Skip to main content

A halálra ítélt város

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A muzulmán többségű szarajevói kormánycsapatokat számos ok kényszerítette tavaszi offenzívájuk elindítására. Először is világossá vált: a nemzetközi közösségnek esze ágában sincs komolyabban foglalkozni a válsággal. A látszatmegoldások több mint három évig azt az alaptalan reményt táplálták Alija Izetbegovic kormányában, hogy előbb-utóbb bekövetkezik a katonai beavatkozás. Az offenzíva másik oka az a kíméletlen tény, hogy Szarajevó még egy telet, a negyediket aligha élné túl.

A kormánycsapatok a várostól északra, a szerbek ostromgyűrűjén kívül (15-20 000 katona) gyülekeztek, ami stratégiailag elég vitatható lépésnek számít. A boszniai szerbek a legeslegelején emiatt cselként kezelték az akciót, mondván, hogy az „igazi” támadás a sokkal sebezhetőbb déli oldalon következik be. Ezúttal, legalábbis átmenetileg, elszámították magukat.

Pontos és ellenőrzött adatok nincsenek arról, milyen katonai sikereket érnek el a kormánycsapatok, mert az egyetlen semleges forrásnak, az UNPROFOR-nak (United Nations’ Protection Force) nincs módja megközelíteni a harctereket. Az ottani tudósítók és a világ így csak a Szarajevót érő gránáttámadások szörnyűségeiről értesül – nem mintha a borzalmakból ez nem lenne elég. Az egyik biztos jele annak, hogy a szerbek veszítenek a frontokon, az, hogy bosszúból naponta lövik a fővárost (egyébként ezt teszik a háború kezdete óta). „Kézi” készítésű, nagy átmérőjű aknagránátok csapódtak már be a televízió épületébe (ahol a külföldi tudósítók vannak), a kórházakba, az UNPROFOR székházába stb.

Szerb toborzó

A szerbek a szó szoros értelmében vett talajvesztésének másik jele az, hogy nagyszabású mozgósításba kezdtek Jugoszláviában. A Boszniából (és Horvátországból) elmenekült és azóta menekültstátust vagy állampolgárságot kapott katonaköteles fiatalokat a szerbiai rendőrség az utcákon, lakásaikban szedi össze és szállítja a harcterekre. Mindez éppen akkor történik, amikor a Biztonsági Tanács meghosszabbítani készül a Jugoszláviával szembeni szankciók részleges feloldását. Az erre vonatkozó határozat július 15-én jár le. A meghosszabbítás feltétele, hogy Belgrád betartsa a boszniai szerbek elleni embargót. Mindeddig Milosevicsék csupán fegyverrel és utánpótlással látták el Karadzicsékat, most már azonban katonákkal is, amire ez utóbbiaknak a legnagyobb szükségük van. Nem hivatalos adatok szerint a boszniai szerbek listáján 18 000 katonaköteles személy neve szerepel, ezek közül a legelőkelőbb helyen az orvosok és az ápolók szerepelnek. Ilyen méretű mozgósításra utoljára 1991-ben került sor, amikor az akkor még létező Jugoszláv Néphadsereg a Horvátország elleni hadjáratra „toborozta” az embereket: akkor mintegy 200 000 fiatal hagyta el az országot (közöttük kb. 20 000 magyar nemzetiségű). A mozgósítás csak Szerbia területén folyik, a másik szövetségi tagállamban, Crna Gorában azonban nem. Egyes megfigyelők ebből messzemenő következtetéseket vonnak le, s szoros összefüggésbe hozzák a montenegróiak időnként megnyilatkozó függetlenségi szándékával. A jelenlegi montenegrói vezetés azonban Milosevic szerb elnöknek köszönheti hatalmát, és a felbukkanó nézeteltérések aligha mérgesülhetnek el egészen a szakításig.

A horvát kormány az ENSZ-hez fordult, nyílt agresszióval vádolva Belgrádot. Hrvoje Sarinic, a horvát elnök legfőbb tanácsadója szerint több ezerre tehető azoknak a szerbiai illetékességűeknek a száma, akiket az utóbbi hetekben Horvátország területére vezényeltek. Természetesen ebben az esetben is az erőszakkal mozgósított szerb nemzetiségűekről van szó. A krajinaiaknak is elfogyott a regimentje.

Diplomáciai állóháború

Közben folytatódik a látszatdiplomácia. A Jugoszlávia Konferencia két társelnöke, az Európai Unió színeit képviselő Carl Bildt és a világszervezet különmegbízottja, Thorvald Stoltenberg a hét végén ismét megkezdték körútjukat, amelynek állomásai Knin, Zágráb, Belgrád, sőt esetleg a boszniai szerbek főhadiszállása, Pale lesz. Nem tudni, mi van az új fiúnak számító volt svéd miniszterelnök és a már „tapasztalt” norvég diplomata csomagjában. Az Európai Unió cannes-i csúcsértekezletén francia ihletésű akciós tervet fogadtak el Boszniával kapcsolatban: a megjelent okmányokból azonban csak arra lehet következtetni, hogy a katonai megoldások helyett a diplomáciára fektetik a hangsúlyt az unióbeliek.

Az óceánon túl viszont állóháború dúl a Clinton-kormányzat és a Dole szenátor vezette republikánus többség között. Ennek az a legújabb fejleménye, hogy az elnök a Házat megkerülve – egyébként törvényes úton – aláírt egy 15 millió dolláros csekket az alakulófélben lévő gyorshadtest (britek, hollandok és franciák) finanszírozására. Ezen felbőszülve Dole-ék most javasolni fogják a törvényhozásnak, hogy azonnal és egyoldalúan oldják fel a szarajevói kormány elleni fegyverembargót.

A Boszniát körülvevő teljesen kusza nemzetközi helyzetet még tovább bonyolítja a Washington és Párizs között kipattant vita is. Ennek eredetét még a G7-esek Halifaxban megtartott csúcsára lehet visszavezetni. Ott ugyanis Jacques Chirac új francia elnökként elhomályosította a külpolitikában igencsak tébláboló amerikai elnököt. Ezt követően a boszniai túszdráma kellős közepén Chirac vendégül látta Európa Unió-beli kollégáit, és ezen keresetlen szavakkal („terroristák”) illette a boszniai szerbek vezetőségét, sőt azt is mondta, hogy rosszullét környékezte, amikor Milosevic szerb elnökkel kényszerült telefonon beszélgetni. A New York Times azonban erre megszellőztette, hogy Chirac rosszulléte idején beosztottjai nagyban és titokban tárgyaltak a „terroristákkal”. Párizs jócskán megkésve, de azért cáfolt, majd néhány napra rá „ellenszellőztetett”, azaz azt állította, hogy a jelenlegi muzulmán offenzíva irányításában amerikai katonai tanácsadók vesznek aktívan részt.

A szarajevói városi tanács közben a szerbek iránt tanúsított „erőtlensége” miatt, nemkívánatos személynek nyilvánította Akasi Jaszusit, az ENSZ-főtitkár különmegbízottját, valamint Thorvald Stoltenberget. A norvég diplomatának az a „bűne”, hogy egy oslói előadásán azt állította: Boszniában nem etnikai, hanem polgárháború folyik, mert „a muzulmánok és a horvátok tulajdonképpen szerbek”.






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon