[Inesz Moranjak-Bamburic]

Nyomtatóbarát változat

1994 novemberében jöttünk el a mamával Szarajevóból. Éjszaka indultunk, mert az Igman-hegyen keresztül vezető egyetlen utat állandóan lövik a szerb csapatok. Nem szeretek erre a napra gondolni, nemcsak az átélt félelem miatt, hanem főleg azért nem, mert ottmaradt Szarajevóban az összes barátom, apám, nagyapám, a két nagyanyám, mindenki, akit valaha is szerettem. Csak az a gondolat vigasztalt, hogy nem örökre megyünk el, mindössze hat hónapra: amikor lejár a mama ösztöndíja Németországban, vissza fogunk térni. A mama mindig azt mondta, hogy a családnak, bármi is történjék, együtt kell maradnia, és én teljesen igazat adtam neki. Különösen most látom, mennyire igaza volt, amikor már két hónapja nincs hírünk apámról. Éjszakánként felébredek, és csak arra gondolok, mi lehet vele. A mama mindig bekapcsolja a tévéhíradót, én sohase nézem: rettegek attól, hogy meglátom, gránát csapódik a házunkba, vagy ismerős arcot pillantok meg a sebesültek között. A múltkor véletlenül mégis odanéztem, amikor épp egy sérült kislányt hoztak ki abból a házból, ahol a legjobb barátaim laknak. Mi lehet velük? Natasa, Atk, Masa, élnek-e még? Akkor nem tudtam visszatartani a könnyeimet, pedig amúgy nagyon igyekszem, hogy ne keserítsem el még jobban a mamát, látom, így is alig tud éjszakánként elaludni. Akkor is vissza tudtam fojtani a sírást, amikor a koromsötétben ment a buszunk keresztül az Igman-hegyen, feküdtünk a padlón, s a mama a testével óvott engem. Hogy mondhattam volna neki, hogy nekem még szörnyűbb lesz, ha vele történik valami?

Sokszor kérdezik tőlem, mióta itt vagyunk, hogy éltünk ott, Boszniában, kik vagyunk, ki vagyok én. Nem szeretek válaszolni ezekre a kérdésekre. El lehet-e mondani azt a rettenetet, amikor meghalt a legjobb barátom, Dzenan? És ki tudná megérteni azt az örömet, amit akkor éreztünk, amikor a mama „haditortát” sütött a születésnapomra nagy nehezen összekapart lisztből, cukorból? A mama azt mondja, hogy amikor megkérdezik, ki vagyok, csak annyit kell válaszolni: Inesz. És kész. De tudom, hogy bosnyák vagyok, én is, a barátaim is. Zokogva gondolok erre, de könnyeimet visszafojtom.

A szerző 15 éves bosnyák lány.

• Szarajevó