Rituális ellenségek
A rendőrség és a Fradi-szurkolók viszonya hagyományosan, sőt úgyszólván rituálisan rossz. A rossz viszony a történelmi múltba vezet vissza, amikor a Fradi amolyan „ellenzéki” csapat volt a rendszer által hivatalosan támogatott más focicsapatokkal, például a Honvéddal vagy a Dózsával szemben. A Fradi győzelme mindig Dávid győzelme volt a hatalom Góliátjaival szemben. Természetes, hogy nem a tavalyi volt az első konfliktus a rendőrök és a „fradika” hívei között. 1949-ben bajnokságot nyert Fradi szurkolói ellen léptek fel először durván a rendőrök, a 60-as években pedig rendszeresek voltak a rendőri atrocitások. A rendszerváltás nem hozott ebben változást annak ellenére, hogy megszűnt a „hivatalos” rendszer, illetve a „hivatalos” csapatok. Az ellenségeskedés azonban a mostani rendőrök és az „átkosban” jószerivel még meg sem született mostani szurkolók között tovább öröklődött. A Fradi-táborban ma is sikk a „zsernyákokkal” böllenkedni, a rendőrség pedig a „fokozottan veszélyes” kategóriába sorolja a csapat szurkolóit. A nyílt konfliktus kirobbanása csak idő kérdése volt.
Jogszerűség és rendőrattak
A rendőrség belső vizsgálata nyomán megállapítást nyert, hogy a kivezényelt egységek parancsnokai is hibát hibára halmoztak, rosszul mérték föl a helyzetet, és szakmailag indokolatlan volt a lovas rendőrök bevetése. Ugyanakkor, ellentétben a miniszter álláspontjával, a rendőrség ragaszkodott ahhoz az álláspontjához, hogy a beavatkozást a szurkolók agresszív fellépése indokolta, és hogy a rendőrök semmilyen módon nem provokálták a szurkolókat. Azt azonban elismerték, hogy hiba volt a szurkolókat a pályára engedni, illetve, ha már odakerültek, hiba volt a kezelhetetlen tömeggel szemben erőszakkal föllépni. Ez esetben a helyes lépés az lett volna, ha a rendőri egységeket visszavonják.
A bíróság a mostani ítélet indoklásában mindenekelőtt arra hívta fel a figyelmet, hogy a bemutatott videofelvételek, illetve a rendőrök vallomásai alapján megállapítható, hogy a rendőrök nem alkalmaztak jogszerűtlen intézkedéseket, így a három focista beavatkozása már ezért is törvényellenes. Tisztázatlan maradt azonban, hogy a jogszerűség fogalmának melyek a keretei. Egy-egy elszigetelt jelenet videofelvételei valóban igazolhatják az intézkedés jogszerűségét, hiszen azon csak az látszik, hogy valaki be akar húzni valakinek, amit a rendőr köteles megakadályozni. Erre a tényezőre a rendőrség szakértője is felhívta a figyelmet, amikor a Magyar Hírlapnak nyilatkozva kiemelte: „Az intézkedő rendőrök felelőssége roppant nehezen lenne megállapítható, hiszen ők csak azt látták, hogy megbomlott a rend: a szurkolók köveket dobáltak, kitörtek egy kaput, járőrökre támadtak. Ilyenkor kötelesek intézkedni, bármi is volt az előzmény.” Ráadásul a rendőrségi vizsgálat igazolta, hogy az akció során az egységek között megszakadt a kommunikáció, sőt az egyes rendőrök a közvetlen parancsnokaikkal is elvesztették a kapcsolatot. Ilyenkor, más információk hiányában, a rendőrök a szolgálati szabályzat szerint saját elhatározásuk alapján is alkalmazhatják a kényszerítő eszközöket, sőt erre kötelesek is. Ha azonban ilyen kaotikus volt a helyzet, a jogszerűség megítélésében vagy legalábbis a felelősség mérlegelésekor nemhogy nem szükséges, hanem elengedhetetlen annak vizsgálata, hogy mi vezetett az adott helyzet kialakulásához, milyen kontextusban fordultak elő azok az események, amelyek közepette a tömegbe vagy még inkább a saját békaperspektívájukba beszorult rendőrök fellépni voltak kénytelenek. A helyzet kialakulásában, amint ezt a rendőrök is részben elismerték, de aminek az egész ország is tanúja lehetett a képernyő előtt, a fő felelősség mégiscsak a helyzetet hibásan felmérő parancsnokokat terheli. Magyarán, a kényszerítő eszközök alkalmazását megkívánó helyzetet a verekedés kirobbantásával maga a rendőrség idézte elő. A bíróság viszont elmulasztotta az eseményt a maga teljességében vizsgálni, illetve elválasztotta egymástól az esemény egészének a megítélését az adott konkrét esetek megítélésétől. Így jutott arra az álláspontra, hogy bár „kétségkívül történtek túlkapások a kupadöntő után, ez azonban nem zárja ki egy-egy konkrét rendőri intézkedés jogszerűségét”.
Polgárbarát törvénykezés?
Az ítélet indoklásának azonban van egy sokkal problematikusabb vonása. Igazán érthetetlen, hogy a bíróság miért foglalkozott egyáltalán a rendőri intézkedések jogszerűségének kérdésével, ha néhány mondattal később kijelenti: a hatóság akadályoztatásának megítélésében ez nem szempont, kivéve, ha a túlkapás ténye félreérthetetlenül egyértelmű. A sértettnek vagy az állampolgárnak csak utólagos panasz benyújtására van joga, magát az akciót nem akadályozhatja. Ez ugyebár azt jelenti, hogy az illetéktelen beavatkozót akkor is felelősségre kell vonni, ha utólag bizonyítást nyer, hogy a rendőri intézkedés jogszerűtlen volt. Így a polgár is, a rendőr is megkapja a magáét – gondolhatja a bíróság. Lényegében ez is történt. Azzal a kis szépséghibával, hogy a „civil” beavatkozókat nyilvános tárgyaláson állították pellengérre és ítélték el, míg a rendőrség a saját embereit a maga hatáskörében, szervezeten belül „büntette meg”, ami ugye nem ugyanaz.
A bíróság a rendőri intézkedés különleges védelmének elvével veszedelmes precedenst teremt egy olyan országban, ahol a rendőrség civil ellenőrzése, illetve felelősségre vonása még igencsak gyerekcipőben jár. Ez önmagában persze nem tartozik feltétlenül a bíróság mérlegelési körébe. Kétségtelenül nem helyes, ha a polgárok minduntalan beavatkoznak a rendőrség munkájába. Abban, hogy a bíróság ezt a szempontot emelte mindenek fölé, bizonyára szerepe volt néhány népszerű amerikai filmkomédiának is, amelyben az FBI különleges osztagát néhány esernyővel felfegyverkezett, tudatlan öregasszony akadályozza meg abban, hogy letartóztassák a hamvas diáklányoknak öltözött arab terroristákat. Az én asszociációim mások. Nem hiszem, hogy a rendőrség hatékonyságát az illetéktelen „civil” beavatkozások elszaporodása veszélyeztetné. Annál is inkább, mert ennek kivédésére vagy kordában tartására vannak szankciók. A polgár felelősséggel tartozik azért, ha a helyzetet rosszul ítélte meg, és ezzel kárt okozott a rendőrségnek, illetve a társadalomnak. Egy valamirevaló jogállam arról ismerszik meg, hogy törvénykezése és joggyakorlata polgárbarát: azaz a kiindulópontja az ártatlanság vélelme, a polgárok jóhiszeműségének feltételezése, illetve az, hogy a törvényeket vitás helyzetekben a polgár javára ítélik meg. Esetünkben az elv azt jelenti, hogy, népieschen szólva, pont fordítva kellene a bilire ülni. Nemhogy mellékes, hanem éppen a leglényegesebb kérdés a rendőri intézkedés jogszerűsége, hiszen csak ennek eldöntése után ítélhető meg, hogy az állampolgári beavatkozás helyes volt-e. A rendőrségnek sem lehet olyan kiváltsága, hogy intézkedéseit kizárólag utólag lehetne kritika alá vonni, illetve túlkapásait akadályozni. Ez ellentmondana annak az alapelvnek, hogy a közösség dolgaiban a döntés és ítéletalkotás végső letéteményese a polgár, illetve a polgárok közössége, a rendőrség és a bíróság jogai csak származtatott jogok, amennyiben a polgár megbízásából és felhatalmazása alapján járnak el. A kulcsmondat Vanicsek doktor szájából hangzott el: „akadályoztuk a rendőröket, de nem azért, hogy bárkinek bajt okozzunk. Abban a szituációban minden jóérzésű ember ezt tette volna.” Jellemző, hogy az ügyvéd, nyilván mert alaposan ismeri a magyar bíróságok szocializmusból örökölt állam-, avagy hatalombarát beidegződését, meg sem kísérelte ezt az érvet elővenni, hanem abból indult ki, hogy védencei jóhiszemű tévedésben voltak. Ez az eleve vesztes álláspontja. Arra jó, hogy „csak felfüggesztettet” kapjunk.
- Belföld [6]