Praesidens

[Kisbali László] [1]

Bosszúsakk

A nemzeti egység időnként pont olyan, mint a teljes egyenetlenség. Feltehetően Göncz Árpád lesz az egyetlen jelölt a köztársasági elnöki címre. Marsról érkezettek dicsérhetnének bennünket, hogy a polgárok összességét képviselni hivatott poszt ügyében ilyen széles egyetértés alakult ki. Mi persze tudjuk, hogy a „Göncz Árpádnak nincs alternatívája” szlogen mögött a politikai élet milyen sanyarú állapotát gyanítsuk. Nem az a baj, hogy az ellenzéki pártok nem képesek hitelt érdemlő személyt jelölni, hanem az, hogy erről ők maguk is mélyen meg vannak győződve.

E helyzetben üdítően hat Für Lajos bárdolatlan egyszerűsége: „én azzal is beérném, ha csak a harmadik fordulóban sikerülne neki bejutnia” (mármint csak harmadszorra lehetne Gönczöt megválasztani). Nos, ezt hívják bosszúsakknak: haszna ugyan semmi, de legalább borsot törtünk az ellenfél orra alá. A nemzeti építés programja felől nézve ugyan ez sima obstrukció, de legalább őszinte, s belefér a közvélemény megnyerésére játszó demokratikus politika játékszabályaiba.

Annál meglepőbb azonban az amúgy világos fejű Kósa Lajos állásfoglalása. A Fidesz alelnöke szerint Göncz Árpáddal szemben nem lehetne esélye ellenzéki jelöltnek; a jelöltállítással Göncz Árpád újraválasztását legitimálnák. Ezt pedig a Fidesz nem akarja. A legitimitás általában „egy politikai rend elismerésre méltóságát jelenti”, azaz „legitimitásról csak politikai rend esetén beszélünk” (Habermas). Azt természetesen lehet mondani – lévén a legitimitás vitatható –, hogy az adott jogrend nem igazságos és nem helyes. A Fidesz ezt nem tette, hiszen például leszavazta a kisgazdák alkotmányváltoztatási szándékát. Olyan kifogással sem éltek eddig, amely Göncz jelölhetőségét jogilag kifogásolná (pl. Göncz nem tud olvasni, vagy még nincs 35 éves). Ami marad: a demokráciának az a jellemzően „magyar polgári” felfogása, amely szerint az a választás, amelyet mi nem nyerhetünk meg, nem is választás. A „nem veszünk részt a választásokon, mert ezzel legitimáljuk” elve nagy hagyományú kommunista princípium. Csak előre a polgárság útján!

Rejtvényszövegünk szerzője 1831–1832-ben járt az Egyesült Államokban. Különösen nagy hatást tett rá Jackson elnök: „nyájas magaviselete szinte felejtette a beszéd folytában, hogy tizenhárommillió ember első tisztviselője”. Tudjuk, hogy Jackson elsőként jelentette ki: „az elnök a nép közvetlen képviselője”. Ezért szorgalmazta, hogy az alkotmányozó atyák szándékaitól eltérően ne az Elektori Kollégium, hanem közvetlenül a nép válassza az elnököt. Törekvése sikertelen maradt. Magyar utazónk azonban ekkor is úgy látta, hogy „minden polgár béfoly a praesidens választására”. Neki azonban kicsit más elképzelése volt a demokráciáról, mint a mai polgári politikusoknak. Akik, ha olvasnák szövegünket, bizonyára csak egyetlen tanulságot vonnának le belőle: válasszuk meg Göncz Árpádot neapolisi királynak!

Praesidens

„Kik hozzászoktunk azon gondolathoz, hogy az ország legfőbb tisztviselője mint ég választottja van felénkbe rendelve, kihez szent és félelem érzésével kell közelgetnünk; s kik hozzászoktunk ahhoz is, hogy ezen legfőbbnek sugaraiból teremtett több tisztviselőket is bizonyos fénynek és ragyogásnak kell körülvenni, hogy őt tiszteljék és rettegjék az alattvalók, bajosan foghatjuk meg az amerikai tisztviselők ezen egyszerűségét, s készek vagyunk tapasztalásunk után azt hinni, hogy ahol félsz nincs, ott engedelmesség sincs. De az amerikaiak megcáfolták százados tapasztalásainkat, s nálok minden lépten ellenkezőnek találjuk a hivatalokróli elveket. A következő karakterfestő történet … némű megfogatot adhat az amerikai praesidens mint legfőbb tisztviselő magaviseletéről:

»Bleker Olsten dániai miniszter … Jefferson praesidens-sége alatt Washingtonba érkeztében sietett tiszteletét tenni az amerikai nemzet főjénél. Jefferson úr oly szíves és érdekes beszélgetésbe eredt vele, hogy egy egész óra múlt el, miután a miniszter úr észrevette látogatásainak igen hosszúra nyúltát. Végére a beszélgetés kezdett lankadni, s a diplomata miniszter várta volna a jeladást az elmehetésre. … Eljött azonban az ebéd ideje, s még nagyobb zavarodásba jött a miniszter. Jefferson úrnak azon kérésére, hogy maradna meg csekély ebédjére, felkölt, valamely mentséget habozott elé, s azzal elment. …

Későbben Bleker Olsten Jeffersonnál ebédelvén nem múlatta el menteni magát minapi hosszas látogatása miatt… Tudom, úgymond, nem illik egy idegenhez azon nemzet szokásait bírálgatni, hol mulat, de vannak olyan szabályok, melyeknek alája kell vetnünk magunkat… Higgyen nekem a preasidens úr, (…) hogy az etikett szabályait nem lehet elmellőzni; és az igazgatás állandósága fenntartására szükséges a tisztviselőknek bizonyos fénnyel és pompával körülvétetve lenni, hogy a sokaság engedelmességre hajtása hatalmokban legyen.

Nem állíthatom – felelt Jefferson –, hogy a miniszter úr megjegyzései igazak ne lennének a királyokra s udvaraikra nézve. De én, én nem vagyok király. Engedjen egy anekdotát elbeszélnem, mely megmagyarázandja a különbséget: ismeri hihetőleg a neapolisi király nagy hajlandóságát a vadászat iránt. Egy szép napon, midőn éppen vadászni készült, a király kénytelen volt nagy levert [reggeli fogadást] tartani. A bemutatások számosabbak voltak, mint a király gondolta, s félt, hogy hosszasan tartása miatt elmarad a vadászatról. Végre elvesztette türelmét, s a híres Caracciolóhoz fordulván – ki akkor a külügyek minisztere volt –, panaszolta, mely igen megunta ezen unalmas ceremóniát! Felséged elfelejti, mond Caracciolo egész mély tisztelettel, hogy felséged maga is csupán csak ceremónia.«”

???

• Ki beszél? [6]