és kapok érte egy öröklétet, fantasztikusan jó üzlet. Na, körülbelül így látom a kereszténység esélyét a kapitalizmusban. De a demokrácia is válságban van, attól a pillanattól fogva, hogy a francia forradalom jelszavairól kiderült, hogy összeegyeztethetetlenek egymással. Főként a szabadságra és az egyenlőségre gondolok.
A testvériség pedig megfoghatatlan politikailag. Nem jelent mást, mint egy szociálpolitikai szolidaritást.
Igen, ami a gazdasági szabadsággal feltétlenül összeegyeztethetetlen. És ettől van válságban a klasszikus liberalizmus, mindazok az áramlatok, amelyek a francia polgári forradalomtól eredeztetik a filozófiájukat. A szocializmus válságáról pedig Magyarországon nem szükséges értekezni. Ilyen helyzetben föllépnek az olyan ideák, amelyek szerint semmiről nem tudhatunk biztosat, nem alkothatunk értékhierarchiákat, objektív igazság nincs, szubjektíve pedig mindenkinek megvan a maga igaza. Csakhogy az emberek szeretnek erkölcsi különbséget tenni a között, hogy mit mondott Jézus Krisztus meg Milosevic. Tehát a posztmodern divat tarthatatlan, egyszerűen a saját romjai alatt heverő értelmiség kibúvója, a felelőtlenség igazolása, az én véleményem szerint.
Én is pontosan ennek látom.
Én ezt a fajta filozófiát vagy inkább intellektuális hangulatot elutasítom, ugyanakkor nem állítom, hogy helyette meg tudom kínálni az emberiséget egy összefüggő, koherens világnézettel, amely választ ad minden fontos kérdésre. Részben ebből a késztetésből írtam a könyvet is, hogy ezt az igényt kifejezzem, akkor is, ha nem vagyok képes ilyen gondolatrendszerrel szolgálni. De kinyilvánítom, hogy erről az igényről nem mondok le, és nagyon fontosnak tartom, hogy átmeneti korokban, amikor társadalmi, pszichológiai és sok egyéb okból lehetetlen nagy világnézeteket fölépíteni, azért az emberek ebbe ne törődjenek bele olyan könnyen, és legalább a törekvés megmaradjon. Nekem az volt a félig-meddig öntudatlan vágyam, hogy megírjam Kelet-Közép-Európa erkölcsi, politikai, művészeti, nemzeti és egyéb problémáinak enciklopédiáját, és ehhez nagyon jól jött Gombrowicz naplója, mert a minket üldöző problémák nagy részben közösek, ráadásul hihetetlenül szívósak. Nem lépek itt fel a válaszadás feltétlen igényével, és semmiképp sem a követelményével, de azért próbálom megadni a magam válaszait. Nem várom azt, hogy akár egyetlen olvasóm is elfogadja őket, hanem azt tartanám a könyv legnagyobb sikerének, ha néhány olvasómat rá tudnám venni arra, hogy ezeket a kérdéseket a saját szempontjából végiggondolja.
Nekem veled kapcsolatban van egy olyan érzésem, hogy te szeretnél rossz gyereknek megmaradni, és erős hajlamod van az infantilizmusra.
Nemcsak hajlamom van, én infantilis vagyok. Azt nem mondanám, hogy keresem, de kifejezetten örömmel vállalom a népszerűtlen szituációkat, amikor tudom, hogy akár az egész közvéleménnyel szemben egyedül fogok maradni, és élvezem az ebből adódó hírhedtséget is. Közben meg ha egy irodalomtörténész rám is szán három sort, könnyezem a meghatottságtól, mert annyira nem sikk rólam egy jó szót is mondani. Érzem, hogy ebben önellentmondás van, de az emberi léleknek ezzel a kettősségével már halálig együtt kell élnem.
Van egy amerikai stílusú kérdésem is: mi a három kedvenc szenvedélyed?
Föltétlen szenvedélyem az írás, szenvedélyesen űzöm a politizálást is, mert igazságmániás vagyok. Nevetséges, de ez is a szenvedélyek közé tartozik. Lehet háromnál több is?
Nem.
Akkor mindaz, ami a hedonizmusba tartozik. Ravaszul feleltem, nem?
Kihagytad az evést.
Az benne van a hedonizmusban. A test örömei, evés, ivás… nagyon szeretek inni, bár ez talán nem szenvedély, mert ha éppen nincs, megvagyok nélküle. Ilyen értelemben az írás a legelvetemültebb szenvedélyem, mert ennek remélhetőleg roggyant öregség esetében sem kell búcsút intenem.
- Kultúra [6]