1980-as évek
– Tito halála után három olyan csoportosulás létezett Jugoszláviában, amely a hatalmi viszonyok átrendezésében volt érdekelt. Az első a szerb kommunista vezetés tagjaiból állt. Mint a legnagyobb lélekszámú nemzet képviselői, a szövetségi hatalmi posztok megszerzése révén akarták dominanciájukat az egész Jugoszláviára kiterjeszteni.
Ez a szándék keresztezte a nem szerb kommunista nómenklatúra törekvéseit, akik befolyásuk növelését a köztársasági önállóság kibővítésétől remélhették. Ugyanebben voltak érdekeltek a harmadik csoport tagjai is: a Tito alatt háttérbe szorított, esetenként bebörtönzött egykori ellenzékiek. Ők a kommunista rendszer lassú leépülése miatt csupán helyi politikusként tudtak ismét színre lépni, s legitimációjukat többségükben a nemzeti törekvések hangoztatásától remélték.
Jugoszlávia-szerte mindinkább az a képzet alakult ki, hogy a szerbek állnak a központosítás és az ortodox kommunizmus oldalán, amivel szembe csupán a nemzeti és decentralizáló törekvéseket lehet állítani. Egy horvát lapban ezt utóbb így fogalmazták meg: „A nacionalizmussal egy tigrist akartunk meglovagolni. Biztosak voltunk benne, hogy amíg mi ülünk rajta, azt csinálja, amit mi mondunk neki. Tévedtünk.”
1986
– Milosevic egyre nyíltabban lép fel azzal a törekvésével, hogy az általa vezetett Szerb Kommunista Párt az egész Jugoszláviára terjessze ki befolyását. Megérti, hogy hatalmi aspirációit aligha lesz képes csupán pártcsatározások révén megvalósítani, de a szerb tömegektől csak akkor remélhet tartós segítséget, ha bebizonyítja: nem az ő hatalmának növeléséről, hanem a szerb nép jövőjéről van szó.
Legelőször látványosan megbékél a Szerb Tudományos Akadémia idős professzoraival. Többé szó sem esik arról, hogy nemrég még maga Milosevic kezdeményezte a professzorok bebörtönzését az általuk megfogalmazott nacionalista Memorandum miatt. „Csak az egység mentheti meg a szerbeket” – hangoztatják. Ettől fogva a Memorandumban szereplő gondolatok adják a szerb pártvezér beszédeinek gerincét.
1988
– Aktivizálódnak az 1970 óta elfojtott horvát nacionalista érzelmek is. Az új zágrábi politikusok, mint pl. Franjo Tudjman, nem határolódnak el egyértelműen a második világháború alatti usztasák tevékenységétől.
Mind Szerbiában, mind pedig Horvátországban soha nem látott mennyiségben jelennek meg a saját múlt nagyságát, illetve a másik történetének szégyenfoltjait taglaló és jelentősen eltúlzó könyvek. A belgrádi tévé által szüntelenül sugárzott rémhírekkel sikerült a Szerbiában élőkben aggodalmat kelteni a határon túl élők iránt, a Krajinákban élő szerbekben pedig a rettegést és a gyanakvást állandósítani.
Egy amerikai újságíró szerint „olyan lett a rádió és a televízió hangja, mintha a helyi Ku-Klux-Klan szerkesztené a műsorokat”.
1989
– június: Országszerte körülhordozzák a koszovói csatában hatszáz évvel korábban elesett Lázár herceg csontjait. Az évfordulóra több mint félmillió szerb gyűlt össze az albánok lakta koszovói főváros, Pristina mellett, a gazimestani harcmezőn. A fekete ruhás ortodox metropoliták és a színesbe öltözött népdalénekesek között szónokló Milosevic első ízben beszél arról, hogy talán újra háborúzni fognak a szerbek. A tömeg percekig tapsol e szavakra.
– Milosevic „antibürokratikus forradalmat” hirdet. Napidíjas szerb tüntetőket szállíttat a Vajdaság, Koszovó, Montenegró kormányai elleni demonstrációkhoz. Miután sikerül lemondatnia e kormányokat, olyan vezetőket ültet a helyükbe, akik elfogadják a Szerbiába való beolvasztást. Amikor ez megtörténik, a nagyobb üzemek vezetőinek számlát küld, hogy fizessék ki az exporttüntetők napidíját.
– A bejáratott módszer szerint Milosevic tüntetést szervez Ljubjanába, az ottani kormány megbuktatására is. A szlovén vezetés azonban betiltja a megmozdulásokat, a tüntetők ellen rendőröket vezényel ki.
– július: Dobrica Cosic, az egyik legismertebb szerb író (később szerb államelnök, a nagyszerb Memorandum egyik atyja) interjúban kijelenti: „Horvátország nagy területeit másik köztársasághoz kell csatolni.”
– október: Szlovénia, a legfejlettebb gazdasággal rendelkező és sokáig legzártabb jugoszláv tagköztársaság csöndben, de eltökélten készül a szövetségi köztársaságból történő kiválásra. Elfogadják az új alkotmányt, amely kimondja, hogy Ljubljana saját törvényei magasabbrendűek, mint a szövetségi törvények. Itt deklarálják először egy tagköztársaság elszakadáshoz való jogát.
1990
– január: Milosevic kierőszakolja, hogy rendkívüli szövetségi pártkongresszust rendezzenek. Itt a szlovén kommunisták hosszú viták után bejelentik, hogy kivonulnak a JKP-ból. Két héttel később pártjuk nevét is megváltoztatják, s létrejön a szlovén Demokratikus Megújhodás Pártja.
– tavasz: Többpárti választások Horvátországban. A Tudjman vezette párt csupán három dolgot ígér a kampány során: független horvát államot, nemzeti privatizációt és 2000 német márkás átlagbért. Ennyi elég győzelméhez.
– június: Milosevic egyoldalúan megszünteti a koszovói parlamentet. A szinte kizárólag albánok lakta tartomány ezután körülbelül olyan státussal rendelkezik, mint egy-egy nagyobb város.
– július: Tudjman megakadályozza, hogy az új horvát alkotmányba az a megfogalmazás kerüljön be, hogy „Horvátország az itt élő polgárok állama” – az elfogadott szöveg szerint csupán a horvátoké. A kompromittálódott kommunista tisztségviselők, katonák, rendőrök eltávolításának ürügyével Horvátországban gyorsított ütemben folyik a közhatalom megtisztítása a szerbektől.
– augusztus: a knini Krajinában a szerbek népszavazást tartanak az autonómia megteremtéséről. A horvát kormány ezt törvénytelennek nyilvánítja, és rendőröket vezényel a területre. A belgrádi sajtó napokon át azt sugallja, hogy Zágráb tömegmészárlásokat készít elő. Ezután több horvát rendőrt lelőnek a városban, mire újabb horvát egységeket vezényelnek a térségbe. A helyi szerb vezetők védelmet kérnek és kapnak a jugoszláv szövetségi hadseregtől. (A parancsnok az a Mladic tábornok, aki később a boszniai szerb csapatok parancsnoka lesz.)
A knini az első alkalom a későbbiekben alkalmazott szerb taktika kipróbálására. Eszerint szerb autonómia kihirdetésével, provokatív lépésekkel rendfenntartók kiküldését kell kikényszeríteni egy stratégiailag fontos területre. Megérkeztükkor tűzharcot kell provokálni. Ezt az adott közösség a település elleni támadásként éli meg. Az addig esetleg hezitáló lakosok mindinkább úgy érzik, hogy nincs más lehetőségük, mint szembeszállni a támadókkal. A harcolókat a szövetségi hadsereg választja szét. Ez jelenlétével védelmet (esetleg fegyvert) biztosít a helyieknek, s gyakorlatilag kivonja őket az addigi közigazgatás alól.
– október: Szerbia importvámokat vet ki a horvát és szlovén termékekre. Milosevic a Jugoszláv Nemzeti Bankból elszállíttatja a szövetségi költségvetés döntő hányadát. Részben ebből finanszíroz egy közel-keleti 140 000 tonnás fegyvervásárlást.
