A budapesti Örökmozgó életműsorozata után alig megválaszolható kérdésekkel állunk szemben. Eizenstein a film eddigi történetének talán legnagyobb formaművésze. Terveinek töredékét valósíthatta meg, zsenialitása e töredékből is páratlannak látszik. A formaművész azonban megbéklyózva dolgozott. „Talpnyaló. Mint a kutya engedelmeskedett gazdája parancsának. A lángész nem alkalmazza művét a zsarnokok szája ízéhez.” Szolzsenyicin híres kisregényében mondja ezt egy rab a Rettegett Iván kapcsán.
Talpnyaló lángész? Ilyen nincs. Nem lehet.
Néró és Seneca? Rossz hasonlat, miként a kínálkozó többi is hamis. Nem ismerek hasonló zsarnok-művész párhuzamot. Nagy Frigyes és Voltaire példája sem jó. Az egyik nem Sztálin-féle, a másik tán nagyobb elme, mint Eizenstein, de nem formateremtő géniusz. Mussolini és a fasizmusának hódoló Ezra Pound? A „legek” valahogy rájuk sem illenek. Sztálin és Eizenstein két Himalája. A történelem legnagyobb hatalmú zsarnoka és kora legnagyobb művészének gyűlölet-csodálat fűtötte gigászjátszmája a filmvásznon.
A Rettegett Iván sok rettenetes hangulatú és nyomasztóan lenyűgöző jelenete közül is kiválik egy furcsán lecsengő kivégzésepizód. „Nálunk nincsenek ártatlan foglyok” – őrjöng a cár, amikor kegyelmet kérne valaki számára egy udvaronc. Meg kell törni a gazdagokat. Titkosrendőrsége vezetőjére bízza a piszkos munkát, fejeket követel, ártatlan, de nagy hatalmú figurák fejét. A kancsal torzonborz, sztyeppei csavargóra emlékeztető szörny-titkosfőnök tüstént elővezeti a már megkötözött hatalmasságokat, és egy rémes fényű szablyával maga fejezi le őket.
A cár megrendülve tart szemlét. Reverenciával hódol az áldozatok előtt. Majd eszelősen felordít. „Ez kevés!” Egy másik jelenetben a Szolovki-szigetekről esik szó. Az első koncentrációs táborról, melyről Gorkij írt hazug dicshimnuszt: a nyilvánvaló célzástól borzonghattak az értők.
Zorkaja, a Hruscsov-korszak szabadabb levegőjében írt (1966-ban magyarul is megjelent) friss és okos könyv szerzője idézi Alekszej Tolsztojt (a sztálini idők közepes tehetségű író-kegyencét), aki elborzadva hagyott fel regénytervével. „Nem fogom megírni. Ez rettenetes. Ez valami szörnyű sötétség.” Eizensteint mazochista, önpusztító módon vonzotta a tárgy.
A Rettegett Iván előbb Sztálin-díjat kapott, majd (a második részt) betiltották. Nem a sok szörnyűség miatt, nem azért, mert a filmbeli cár tömeggyilkos. A második rész háborította fel Sztálint, melyben a zsarnok még zsarnokibb ugyan, de ami jóvátehetetlen hiba: tépelődik, állandóan patologikus önvád gyötri tömeggyilkosságaiért. Márpedig a vezér ölhet, és ártatlanokat bűnösként tarthat rabságban, de nem tépelődhet. Sztálin a maga „III. Richárdságát” büszkén és megideologizálva vállalta – de (bár oktalanul) rettegett attól, hogy belőle is gyilkosságra képtelen Hamlet lehet. Feltűnő, hogy a második részt betiltó pártítélet mennydörgő rosszallással említi a „Hamlet-párhuzamot”.
Eizenstein Ivánját kétféle megszállottság kínozza. Az üldözési mánia, összeesküvési komplexus, állandó ellenségkutatás mozgatja. És egy másik „szenvedély” is, a tépelődő bizonytalanság. Állandóan az egyedüllét panaszát kiáltja a zárt kapuk között. Hiszen senki más, csak ő látja, hogyan győzhet Moszkva. Hívei nincsenek, csupán hazug kegyencei. „Egyedül állok, mindenkivel szemben csak én. Mindenki elhagy és elárul” – ismétli eszelősen. Kivégzési téboly gyötri, de hullámzik benne a megingás, összeomlás vonzó kísértése is. Sötét márványbunkerének mélyén a földön vonaglik kételyei kínjától görcsben fetrengve. Időnként meg is hal. Ravatalra fekteti magát, onnan lesi kegyenceit. Ez nem rossz vicc: saját halálát ugyan szimulálja, de a halál, a pusztulás, összeomlás valóban vonzza.
Hisztérikus, rohamként feltörő terror hullámzik a filmben. E terrort viszolyogtatóan és rémületesen ábrázolja Eizenstein. Tudtommal más jelentős művész kísérletet sem tehetett erre, általános napi, tömegfogyasztásra szánt művekben pedig: terrorról, tömegkivégzésekről, munkatáborokról szó sem eshetett. De ő megtehette (leírt, elmondott dialógusokkal azt hirdetve: mindez bár iszonyúbbnál is iszonyúbb, de szükséges). A zseni azonban formaművészetével fölébe nőtt a hivalgó és oktató propagandaszövegeknek.
Nem tudhatjuk, hogy Sztálin riadozott-e önmagától, de az bizonyos, hogy Eizenstein rettegett – tőle. Csakhogy mazochistán vonzódott is a nála, sőt mindenkinél nagyobbnak vélt zsarnokhoz. Mint ahogy gyerekkorában félt apjától és anyjától, gazdag polgárgyerekként félt a szegényektől. Kisfiúként a Híres kivégzések című Daumier-albumot forgatja, olykor izgalmában elájul. Rémálmok és valódi erőszak képei között nőtt fel. „Bizonyos hipnózis őt is hatalmába kerítette” – írja Zoraja, természetesen Sztálinra és a kommunista utópiára utalva.
A Rettegett Iván a filmtörténet legtalányosabb filmje. Holott rafinált formanyelve ellenére maga a történet látszólag gyermetegül egyszerű. Egy zsarnokról szól, aki egyszemélyes, diktatórikus vezetéssel naggyá teszi hazáját. Egy diktátorról, aki letöri a népnyúzó bojárokat. „Két Róma elpusztult, de Moszkva áll, és negyedik Róma nem lesz!” Sötét, fullasztó, füstös képsorok végén mindig diadallal harsog fel Prokofjev megváltást ígérő himnikus zenéje.
Föld alatti, boltíves birodalom ez a Kreml. Mintha bunker volna, ahol állandóan szorul a hurok, az ellenség vasgyűrűbe fogta. De a legnagyobb ellenség itt bent van, hirdeti a cár. Mindenütt árnyék motoz, mindig leselkednek, hallgatóznak. A legnagyszerűbb filmdíszlet adja a játszóteret. Fehér falak fekete figurákkal. Dreyer Jeanne d’Arcjára erősen hatott a korai Eizenstein. A kései Eizensteinre, s főleg erre a remekműre mintha erősen visszahatott volna Dreyer kompozíciós fantáziája.
Patologikus üldözési mánia és valóságos intrikatobzódás. Mindenki mindenki meggyilkolására törekszik. Shakespeare, ha filmet rendezett volna? De ilyet csak akkor, ha orosznak születik. A párhuzam most sem teljes.
Vajon mi a különbség a III. Richárd és a Rettegett Iván világa között? III. Richárdban a gyilkosság és hatalomvágy rafinált, művészi bajnokai ágálnak. Racionálisak. Szeretnek nevetni is. Időnként makacsul valami barátságról is szó esik, szeretetről, hiszékenységről. Van durva viccelődés, hóhér-primitívség, de nem ez a jellemző, hanem játék-fény. Szörnyűségek történnek, de játékosan. Valahogy mintha játszanak, elképzelnék, cifráznák saját véresen groteszk hulltukat.
Moszkvában, e föld alatti boltíves, árnyékos Kremlben a shakespeare-i humor ismeretlen vendég. Itt másként mulatnak. Egy félkegyelmű trónörökös legyet vadászik. Barbár és nyersízű humor riasztóan ínyenc-esztétái tálalásban. Ide nem férne be bölcs bolond. Itt mázsás súlyúak az árnyékok. Nem eljátsszák, véres buzgalommal és humortalan Gólem-léptekkel már életükben eggyé válnak a Halállal. Mintha egyetlen szenvedély töltené ki életüket, a halál osztása és keresése. Elfogyasztják önmagukat. Elégetik a hatalom önmagukban dúló, de kívülről szított-kényszerített tüzén.
Mivel részese volt, Eizenstein viszolygott is tőle, de benne élt, otthonos volt e klausztrofóbiás univerzumban. Riefenstahl, Hitler házi dicsőítője nem félt, és őszintén csodálta, s a maga módján szerette is a Führert. Eizenstein a maga nagy zsarnokának önként alávetette magát, hitt nagyságában – de nem szerette. Viszolygott tetteitől.
Ez a bonyolult gyűlölet-félelem-csodálat-áhítat ambivalencia beleégetődött a film képsoraiba. Az alkotó meghamisította a történelmet, merőben fiktív világot ábrázolt. Realista igények? Figyelembe se vette. Paradox módon mégis visszaérkezik az igazi realizmushoz, de spirálvonalban fel, magasabb szinten éri el, s nem a kor igényeinek megfelelve. Lidérces hangulatában lesz „realista”. Iván cár mindenütt ellenséget és árulást szimatol? A valóságban ilyen nem volt, de ezzel meg is teremti a benne őrülten élő belső világot. Kivetíti a valóságba. Önmagából „beleteremti”. Mármost a film egy őrült zsarnok belső világát, vagy a külsőt, az őrültté vert társadalmat ábrázolja?
Miként a híres német expresszionista filmben, a Dr. Caligariban csak a végén derül ki, hogy az őrült elmebeteg víziója volt az egész képtelen őrület, itt is élhetünk e hipotézissel. Azzal a különbséggel, hogy az őrült itt a valóságra kényszerítette őrült vízióját. Történelemhamisítás, mely a korszak lényegét a legmagasabban realista módon ábrázolja.
Mi az idén százéves Eizenstein öröksége? Elavult zseni?
Mert valószínűtlenül kifinomult formaművészete már elkészültekor is elavult, anakronisztikus, múzeumi benyomást keltett. Bizarr tény: a realizmusra felesküdt állami parancsolat eltűrte és díjazta a filmtörténet addigi és mostanáig legantirealistább alkotóját. Eizenstein hősei, figurái nem emberek, nem is ilyen igénnyel teremti meg őket – hanem bábok. Egész esztétikája ellentétes a filmművészet mai igényeivel, és ellentétes általában a valóságábrázolás kánonjával. Japán művészet- és színháztanulmányai mélyebben hatottak rá, mint gondolnánk. Hús-vér hősei nincsenek. Báb- és árnyfigurák, végtelen finomultságú és hatalmas erejű antirealista stilizáció.
Ikon-filmművészet.
Ha a középkori Bizáncban filmművészet születik, ilyen lett volna. Az időben elmozduló ikonok epikája és drámaisága.
Híres francia elemzője, Jean Mitry a film eddigi legnagyobb formaművészeként tárgyalja. Alig vitatható, és Eizenstein ellenzőitől is fogcsikorgatva elfogadott nézet. „Olyan sok benne a művészet, hogy az már nem is művészet!” – így a Gulag tanult rabja, Szolzsenyicin. Egy, a Rettegett Ivánt elvető – szintén francia – kritikus szerint a befejezetlen opusz végletesen manierista alkotás. Rendezője olyan esztéta, aki a metaforák gyermeteg naivságát ötvözi egy melegházian túlfinomult formanyelvvel.
Hogy miért szolgálta a zseni a zsarnokot – nem az én kérdésem. Hogy a zseni, s különösen utolsó filmje hamisítatlan színarany-e, hogy enyémnek érezhetem-e – az annál inkább.
A Rettegett Iván lenyűgöző múzeumi darab, egy múltba süllyedt gigászi tehetség emléke. Hatása alól nehéz szabadulni, de fuldokolva szabadulni szeretnénk kevéssé vonzó, lenyűgözően nagy hatása alól. Remekmű, de nem élő film. Tátott szájjal, nehéz szívvel csodálom.
- Kultúra [6]