[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Morális tőkések

Nem könnyű eljönni Magyarországról, különösen, ha nem lépjük át a rántott szelet elterjedése által megrajzolt határokat. Ausztriában most éppen bokroscsomagoznak. A napokban állásfoglalás született az orvosi kezelés közvetlen térítésének bevezetéséről, belekezdenek a kórházi rendszer racionalizálásába („mehr Kostenbewusstsein in Gesundheitswesen”). S eközben dagad a botrány a pénzügyminiszter körül, aki saját egykori cégének adott zsíros állami megbízatást. A Néppárt tekintélyes figurájáról pedig kitudódott, hogy rövidesen havi bruttó 210 ezer schillinggel fog nyugdíjba vonulni. Herbert Kohlmaier büszkén vállal mindent: egyrészt megérdemli ezt a pénzt, másrészt az összeg megfelel a jogszabályoknak. Ki is vívta ezzel az általános ellenszenvet. Lehet, hogy a jogszabályoknak megfelel, de túlmegy a politikailag lehetséges határain hangzik a vád; e magas nyugdíj sérti a politikai illendőség határait, morálisan pedig elfogadhatatlan.

Ezután már csak be kell kapcsolni a recsegő Kossuthot, ahonnan megtudom, hogy a 16 millióval az a baj, hogy mások a jog és mások a közmorál elvárásai; a kifizetés szabályszerű, de morálisan elfogadhatatlan, mert így elvész a pénzügyminiszter s ezzel a kormány morális tőkéje. Szinte minden nyilatkozó helyesnek találta, hogy Bokros Lajos jótékony célokra ajánlotta fel a pénzt, legföljebb azon gúnyolódnak, hogy kicsit később történt az adakozás. Mert ilyen esetekben – jog ide vagy oda – a végkielégítettnek korlátoznia kellene önmagát. Lám, Csepi Lajos csak 4 milliót vett föl a neki járó 24-ből. Igen, ez aztán az erkölcsösség!

Mielőtt sírva fakadnánk, gondolkozzunk kicsit! Nekem például, s bizonyára van ezzel így más is, e heroikus önmegtartóztatással fölmarkolt 4 millió roppant sok pénz. Ha tetszik, semmivel sem morálisabb, mint a 16 vagy a 24 millió. A nyilatkozó Szabó Iván számára viszont láthatóan maga a kategorikus imperatívusz testesült meg ebben a 4-szer 6 nullában. Az MDF-politikusnak nyilván nagyobb a … hogy is mondjam … morális tőkéje.

Nem érdemes tehát összekeverni jogot és morált, mert valamelyik mindenképpen a rövidebbet húzza. Ami a jogot illeti, jusson csak eszünkbe a békekölcsön: egykoron mindenki megkapta a neki járó bért, aztán egy kicsit önkorlátozta magát. A morál esélyeit pedig 1797-ben kiadott szövegünk mutatja. A jótékonyság ugyanis az európai morálfilozófiában hagyományosan a kikényszeríthetetlen s ezért nem elvárható kötelességek körébe tartozik. Csakis az egyén döntésén múlik, hogy jótéteményre szánja-e magát. Az a gondolkodásmód, amely jogon kívüli eszközökkel ugyan, de kikényszeríthetőnek tekinti az adakozást, inkább az államilag előállított erkölcs viszonyait tekinti példának. Az eredményt pedig ismerjük: itt állunk egy szál gatyában, s alig győzzük takargatni duzzadó morális tőkénket.

A jótékonyság kötelességéről

A jótékonyság, vagyis az, hogy képességünk szerint előmozdítsuk megszorult emberek boldogulását anélkül, hogy viszonzást remélnénk, minden embernek kötelessége. (…) A gazdag (aki fölös mennyiségben, tehát a saját szükségletén túl van ellátva mások boldogulásának eszközeivel) még csak érdemes kötelességének sem tekintheti a jótéteményt, jóllehet általa egyszersmind a másik embert is kötelezi. A jótett élvezetet szerez neki, semmiféle áldozatába nem kerül: szinte kéjeleg a morális érzésekben. – Még a látszatát is gondosan el kell kerülnie annak, hogy ezáltal a másik embert kívánná kötelezni, mert különben nem cselekedne igazán jót vele, hiszen kötelezettséget akarna ráróni (ami a másikat saját szemében mindig lealacsonyítja). Ha már nem teljesen titokban űzi a jótékonyságot (ami jobb), úgy kell tennie, mintha a másik ember elfogadásával önmagát kötelezné vagy tisztelné meg, tehát kötelességét mint tartozást kell teljesítenie. – Még nagyobb ez az erény, ha a jótett eszközei korlátozottak, a jótevő pedig elég erős ahhoz, hogy a bajt, amelytől másokat megkímél, hallgatólagosan magára vállalja – ekkor valóban morálisan gazdagnak kell tekintenünk.

Vagyonunk mekkora részét fordítsuk jótéteményekre? Odáig mégsem mehetünk el, hogy végül mi szoruljunk mások jótékonyságára. (…) – Ha valaki, aki az ország törvénye által számára engedélyezett főhatalmat olyasvalaki fölött gyakorolja, akit megfoszt attól a szabadságától, hogy saját választása szerint legyen boldog (egy uradalmi jobbágyát), tekintheti-e magát, kérdem én, ez a személy jótevőnek, ha a boldogságról alkotott saját fogalmai szerint mintegy atyailag gondoskodik róla? Vagy pedig az az igazságtalanság, hogy valakit megrabolnak, megfosztanak a szabadságától, nem inkább annyira különbözik a jogi kötelességtől általában, hogy ha valaki ilyen feltételek mellett az uraság jótékonyságára számit, és erre bízza magát, akkor ez az emberi mivolt legnagyobb lealacsonyítása lenne annak számára, aki ebbe önként beleegyezik, az uraság legnagyobb gondoskodása pedig az utóbbiról egyáltalán nem lenne semmiféle jótékonyság? Vagy lehet-e talán a jobbággyal gyakorolt jótétemény oly nagy, hogy ellensúlyozhatja az emberi jog sérelmét? – Én senkivel sem tehetek jót a boldogságról alkotott saját fogalmaim szerint (kivéve a kiskorú gyermekeket, a gyengeelméjűeket és bolondokat), hanem csak annak a saját fogalmai szerint, akivel jót tenni szándékozom; akivel azonban valójában semmiféle jót nem cselekszem, amikor ajándékot kényszerítek rá.

A szerencsejavaktól függő jótevő képesség nagyrészt annak következménye, hogy az igazságtalan kormányzat különbözőképpen kedvez az embereknek – ebből adódnak a jólét egyenlőtlenségei, amelyek szükségessé teszik mások jótékonyságát. Vajon ilyen körülmények között egyáltalán megérdemli-e a jótékonyság nevet – amellyel mint érdemmel, oly nagyra vagyunk – az a segítség, amelyben a gazdag a szükséget szenvedőt részesíti?

???

• Ki beszél?