– november: az első boszniai többpárti választásokon a börtönből 1988-ban szabadult Alija Izetbegovic Demokratikus Akciópártja győz. A 240 mandátumból 86-ot szerez meg. A parlamentbe összesen 99 muzulmán, 85 szerb, 49 horvát és 7 jugoszláv önmeghatározású képviselő került be. (Ez csaknem pontosan megfelel a népszámlálási arányoknak, ami ugyanebben a sorrendben 44, 31 és 17 százalék.) A győztes párt fő célja, hogy Jugoszlávia keretein belül szuverén Bosznia-Hercegovinát hozzon létre, amely az ott élők közös állama.
1991
– január: Kertész Mihály szerb belügyminiszter kiképzőtáborokat létesít a „Szerb Önkéntes Gárda” (ismertebb nevén az Arkan-szabadcsapatok) számára. Márciusban már ők intéznek támadást a Plitvicei Nemzeti Park ellen, hogy a Krajinák határait tovább szélesítsék.
– március: belgrádi diáklázadás Milosevic ellen. Borislav Jovic szövetségi elnök nem hajlandó kihirdetni a szükségállapotot, ezért Milosevic a televízióban bejelenti, hogy Szerbia többé nem engedelmeskedik a szövetségi kormánynak. Távozásra kényszeríti a Vajdaság, Montenegró és Koszovó vezetőit is. Koszovó kormányképviselőjévé Sejdo Bajramovic nyugalmazott őrmestert nevezi ki, aki saját választókörzetében a szavazatok 0,03 százalékát szerezte meg.
– Szerbia visszautasítja, hogy egy horvát, Stipe Mesic legyen Jugoszlávia szövetségi elnöke. (Az elnököket eddig rotációs rendszerben, automatikusan jelölték az egyes tagköztársaságok.)
– május: Horvátországban a választók 92%-a voksol népszavazáson a teljes függetlenség kinyilvánítására.
– a Karadzic vezette boszniai szerb párt (SDS) Bosznia három, túlnyomórészt szerbek lakta területén kikiáltja a Szerb Autonóm Körzetet.
– június: a bosnyák parlament ez idő tájt a jugoszláv eszmeiséghez leglojálisabb kormány az egész szövetségi államban. Macedóniával közös javaslatot terjesztenek elő, hogy az EK mintájára egy új jugoszláv államszövetség jöjjön létre.
– június 25: Horvátország és Szlovénia kikiáltja függetlenségét. Másnap reggel Szlovéniába bevonul egy szövetségi tankhadosztály. A Janez Jansa által irányított szlovén ellenállás azonban a vártnál keményebb és hatékonyabb, ezért a belgrádi hadvezetés alig néhány nap után a kivonulás mellett dönt, hogy erőit Horvátországra összpontosíthassa.
– augusztus: Eszkalálódik a Horvátország ellen vívott háború. Támadják a szlavóniai városokat, majd megkezdik Dubrovnik bombázását is. Egyre több helyen jelennek meg szerb irreguláris egységek, ők végzik el az etnikai tisztogatást. Egyértelművé válik a szerb stratégia: az egybe nem függő szerb szórványokat úgy kell összekapcsolni, hogy a félkatonai szervezetek a köztes területekről elűzik a nem szerb lakosságot. Eszerint legkevesebb hárommillió embert kell elűzni otthonából.
– Ante Markovic távozó szövetségi elnök közzétesz egy magnóra vett telefonbeszélgetést, amely azt bizonyítja, hogy Milosevic folyamatosan fegyverrel látja el Karadzicsot. Ez előre jelzi, hogy a harcok hamarosan átterjedhetnek Boszniára is.
– szeptember: egy kisebb, helyi incidens után a boszniai Szerb Autonóm Terület képviselői felkérik a Jugoszláv Szövetségi Hadsereget, hogy védje meg őket. A szövetségi csapatok elfoglalják Bosznia stratégiai fontosságú pontjait, ezzel gyakorlatilag megvonják a korábban el nem ismert Szerb Autonóm Terület határát.
– Boszniában a szövetségi hadsereg Vukovár ellen küldött páncélososzlopát horvát és bosnyák civilek próbálják feltartóztatni. A katonák tüzet nyitnak rájuk.
