Németh Árpád

Nyomtatóbarát változat

Élvezd Szarajevót! – hirdeti a gyöngyöző üdítőreklám ihlette plakát. Élvezd azt a várost, ahol kirobbant az I. világháború; ahol alig egy évtizede még téli olimpiát rendeztek; élvezd a várost, ahol a XX. század második felének legvéresebb európai mészárlása folyik!

Élvezz minden napot, amit még megérsz; élvezd a szomjúságot meg a koplalást; a kánikulát meg a fagyhalált; élvezd a melléd és nem beléd csapódó golyókat meg repeszeket; élvezd a három éve rendszertelenül érkező élelmiszersegély változatos rizs- és makaróni-menüjét; élvezd a távozásra feljogosító engedélyt, s azt is, ha utána visszajutsz szülővárosodba.

A kiszabadulás után oly távolinak tűnik minden. Szinte már az első napon elfelejted szeretteid parkba ásott hantját; a pincékben töltött megannyi órát; az útrakész bugyrot, amiből mindig hiányzik valami; ismerőseidet, akik közül mindig hiányzik valaki; a robbanásokat; a könnyeket; az örömöt.

Fásultságodból azonban éjjelenként izzadtságban fürödve riadsz fel: istenem, miért kell már megint sorba álmom; mivel öntözöm az erkélyen elpalántált paradicsomot; hetek-hónapok elteltével kapunk-e már végre lisztet; ez a gránát vajon az én gyermekeimet is megsebesítette-e? Rájössz ugyan, hogy ez csak lidércálom, elaludni azonban többé már nem tudsz. Legalább is nyugodtan, békésen – soha többé!

Engem is néha rémálmok gyötörnek.

Eszembe jut az idős asszony, akit a szitává lőtt gépkocsik között szlalomozva menekítettem ki a Szarajevóból, még valamikor a háború legelején.

– Vigyél a hegyekbe, akárhová, csak el innen! – kérlelt. Amikor kiértünk a városból, a lőtávolból, a nő kissé lecsillapodott, majd szemei hirtelen elkerekedtek:

– De hát… kizöldültek a fák!

Két hónapot töltött egy óvóhelyen. Tavasz volt, 1992. májusa. Eszembe jut az a jámbor, tartalékos szerb rendőr, aki egy benzinkúthoz kísért. Váratlanul hozzám fordult, fölsóhajtott:

– Fiam, én már többé nem látom meg a tengert!

A rendőr fiatal volt, nálam fiatalabb, s csak a felismerés barázdált mély redőket az arcára; az a felismerés, hogy ő elvesztette a háborút. Még ekkor is 1992-t írtunk.

Eszembe jut Miklós László. A vajdasági kiskatona szerencsétlenségére Szarajevóban szolgált. Szülei áprilisban – a háború kezdetén – hallottak róla utoljára. Később, telefonon még egyszer életjelt adott magáról. Apja kért meg arra, keressem meg a gyereket. Tű a szénakazalban – gondoltam. Végül csak megtaláltam Lacit, nálam volt lejárt útlevele, ahhoz hamisíttattam egy sajtókártyát, így kiutazhatott velünk. Útközben mesélte: kivonuláskor páncélozott szállítójárművükben rájuk törtek a muzulmánok. Egy sorozatot eresztettek a páncélkocsi belsejébe is; életét a tisztje által a laktanyából elemelt és rábízott, az ölében tartott tévékészülék mentette meg. A túlélőket letartóztatták, őt szögesdróttal kötözték egy hadnagyhoz. Néhány pofon is elcsattant. Miután azonban kiderült, hogy magyar, csokoládéval kínálták, sőt az a tiszt fogadta házába, aki letartóztatta.

Az egyedüli lehetséges úton, Horvátországon át utaztattam volna hazafelé. A magyar határőrparancsnok azonban hajthatatlannak bizonyult:

– Lejárt útlevéllel nem lépheti át a határt. A szabály az szabály! – aztán egy velős pesti telefonhívás után rámosolygott Lacira. – De minden szabály alól van kivétel!

