Drago Jancar

Nyomtatóbarát változat

Tito beszédeiben szívesen használta a „mi fent, ti lent” fordulatot. Fent volt ő meg az övéi, lent volt a nép. Semmi különös. Különös az, hogy ez magától értetődött az emberek számára Jugoszláviában és különösen Boszniában, amely, mint hangoztatták, maga Jugoszlávia volt kicsiben. Akárcsak Bizáncban. Vagy az ottomán birodalomban. A vezetők fent, a plebs alant. A pártbürokrácia kasztja fent, a kulákok és a reakciósok lent. Minden tett és minden gondolat a „fent” és a „lent” elve szerint működött. Legfelül volt Tito, kevésbé „fent” a kis bosnyák Ceausescu, mindegy hogy melyik, legutoljára Branko Mikulic. Egy a helyi keménykezűek közül, Tito udvari kegyencei, akik kormányzóságukban fenntartották a rendet és a békét: minden egykori „köztársaságban” találhattunk hasonló helytartót vagy legalább egy szürke eminenciást. Tito képe oly magasan volt, hogy az istenség auráját kapta, ő nem lehetett vétkes azokban a bűnökben, sem az élet nyűgeiben, amelyeket lent elszenvedtek. A mostani háború hidegvérű gyilkosa, a nőket megerőszakoló Herak a kihallgatásán, amit a televízió is közvetített, meghatottan rebegte, hogy minden száz évben egyszer születik olyan ember, mint Tito. Ez persze mit sem árul el Titóról, sokkal többet arról a légkörről, amely boszniai kormányzóságában uralkodott, ahol istenítették „életét és művét”.

Tito, a jugoszláv eszme atyja

A szerencsétlenség, amely utolérte Szarajevót és egész Boszniát, tehát nem az abszurd és irracionális balsors, hanem a tébolyult eszmék, a rossz megoldások és a jugoszláv liberális szocializmus kvázidemokratikus és kvázitoleráns vagyis diktatórikus légkörében elburjánzott primitív önkény szomorú és rettenetes következménye. Ezt a Szarajevóban élő emberek még ma sem hajlandók elismerni. Novemberi látogatásunk idején mindenütt ott függtek Tito képei a város és a köztársaság legmagasabb hivatalaiban. Emlékszem a televízió három évvel ezelőtti képeire, amikor Szarajevóban komolyan elkezdődött a véres tánc: a szerb nacionalisták és velük a kommunista rendőrök már lövöldöztek, az utcákon meg Tito-képekkel tüntettek ellenük. Persze, persze, Tito volt az egyetlen, aki ebben az évszázadban némi egyenjogúságot adott a muzulmánoknak. Vallási kisebbségből, ami még mindig csak iszlamizált horvátokat, illetve törökös szerbeket jelentett, ezzel etnikummá emelkedtek saját kultúrával és hagyományos értékekkel, mint ahogy azok is voltak valóban. De tény, hogy éppen Tito idején hatalmasodott el az erőszak az egyén felett, akár muzulmán volt, akár horvát vagy szerb, hogy a börtönök tömve voltak politikai foglyokkal a háború utáni években, eléggé tele voltak a Tájékoztatási Iroda éveiben, és kevésbé voltak zsúfoltak úgyszólván egész idő alatt a háború óta, hogy be voltak tiltva az etnikai kulturális egyesületek, hogy nem volt szabad a sajtó, és a Párton kívül semmi lehetőség nem volt bármifajta politikai kezdeményezésre, nemhogy szervezkedésre, hogy az egész egykori Jugoszláviában úgy híresült el Bosznia és Hercegovina, mint a kommunizmus kemény jugoszláv változatának bástyája – mindez és sok minden más is elfelejtődött az új borzalmak láttán. És az ilyen értékrenden alapuló tudat veszedelmesen eltévelyedett, hajlamos az új kollektív, totális megoldásokra, vagy amint azt manapság mondják, a fundamentalizmusra. Még ha százszor igaz is, hogy azelőtt jobb volt, mint most…

A szétrombolt, földhányásokkal és szögesdrótokkal övezett szarajevói repülőtéren az UNPROFOR repülőtársaságának ironikus felirata fogadja az utazót: Maybe Airlines. A francia katonák egy továbbival is megtoldottak az elnevezést. A városba vezető szűk korridor mellé kitűztek egy táblát. Eredetinek látszik: Champs Élisées. És a Maybe Airlines gépeivel naponta érkeznek Szarajevóba a miniszterelnökök és a miniszterek, a lordok, fényképezkednek, kezet ráznak egymással, a gránátok pedig zuhognak tovább, az őrült orvlövészek gyilkolnak egyre. Gavrilo Princip büszke utódai nem zavartatják magukat.