– október: Izetbegovic elnök kinyilvánítja Bosznia semlegességét a horvátok és a szerbek közti háborúban. Ezt Karadzic pártja „szerbellenes cselekedetnek” nyilvánítja, és kivonul a parlamentből. A szarajevói parlament október 14-én memorandum-tervezetet fogad el, amiben megerősíti a jugoszláv államok föderációjának elvét, illetve a köztársaság határainak sérthetetlenségét. A szövetségi hadseregnek meg akarják tiltani, hogy Bosznia területét a Horvátország elleni háborúban használja. Erre hivatkozva Karadzicsék önálló szerb nemzetgyűlést, parlamentet és kormányt hoznak létre. Céljuk, hogy a boszniai és a horvátországi szerb, illetve etnikai tisztogatások révén szerbbé tett területeket egy állammá kapcsolják össze, ami később csatlakozhat Szerbiához.
1992
– január 15-én az ENSZ elismeri Horvátországot és Szlovéniát. A világszervezetet képviselő Cyrus Vance eléri, hogy a jugoszláv szövetségi hadsereg valamint a szerb irreguláris csapatok által elfoglalt területeket „ENSZ védelmi zónáknak” nyilvánítsák, státusuk pontosabb meghatározása nélkül. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a területek a legtöbb esetben megmaradtak szerb ellenőrzés alatt, ahová az onnan elűzött lakosság nem térhet vissza.
– január–február: a horvátországi harcok csendesedésével az ENSZ támogatja azt az elképzelést, hogy a szövetséges haderő tank- és páncéloshadosztályait Bosznia területére vonják vissza. Ezután a Jugoszláv Néphadsereg a legfontosabb bosnyák városok körül nehéztüzérségi állásokat épít ki.
– Izetbegovic hozzájárul, hogy a szövetségi hadsereg begyűjtse a boszniai területvédelmi erők fegyverzetét. (Ígéretet kapott rá, hogy a szerb félkatonai szervezetek fegyvereit is elkobozzák.) A valóságban azonban csupán a bosnyákok lefegyverzésére került sor.
– február 29.–március 1.: Népszavazás Bosznia függetlenségéről. A szavazólapon az a kérdés áll, hogy „Támogatna-e egy szuverén és független Bosznia-Hercegovinát, amelyben mohamedánok, szerbek, horvátok és más ott élő nemzetiségek egyenlő jogú állampolgárok?”
Karadzicsék felhívására a szerbek nem vehetnek részt a voksolásban, sőt fegyverrel igyekeznek megakadályozni az urnák begyűjtését. Ennek ellenére a lakosság 64 százaléka leadhatta szavazatát, s csaknem száz százalékuk igent mondott a függetlenségre.
– március 2.: A népszavazás eredményének kihirdetésekor szerb paramilitáris egységek barikádokat és orvlövészállásokat emelnek a szarajevói parlament épülete közelében. A város polgárai azonban ezerszám özönlötték el az utcákat, s a katonai hatalomátvétel kísérlete meghiúsult.
– Milosevic és Tudjman titkos találkozón vitatják meg Bosznia lehetséges felosztását. Izetbegovic szerint „a Milosevic és Tudjman közti választás olyan, mintha a leukémia és az agytumor között kellene választani”.
– március 27.: kikiáltják a Boszniai Szerb Köztársaságot.
– április 6.: Ez ellen tiltakozva az Európai Unió elismeri a Boszniai Köztársaság függetlenségét.
– A nemzetközi elismerés napján a szerb szabadcsapatok megismétlik március másodiki akciójukat. A béke mellett tüntető százezres tömegbe automata fegyverekből tüzeltek. Megkezdik a bosnyák városok bombázását.
– április 27-én Milosevic kihirdeti a szerb–montenegrói szövetségből létrejövő Jugoszláv Szövetségi Állam megalapítását. Ettől fogva a szövetséges hadsereg formálisan nem tartózkodhat tovább Boszniában. A valóságban csupán átkeresztelték a Ratko Mladic tábornok vezette egységeket, akiknek egyre nagyobb támogatást adtak a horvát hadszíntérről visszatérő szabadcsapatok.
– Szeptemberi adatok szerint a bosnyák kormányerőknek négy darab páncélosa és 60 tüzérségi fegyvere van. A boszniai szerbek legalább 300 tankkal, 200 páncélozott harcjárművel és több mint 800 tüzérségi fegyverrel rendelkeznek.
- Szarajevó [5]