Eszembe jut a rettegett paléi Kikinda-villa, akkoriban Karadzic főhadiszállása. Egyik emeleti folyosóján telefonra vártam. Ott állt, tőlem pár lépésnyire a vezér, egy tűzoltóegyenruhásnak osztogatott utasításokat:

– Egész délelőtt lőjétek őket! Hadd reszkessenek a férgek!

Aztán rádöbbent a nemkívánatos fültanú jelenlétére. Testőrei nyomban elvezettek; két órán át vallattak, ki vagyok, mi vagyok; végül elengedtek. Talán, mert szavam úgysem ér semmit kettejük ellen.

Eszembe jut David Kaplan, az ABC producere, aki a repülőtéren elutasította felkínált golyóálló mellényemet. Egy szörnyű közlekedési szerencsétlenséget túlélve úgy vélte, ő már sebezhetetlen.

A város felé indultunk. A minibuszban a mögöttem levő ülésen ült. Aztán egy halk pukkanás után eldőlt, lecsúszott a padlóra. Iszonyú mennyiségű vértócsa volt alatta. Az orvlövész golyója ütötte seb ceruzányi vastagságú sem volt, vérvesztesége azonban pótolhatatlan. Negyvenhárom évet élt, ebből Szarajevóban mindössze 140 percet.

Aznap este az újságírók törzshelyén, a Holiday Innben vacsorázott stábunk. Egy lány – divatot majmolva – új trikót viselt. „Háromszor voltam Szarajevóban, háromszor éltem túl” – írta rajta angolul. Én inkább ittam.

Eszembe jut a csöppség, akit a rögtönzött szülészet egyik félreeső zugában fektettek le, távol a többi bömbölő babától. A helyiségben fagypont alatti volt a hőmérséklet. Anyja látni sem akarta.

– Ha fiú volna, megfojtanám! – sziszegte. – Nem akarok ellenséget felnevelni!

A muzulmán asszonyt kilenc hónappal korábban erőszakolták meg Kelet-Boszniában. Lelke sosem fogja kiheverni a megrázkódtatást. Hát a kislányé?

Eszembe jut a másik kislány. A repesz a gerincét sebesítette meg, bénán feküdt a kórházban; magatehetetlenül, akár az orvosok. Dr. Edo Jaganjac sebészbarátom fűhöz-fához futkosott, hogy evakuáltassa a gyermeket.

– Békeidőben, azonnali beavatkozással, a világ bármely kórházában megmenthetik az életét! Nekünk még erre az egyszerű műtétre sem adottak a feltételeink – hajtogatta.

Nem segítettek, nem segíthettek sem a kéksisakosok, sem a Nemzetközi Vöröskereszt, sem a Menekültügyi Főbiztosság képviselői. A riportok viszont megtették a magukét, Irma Hadzimuratovicért és még néhány súlyosan sebesült társáért néhány napon belül különgépek érkeztek Angliából, Svédországból és Olaszországból. A kis Irma még két évig feküdt ugyanolyan bénán egy londoni gyermekklinikán, ahol az idén tavasszal kiszenvedett.

Eszembe jut a gyertya, amit békét hirdetve lobbantottak lángra Jeruzsálemben, hogy Szarajevóba zarándokoljanak vele. A gyertya a horvátok lakta Kiseljakban, Szarajevótól mindössze 20 kilométerre rekedt meg. A szerb ostromzárat még e kegyeletjel sem tudta átlépni.

– Elvinnéd püspökünkhöz? – faggatott a helyi plébános. – De nem szabad ám eloltani!