Nem tartozom azok közé, akik szerint e kontinens minden eszeveszett őrültjéért Nyugat-Európa volna a felelős a maga fogyasztói jóllakottságával, nagy formátumú személyiségeket nélkülöző diplomáciájával, azt sem gondolom, hogy mindazért, ami itt történik, másvalaki is felelős azokon kívül, akik részt vesznek benne. Éppen ellenkezőleg, bizonyos, hogy a tragédia az itteni körülmények kényszeréből és az itteni észjárásból fakadt, nevezzük ezt akárhogy is, éppen úgy, ahogy ebben az évszázadban a német őrület is az ottani körülményekből és a korabeli, ottani nacionalista és demagóg eltévelyedésekből eredt. Egy dolgot azonban világosan látnia kellene Európa és a világ nyilvánosságának: tudatosítania kellene azt, hogy ki kezdte az erőszakot, és ki az, aki védekezik. Tehát azt is tudnia kellene, ki a hóhér, és ki az áldozat. És amikor ez végre világos volna, akkor cselekednie kellene. Hiszen mikor a dolgok már ilyen messzire jutottak, mint ez esetben, akkor közbe kell avatkozni, és meg kell védeni az áldozatokat. Nem a tűzvész kiterjedésétől való félelem, hanem etikai elvek okán. Ahol megalkuvás nélkül tiszteletben tartják az elveket, és ezekből eredeztetik a következményeket, ott nem félnek az erőszak továbbterjedésétől, és ott az érdekszférákra meg a hasonló ostobaságokra sem kell szót vesztegetni. Ami ötven évvel ezelőtt még magától értetődő volt, ma szemmel láthatólag nem az. Horvátország és Bosznia területén ma tucatjával találni Guernicákat, a Lidicékről és Auschwitzokról nem is beszélve. A vak is láthatja, mi történt Vukovár és Dubrovnik esetében. One thing is needful: az erőszakot sajnos csak erőszakkal lehet megállítani. Azt mondják, már késő. De ezt mondták a legelején is. Nap mint nap néztük a Vukováron zajló borzalmas jeleneteket, és napról napra egyre jobban elkéstünk. Aztán azt gondoltuk, hogy a kultúra és a demokrácia európai védelmezői majd biztosan megvédik Dubrovnikot. Napról napra néztük, hogy hullanak a gránátok a városra. És nem történt semmi több, mint hogy az emberek hál’ Istennek meg tudták magukat védeni. És mivel védekeztek, még több gránát hullott Dubrovnik házaira, templomaira és lakóira. És tovább, Zadarban és Karlovácon. Jönnie kellett Szarajevónak. Szarajevó logikus következmény volt. És Mostar is. És Bihács is. Az európai diplomaták pedig utaztak ide-oda, és belemosolyogtak a kamerákba. De ezt is százszor elmondták már.

Isten hozta Szarajevóban!

Először nyolcvanegy évvel ezelőtt.

Mindezt jól tudta egy szlovén író már a század elején, egy író, aki szintén eltöltött bizonyos időt Szarajevóban.

Ivan Cankar szó szerint ezt írta: „Minden értelmesen és tisztességesen gondolkodó ember dühbe gurul, amikor arra gondol, hogy nem következett volna be ez a szörnyű vérontás, ha Európa az volna a maga szánalmas diplomáciájával, aminek tartja magát. Ami azonban sohasem volt, és sajnos bizonyára soha nem is lesz – mármint a kultúra és a civilizáció védelmezője. A berlini kongresszus óta mostanáig, vagyis több mint harminc éven át Európa a tulajdon népeinek költségén hizlalta és tenyésztette a pöffeszkedő grófok és bárók egész falkáját, hogy azok elgondolkodjanak a Balkán-félsziget helyzetén. Ha még harminc évet töprengenek, bizonyára akkor is minden marad a régiben.” (Szlovének és jugoszlávok, 1913).

Mit lehet ehhez hozzátenni? Netán várjunk még harminc évet?

Egy este ljubljanai barátommal együtt eltévedtünk Szarajevóban. Járkáltunk a sötét utcákon, valahol a Miljacka folyó közelében, és hirtelen labirintusba kerültünk. A legegyszerűbb megoldás jutott az eszünkbe: odaállunk az első lámpa alá, hogy megtaláljanak a szarajevói kollégák. Jó darabig mentünk, mire találtunk egy lámpát. Nem utcai lámpát, mivel a városban elsötétítés volt, hanem egy reflektort, amelyik a franciák állásából világította meg az útkereszteződést. Beálltunk tehát a reflektorfénybe, cigarettára gyújtottunk, és vártunk. Aztán eluntuk a várakozást, és úgy döntöttünk, visszamegyünk a szállodába. Leintettünk egy taxit, az tüstént a járdára hajtott, be a sötétbe. Amint beültünk, ugyanolyan gyorsan eltűzött. Őrülten vezetett és úgyszólván emlékezetből.

