Bódis Gábor

Nyomtatóbarát változat

A muzulmán többségű szarajevói kormánycsapatokat számos ok kényszerítette tavaszi offenzívájuk elindítására. Először is világossá vált: a nemzetközi közösségnek esze ágában sincs komolyabban foglalkozni a válsággal. A látszatmegoldások több mint három évig azt az alaptalan reményt táplálták Alija Izetbegovic kormányában, hogy előbb-utóbb bekövetkezik a katonai beavatkozás. Az offenzíva másik oka az a kíméletlen tény, hogy Szarajevó még egy telet, a negyediket aligha élné túl.

A kormánycsapatok a várostól északra, a szerbek ostromgyűrűjén kívül (15-20 000 katona) gyülekeztek, ami stratégiailag elég vitatható lépésnek számít. A boszniai szerbek a legeslegelején emiatt cselként kezelték az akciót, mondván, hogy az „igazi” támadás a sokkal sebezhetőbb déli oldalon következik be. Ezúttal, legalábbis átmenetileg, elszámították magukat.

Pontos és ellenőrzött adatok nincsenek arról, milyen katonai sikereket érnek el a kormánycsapatok, mert az egyetlen semleges forrásnak, az UNPROFOR-nak (United Nations’ Protection Force) nincs módja megközelíteni a harctereket. Az ottani tudósítók és a világ így csak a Szarajevót érő gránáttámadások szörnyűségeiről értesül – nem mintha a borzalmakból ez nem lenne elég. Az egyik biztos jele annak, hogy a szerbek veszítenek a frontokon, az, hogy bosszúból naponta lövik a fővárost (egyébként ezt teszik a háború kezdete óta). „Kézi” készítésű, nagy átmérőjű aknagránátok csapódtak már be a televízió épületébe (ahol a külföldi tudósítók vannak), a kórházakba, az UNPROFOR székházába stb.

Szerb toborzó

A szerbek a szó szoros értelmében vett talajvesztésének másik jele az, hogy nagyszabású mozgósításba kezdtek Jugoszláviában. A Boszniából (és Horvátországból) elmenekült és azóta menekültstátust vagy állampolgárságot kapott katonaköteles fiatalokat a szerbiai rendőrség az utcákon, lakásaikban szedi össze és szállítja a harcterekre. Mindez éppen akkor történik, amikor a Biztonsági Tanács meghosszabbítani készül a Jugoszláviával szembeni szankciók részleges feloldását. Az erre vonatkozó határozat július 15-én jár le. A meghosszabbítás feltétele, hogy Belgrád betartsa a boszniai szerbek elleni embargót. Mindeddig Milosevicsék csupán fegyverrel és utánpótlással látták el Karadzicsékat, most már azonban katonákkal is, amire ez utóbbiaknak a legnagyobb szükségük van. Nem hivatalos adatok szerint a boszniai szerbek listáján 18 000 katonaköteles személy neve szerepel, ezek közül a legelőkelőbb helyen az orvosok és az ápolók szerepelnek. Ilyen méretű mozgósításra utoljára 1991-ben került sor, amikor az akkor még létező Jugoszláv Néphadsereg a Horvátország elleni hadjáratra „toborozta” az embereket: akkor mintegy 200 000 fiatal hagyta el az országot (közöttük kb. 20 000 magyar nemzetiségű). A mozgósítás csak Szerbia területén folyik, a másik szövetségi tagállamban, Crna Gorában azonban nem. Egyes megfigyelők ebből messzemenő következtetéseket vonnak le, s szoros összefüggésbe hozzák a montenegróiak időnként megnyilatkozó függetlenségi szándékával. A jelenlegi montenegrói vezetés azonban Milosevic szerb elnöknek köszönheti hatalmát, és a felbukkanó nézeteltérések aligha mérgesülhetnek el egészen a szakításig.

A horvát kormány az ENSZ-hez fordult, nyílt agresszióval vádolva Belgrádot. Hrvoje Sarinic, a horvát elnök legfőbb tanácsadója szerint több ezerre tehető azoknak a szerbiai illetékességűeknek a száma, akiket az utóbbi hetekben Horvátország területére vezényeltek. Természetesen ebben az esetben is az erőszakkal mozgósított szerb nemzetiségűekről van szó. A krajinaiaknak is elfogyott a regimentje.

Diplomáciai állóháború

Közben folytatódik a látszatdiplomácia. A Jugoszlávia Konferencia két társelnöke, az Európai Unió színeit képviselő Carl Bildt és a világszervezet különmegbízottja, Thorvald Stoltenberg a hét végén ismét megkezdték körútjukat, amelynek állomásai Knin, Zágráb, Belgrád, sőt esetleg a boszniai szerbek főhadiszállása, Pale lesz. Nem tudni, mi van az új fiúnak számító volt svéd miniszterelnök és a már „tapasztalt” norvég diplomata csomagjában. Az Európai Unió cannes-i csúcsértekezletén francia ihletésű akciós tervet fogadtak el Boszniával kapcsolatban: a megjelent okmányokból azonban csak arra lehet következtetni, hogy a katonai megoldások helyett a diplomáciára fektetik a hangsúlyt az unióbeliek.

Az óceánon túl viszont állóháború dúl a Clinton-kormányzat és a Dole szenátor vezette republikánus többség között. Ennek az a legújabb fejleménye, hogy az elnök a Házat megkerülve – egyébként törvényes úton – aláírt egy 15 millió dolláros csekket az alakulófélben lévő gyorshadtest (britek, hollandok és franciák) finanszírozására. Ezen felbőszülve Dole-ék most javasolni fogják a törvényhozásnak, hogy azonnal és egyoldalúan oldják fel a szarajevói kormány elleni fegyverembargót.

A Boszniát körülvevő teljesen kusza nemzetközi helyzetet még tovább bonyolítja a Washington és Párizs között kipattant vita is. Ennek eredetét még a G7-esek Halifaxban megtartott csúcsára lehet visszavezetni. Ott ugyanis Jacques Chirac új francia elnökként elhomályosította a külpolitikában igencsak tébláboló amerikai elnököt. Ezt követően a boszniai túszdráma kellős közepén Chirac vendégül látta Európa Unió-beli kollégáit, és ezen keresetlen szavakkal („terroristák”) illette a boszniai szerbek vezetőségét, sőt azt is mondta, hogy rosszullét környékezte, amikor Milosevic szerb elnökkel kényszerült telefonon beszélgetni. A New York Times azonban erre megszellőztette, hogy Chirac rosszulléte idején beosztottjai nagyban és titokban tárgyaltak a „terroristákkal”. Párizs jócskán megkésve, de azért cáfolt, majd néhány napra rá „ellenszellőztetett”, azaz azt állította, hogy a jelenlegi muzulmán offenzíva irányításában amerikai katonai tanácsadók vesznek aktívan részt.

A szarajevói városi tanács közben a szerbek iránt tanúsított „erőtlensége” miatt, nemkívánatos személynek nyilvánította Akasi Jaszusit, az ENSZ-főtitkár különmegbízottját, valamint Thorvald Stoltenberget. A norvég diplomatának az a „bűne”, hogy egy oslói előadásán azt állította: Boszniában nem etnikai, hanem polgárháború folyik, mert „a muzulmánok és a horvátok tulajdonképpen szerbek”.

• Szarajevó