Karácsony volt, hogyne vittem volna. Vinko Puljic püspök úgy csodálta, mintha maga a Szűzanya jelent volna meg. Nem árultam el, hogy a gyertyát csak a püspökség épülete előtt – a sűrű hópelyhek között gyújtottam meg újra. De ha tudná, tán akkor is megbocsátana. Eszembe jut Dobrinja, a szarajevói reptérrel szembeni városrész. A főváros ostromzár alatt volt, ezen belül még egy, szinte áthatolhatatlan szerb gyűrű vette körül a lakótelep 40 000 lakosát. A repülőtér felől tankokkal ementáli módjára lyugatták át az alacsony, háromemeletes épületek falait. Dobrinja és a belváros között csak vakmerő kamikázék cikáztak, nap mint nap sebesülteket szállítva. Ha nekik sikerül az átjutás, miért ne kísérelnénk meg mi is? Juka, a legendás bandita húsz fegyverest adott, akik szüntelenül lőtték a szerb állásokat, amíg gépkocsivezetőnk 120 kilométeres sebességgel száguldott az épületek közötti nyílt terep állandó tűz alatt tartott 80 méteres szakaszán. Az a 80 méter örökkévalóságnak tűnt.

Bejutottunk. Első éjjel egy ajtót rúgtak fel, nyilván egy szerb család lakásajtaját, ott szállásoltak el bennünket. Aztán megismerkedtünk egy másik, a frontvonalon élő családdal. Ha volt áram, a gyerekek a fürdőszobában, a lakás talán legbiztonságosabb részében gyakorolták a számítógép-kezelést.

– Tanulniuk kell! – mondta szigorúan az apa, az egyetemi tanár.

A mama közben csalánt gyűjtött a gazban, ebédrevalót. A fiuk egyik repesz érte társát azokban a napokban temették el az épület alatti járda mellett. Távolabb vinni életveszélyes lett volna.

Eszembe jut a közép-boszniai Vitez, ahol a háború egyik legádázabb összecsapása tört ki a horvátok és a muzulmánok között. A baj ott is az ellenőrzőpontok felállításával kezdődött. Az egyiknél épp azt próbáltuk kideríteni, mi is történik, amikor hirtelen rostává lyugatták egyik terepjárónkat. Fejvesztve, csúszva-kúszva menekültünk – végül három brit tank szabadított ki bennünket igencsak szorongatott helyzetünkből. Néhány hónappal később – egy kora hajnalon – fekete ruhás és álarcos fegyveresek jelentek meg a szomszédos Ahmici faluban. Százötvenhárom férfit mészároltak le, felrobbantották a mecsetet, kivétel nélkül minden házat felgyújtottak.

Eszembe jut Grebak, az isten háta mögötti hegység, Szarajevótól délre. Minden délután ott gyülekezett 300-400 ember, hogy megmentse Gorazdéban sínylődő családját. Szedett-vetett gúnyában, lábaikat rongyos kapcába csavarva védekeztek a dermesztő februári fagy ellen. Sötétedés előtt az öregek-gyermekek (a többiek harcoltak) vállukra kapták a liszteszsákokat – akár 30-40 kilósat is – és nekivágtak a nyolcórás gyaloglásnak. Volt, aki hetente háromszor tette meg az oda-vissza utat.

Eszembe jut, hogy mindez a XX. század végén történt, a tőszomszédságunkban.

Vagy – lelkiismeretünket védve – tehetetlenül szemet hunyunk, mintha a Holdon játszódott volna le mindez? Igen, a Holdon, hisz ott csak légüres tér van, kráterek… megállt az idő.

Pedig dehogy állt meg az idő. A becslések szerint a mai napig több mint 130 000-re gyarapodott a bosnyák háború áldozatainak száma; sokkal nagyobb a sebesülteké, a rokkantaké; több mint egymillió földönfutó menekült keresi megnyugvását.

A bosnyák kormány a napokban döntött: segítséggel vagy anélkül visszaszerzi jussát.

A szerző a Sky News producere.

• Szarajevó