– Kérdezhetek valamit, uram?

– Csak tessék.

– Miért nincs bekapcsolva a reflektora, uram?

– Azért, uram, mivel minden útkereszteződésben lőnek.

– A taxikra is lőnek?

– Miért ne lőnének? Mindenre lőnek.

Nem tudom, a barátom mit érzett, ő költő, és mint köztudott, a költők bátor emberek, engem azonban kirázott a hideg.

– Akkor miért taxizik, miért nem ül otthon?

– Mert meg kell élnem.

– Úgy akar megélni, hogy lövik a kocsiját, miközben százzal hajt az utcán, lekapcsolt reflektorokkal?

– Igen, így.

– Nem a legjobb túlélési technika.

– Nem, de így tudok annyit megkeresni, hogy eltartsam magam és a családomat. Ez a plusz keresetem.

– Egyébként mit csinál?

– Védem Szarajevót.

Az éjszakai taxis egy napot és egy éjszakát tölt kint a fronton – most nem súlyos a dolog, most csak fricskázzuk egymást, kicsit ők, kicsit mi, csak néha esik el valaki – a másik éjszaka és a másik napon taxizik, át a kereszteződéseken, amelyekben lőnek rá: hogy megéljen. Mert a katonai szolgálatért, a fronton, gyenge a fizetség. Csak most emelték a fizetésüket, korábban öt, most hat csomag Drina cigarettát kapnak egy hónapra.

Az egykori teniszpálya Szarajevó központjában. „A fájdalom nem metafora többé.”

Aggódó szarajevói barátaink aztán megtaláltak bennünket a szállodában. És a hasukat fogva hahotáztak: kiálltatok várni a reflektorfénybe? Ez azt jelenti, hogy normálisak vagytok. Mi már rég nem vagyunk azok. De jó ha tudjátok, azt itteni körülmények között ti vagytok abnormálisak.

Ez a kérdés sokszor felmerült: normálisak vagyunk még? Hogy a kérdés helyénvaló, teljességében csak akkor fogtam föl, amikor barátommal a Ljubljanába való visszatértünk utáni éjszaka ott ültünk a PEN Club éttermében, és fáradtan bámultuk a furcsamód normális embereket, rántott szeleteikkel és normális problémáikkal. Csak három napot és három éjszakát töltöttem kollégámmal Szarajevóban, és amikor megérkeztem Ljubljanába, néhány napig úgy éreztem magam, mint egy alvajáró. A szállítórepülő fényei, a repülőtér körül a néma hegyek, melyekben nincsenek pontos frontvonalak, és amelyekben úgy hajkurásszák egymást, mint a vadállatok, a néma hegyek Szarajevó körül, amelyekről orvlövészek fürkészik a város életét, a robbanások, a lövések ropogása éjjelente, a reggeli hírek a halottakról és a sebesültekről, az emberek, amint kordéikon tüzelőt szállítanak, a sugárutakon a magányos autók, a kongóan üres Holiday Inn, a nyugodt arcok, az őrök füttye az éjszakai utcákon, a megfeketedett falak, a lyukak a házak homlokzatán, a vasgerendákon összegabalyodva függő balkonok, a páncélosok dübörgése, a hotelszoba csöndje. Mindezt, mondta Sinisa, mindezt három év után már észre sem veszi az ember. Legalábbis nem minden percben. És noha pont ez az egyetemista, Sinisa, aki minden reggel elvitt bennünket öreg autóján, a vezetőfülkébe szerelt büdös benzinestankkal, nehogy a tankot kilyukasszák a golyók, mert akkor kifolyik a benzin, könnyes szemmel búcsúzott. Ottmaradt abban a világban, amit megszokott. Remélem, még most is ott van.

Magukat és a többieket kérdezik, normálisak-e még, mivel három év után az abnormális állapot vált normálissá. A fájdalom nem metafora többé, hanem a dolgok természetes állapota. Az őrület nem kivétel többé, és a normális emberek az őrültek, mert a reflektorfénybe állnak, hogy jobban lássák őket. Többé nem az a kérdés: miért pont én, miért pont Szarajevó, hanem hogy vajon normálisak vagyunk-e még? Vagy a világ nem normális többé, amely körülvesz bennünket?

Ljubljana, 1994. november

(Gállos Orsolya fordítása)

(Részlet a szerző Rövid tudósítás a város hosszú ostromából című riportkötetéből)


A szerző szlovén író.

• Szarajevó