Szegény írók!

[Kisbali László] [1]

Kicsiny iskolamestereknek és nagy pénzügyminisztereknek

Sokan értetlenkednek mostanában: miként épülhet szocialista vezénylettel a kapitalizmus. Mert mi köze a családi pótlék megvonásának bármiféle szocializmushoz! Nos, pontosan annyi, mint amennyi megadásának volt: semmi. A szocializmus ugyanis – és most tessék figyelni, elméleti jelentőségű definíció következik – éppen az, amit Horn Gyula csinál. A könyvhéten például azt mondta, hogy a tiszteletdíjak megsarcolásának „nem annyira a pénzügyi oldala volt a fontos”, ez ugyanis inkább „a tiszta viszonyok megteremtését szolgálta”. Világos, e látszólag gazdasági intézkedések valójában erkölcsnemesítő és átnevelési céllal születtek. A járulékoltatás a népművelés sajátos, és meglehet, a szavalókórusnál hatékonyabb formája.

Különösen megkapó volt, amint Horn biztatásul bejelentette: a kormány „díjalapítványt” hozott létre, aminek „üzenete van a kultúra és művelői számára”. Igen, ilyen a vérbeli szocialista: egyik oldalon megnehezítem, hogy a piacon vagy a kulturális szféra saját törvényei szerint érvényesüljenek az alkotók, a másikon pedig kegyes gesztussal fölajánlom nekik a „kormánydíjat”: ha jók lesztek, tőlem mindig kaphattok egy kis suskát. Nem értem hát az írókat. Különösen azokat nem, akik úgy látják, a szocializmusban sokkal jobb soruk volt a művészeknek. Hogyne. Különösen azoknak, akiket a kormány „díjazott”. Semmi baj, rövidesen lehull a hályog, sokan rájönnek, hol osztják a „kormánytiszteletdíjakat”. Másrészt világos: az írók szegénysége nálunk becses nemzeti hagyomány, amint a múlt század hatvanas éveiből származó szövegünk bizonyítja. Igaz, szerzője nem szocialista. Politikus létére is többet remél az írók önsegélyező tevékenységétől és az olvasó nemzet támogatásától, mint az állami intézkedésektől. Szóval az írók majd boldogulnak valahogy; a kérdés csak az, mit csináljanak az olvasók. Netán nekik is alapítanak kormánydíjat? Alig hiszem. Pedig nekik is segíteniük kell magukon. S ím, itt a megoldás – persze, ez is írótól származik. Jean Paul mesél Maria Wuzról, a vidám, kicsi iskolamesterről, akinek nem volt pénze, de literátus ember lévén elhatározta: saját maga hozza létre könyvtárát. Ezért szorgosan gyűjtötte a katalógusokat, és ha csak meglátott egy könyvcímet, „tüstént nekiült, megalkotta a művet, aztán tekintélyes könyvgyűjteményének ajándékozta, mely mint a pogányoké, csupa kéziratból állt”. Wuz urat az eredeti alkotás egyáltalán nem érdekelte. Csak a cím volt a fontos, a mű már a saját képzelete szerint alakult: „a Feder-féle »Traktátus a térről és az időről« nála csak a hajótérről meg arról az időről szólt, amit az asszonyoknál mensesnek neveznek.” Így aztán „könyvespolcát saját írásaival töltötte meg, s alaposan áttanulmányozva őket arra a véleményre jutott, hogy saját kezűleg írott könyvei a hiteles kanonikák. A nyomtatottak csak utánzatai az ő saját írott példányainak.” Megvan hát a megoldás, amit ajánlhatunk akár pénzügyminisztereknek is. Nem kell fáradni az adóbehajtással: esténként leül a bankár, s plajbászával kicsi cédulákra szép nagy összegeket ró. Jó ötlet, ugye? Mintha már hallottuk volna valahol?

Szegény írók!

„Azon tényezők között, melyek haladásunkat eszközölték, kétségenkívül leghatalmasabb irodalmunk vala, s a nemzet belátva ezt, évek óta annyi lelkesedést s áldozatkészséget tanúsított irodalma iránt, minőt Európa legműveltebb népeinél alig találunk. És mégis, ha az irodalomtól az egyes írók helyzetére fordítjuk figyelmünket, be kell vallanunk, hogy az irodalmi munka talán sehol sem jutalmaztatik kevésbé, mint éppen hazánkban.

Míg az irodalmi pálya más országokban a jólét s vagyonosság ösvényeinek tekintetik, s azokat, kik rajta kitűntek, befolyáshoz s méltóságokhoz vezeti, addig a magyar írónak sorsa hasonló a bányászéhoz, ki, midőn homloka izzadságával a mély aknák kincseit felhozza, mindenkit gazdagít, de maga örökre szegény marad. (…)

A nemzet csak magát tiszteli meg, midőn nagy íróinak szobrokat emel; ha valaki, úgy az, ki hazáját egy nagy művel ajándékozta meg, méltó kortársainak s a jövőnek hálájára; de midőn ezt elismerjük, ne feledjük el, hogy minden nagy mű csak sokaknak közremunkálása vagy előkészítése által válik lehetségessé, s hogy valamint a mestert megilleti a babér, úgy az egyszerű munkás legalább mindennapi kenyerét kívánhatja meg, s azt várhatja nemzetétől, hogy miután ereje a munka alatt elfogyott, a nyomortól őriztessék meg, s fájdalommal vagyunk kénytelenek elismerni, hogy a magyar író e jelen pillanatban még eziránt sem érezheti biztosítva magát.

Ismertem férfiút, ki életének nagy részét a politikai tudományok egyik leghasznosabb ágának szentelve, a szó legszorosabb értelmében éhen halt meg. Ismertem írót, ki különféle munkái által nyelvünk kifejlődése körül elismert érdemeket szerzett magának, s tehetségeinek és lankadatlan szorgalmának dacára ínségben végzé életét. Ismertem költőt, kinek művei egykor általános tetszésben részesültek, s mind tiszta formájuk, mind nemes tartalmuknál fogva maradandó beccsel bírnak, s kinek gyermekei most egy gyenge nő irodalmi munkássága által tartatnak fenn. – S ha a nemzet nem hallja az egyesek panaszait, ha az elhagyott tudós a nyomor között is megtartva büszkeségét, szenvedéseinek titkát magával vitte sírjába, s ha az elszegényedett író halálos ágyán nyomdai javításokkal maga szerezte meg mindennapi kenyerét, s ha az özvegy csak emlékeiben s öntudatában keresi támaszát, azért a nemzet ennyi s ily nemesen elviselt szenvedésektől nem vonhatja meg részvétét.”

???

• Ki beszél? [6]