Skip to main content

Inesz

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


1994 novemberében jöttünk el a mamával Szarajevóból. Éjszaka indultunk, mert az Igman-hegyen keresztül vezető egyetlen utat állandóan lövik a szerb csapatok. Nem szeretek erre a napra gondolni, nemcsak az átélt félelem miatt, hanem főleg azért nem, mert ottmaradt Szarajevóban az összes barátom, apám, nagyapám, a két nagyanyám, mindenki, akit valaha is szerettem. Csak az a gondolat vigasztalt, hogy nem örökre megyünk el, mindössze hat hónapra: amikor lejár a mama ösztöndíja Németországban, vissza fogunk térni. A mama mindig azt mondta, hogy a családnak, bármi is történjék, együtt kell maradnia, és én teljesen igazat adtam neki. Különösen most látom, mennyire igaza volt, amikor már két hónapja nincs hírünk apámról. Éjszakánként felébredek, és csak arra gondolok, mi lehet vele. A mama mindig bekapcsolja a tévéhíradót, én sohase nézem: rettegek attól, hogy meglátom, gránát csapódik a házunkba, vagy ismerős arcot pillantok meg a sebesültek között. A múltkor véletlenül mégis odanéztem, amikor épp egy sérült kislányt hoztak ki abból a házból, ahol a legjobb barátaim laknak. Mi lehet velük? Natasa, Atk, Masa, élnek-e még? Akkor nem tudtam visszatartani a könnyeimet, pedig amúgy nagyon igyekszem, hogy ne keserítsem el még jobban a mamát, látom, így is alig tud éjszakánként elaludni. Akkor is vissza tudtam fojtani a sírást, amikor a koromsötétben ment a buszunk keresztül az Igman-hegyen, feküdtünk a padlón, s a mama a testével óvott engem. Hogy mondhattam volna neki, hogy nekem még szörnyűbb lesz, ha vele történik valami?

Sokszor kérdezik tőlem, mióta itt vagyunk, hogy éltünk ott, Boszniában, kik vagyunk, ki vagyok én. Nem szeretek válaszolni ezekre a kérdésekre. El lehet-e mondani azt a rettenetet, amikor meghalt a legjobb barátom, Dzenan? És ki tudná megérteni azt az örömet, amit akkor éreztünk, amikor a mama „haditortát” sütött a születésnapomra nagy nehezen összekapart lisztből, cukorból? A mama azt mondja, hogy amikor megkérdezik, ki vagyok, csak annyit kell válaszolni: Inesz. És kész. De tudom, hogy bosnyák vagyok, én is, a barátaim is. Zokogva gondolok erre, de könnyeimet visszafojtom.

A szerző 15 éves bosnyák lány.






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon