Egy szó
Pár hete – két bokrosozás között – a tömegkommunikátorok egy része arról próbálja meggyőzni a népet, hogy nincs is fontosabb, mint annak eldöntése, hogy felszabadulás vagy megszállás történt-e. A kérdésre szállították a kész válaszokat is, s ki-ki politikai szimpátiái sokadszori megvallásával foglalt állást. Jelen szempontunkból mindez közömbös, hiszen itt most csak a kérdés rejtett morális-politikai jelentőségére hívnám fel a figyelmet. Arra, hogy a közvélemény-formálás milyen egyszerű és mégis hatásos módon zajlik, többnyire éppen akkor, amikor nem is gondolnánk. A politikai sugalmak ugyanis „stilisztikai” kényszerekben és fogásokban jelennek meg. Itt például abban a „parancsban”, hogy „tessék egy szóval válaszolni!”
Napok óta a például a „győzelem” napjának ünnepségeiről van szó. Már az is jellemző, hogy az egykori győztesek közös győzelmüket nem ugyanazon a napon ünneplik (május 8. és 9.). Arról nem is beszélve, hogy az országok egy része kettős szereposztásban harcolta végig (melyik Franciaország is győzött?). Mindenképpen úgy tűnik, hogy 50 év után az emberiség megnyerte magának az első olyan világháborút, amelynek – így, utólag – csak győztesei vannak. Szép dolog, ha a vesztes országok (pl. hazánk is) immár hivatalosak a győztesek ünnepségeire, de nyelvérzékem változatlanul azt sugallja, hogy nincs olyan háború, ahol csak győztesek vannak. Úgy tűnik, Karinthy klasszikus kérdése – kik csókolóznak többet, a férfiak vagy a nők? – más szinten is fölvetődhet. Egy dolog ugyanis a megbékélés, a másik az, hogy a megbékélésért feledéssel kell-e fizetnünk. Butának kell-e lennünk ahhoz, hogy békén maradjunk?
A tömegkommunikációból leghangosabban kihallható üzenet szerint: igen. Mi több, minden reménységük abban áll, hogy már buták is vagyunk. Hogy nem vagyunk képesek egy összetett mondatot megérteni (pl. egy szempontból felszabadulás, más szempontból megszállás). És ez nem hazai sajátosság. Múlt heti számunkban közöltük Jevgenyij Popovnak, a kiváló orosz írónak az eszmefuttatását a győzelem napjáról. Elárulhatjuk: a kommentár eredetileg egy nagy német tévétársaság felkérésére készült, amely utóbb nem találta kellően „győzelminek”, hogy a szerző a mai diadalmenetekben a régi sztálinizmus újjáéledéseinek jeleit látja, hathatós amerikai cinizmus támogatásával („ünnepi csecsenföldi fegyverszünet Clintonnak”). De legfőképpen az zavarhatta a német szerkesztőket is, hogy Popov több szóval fejezte ki sok-sok orosz ember történeti tapasztalatát: „ezt a háborút olyan emberek nyerték meg, akik két embertelen rendszer között voltak kénytelenek választani”. Hát igen, ez szalagcímnek egyáltalán nem jó.
Ám a remény továbbra is Keletről jön. Jelcin minden orosz veteránnak egy-egy Ladát ígért a győzelem napja alkalmából. Ha mi is cinikusak akarunk lenni, azt mondhatjuk: Oroszország jelenlegi gazdasági helyzetében ez a biztos jele annak, hogy a világháború visszavonhatatlanul történelemmé válik, és megkezdődhet az emlékezés. Akár összetett mondatokban is.
Vigasztalan történelem
„Már a régi időkben is elrettentő kép tárul elénk, ha elképzeljük a kétségbeesés és nyomorúság teljességét, amely például a régi világbirodalmak megvalósulásának volt előfeltétele. Minden rombolás ellenére azonban egy dolgot meg lehet állapítani: minthogy a világtörténelem ökonómiája egészben homályos marad előttünk, sohasem tudhatjuk, mi történt volna, ha valami, lett légyen a legrettentőbb esemény, nem következett volna be. Az egyik történelmi hullám helyett, amelyet ismerünk, nyilván egy másik jött volna, amelyet nem ismerünk, egy gonosz zsarnok helyett talán egy még kegyetlenebb.
Ám azért egy elnyomó se higgye, hogy mentséget talál e szavakban: »Ha mi nem tesszük, megteszi egy másik«, mert ezzel minden gaztettet igazolni lehetne.
Másfelől talán a kompenzáció titokzatos törvénye nyújthat vigaszt, amely legalábbis egy dologban bizonyítható: a lakosság növekedésében nagy járványok és háborúk után. Úgy látszik, az emberiségnek egységes élete van, és pótolja a veszteségeket. (…) Csakhogy a kompenzáció nem kárpótlás a szenvedésekért, amelyre a tettes hivatkozhatnék, csak éppen a megsebzett emberiség továbbélése. És nem is szabad ilyesmiről szólni a szenvedők és leszármazottaik és egyéb rokonaik előtt. A népvándorlás a világ nagy felfrissülése volt a római birodalom haldoklása miatt, de ha keleti, fennmaradó részében megkérdeztek volna egy bizáncit, mondjuk a XII. században, nyilván a lehető legnagyobb büszkeséggel szólt volna a Boszporusz partján tovább élő Rómáról, és a lehető legnagyobb megvetéssel a »megújult és felfrissült« Nyugatról; és a törökök alatt élő görögök és szlávok még ma sem tartják magukat kisebb értékűeknek és szerencsétlenebbeknek sem a nyugatiaknál. Egyáltalán: ha magukat az embereket kérdezzük, ők köszönetet mondanak a világ minden megújulásáért…
A kompenzációról szóló tan azonban többnyire csak annak leplezése, ami kívánatos volna, és mindig is tanácsos, hogy takarékosan bánjunk a vigasszal, amelyet belőle nyerhetünk, mert sohasem lehet meggyőző ítéletünk a veszteségekről és a nyereségekről. A keletkezés és az elmúlás kétségtelenül együtt jár az általános földi sorssal; de minden igazi egyéni élet, amelyet erőszakkal és (vélekedésünk szerint) idő előtt megsemmisítenek, mindenképpen pótolhatatlannak tűnik, sőt egy másik, ugyanolyan kitűnőnek látszó élet sem pótolhatja.”
???
(Rejtvényszövegünk egy nagy német történész [1818–1897] művéből származik.)
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]