Skip to main content

Élvezd Szarajevót!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Élvezd Szarajevót! – hirdeti a gyöngyöző üdítőreklám ihlette plakát. Élvezd azt a várost, ahol kirobbant az I. világháború; ahol alig egy évtizede még téli olimpiát rendeztek; élvezd a várost, ahol a XX. század második felének legvéresebb európai mészárlása folyik!

Élvezz minden napot, amit még megérsz; élvezd a szomjúságot meg a koplalást; a kánikulát meg a fagyhalált; élvezd a melléd és nem beléd csapódó golyókat meg repeszeket; élvezd a három éve rendszertelenül érkező élelmiszersegély változatos rizs- és makaróni-menüjét; élvezd a távozásra feljogosító engedélyt, s azt is, ha utána visszajutsz szülővárosodba.

A kiszabadulás után oly távolinak tűnik minden. Szinte már az első napon elfelejted szeretteid parkba ásott hantját; a pincékben töltött megannyi órát; az útrakész bugyrot, amiből mindig hiányzik valami; ismerőseidet, akik közül mindig hiányzik valaki; a robbanásokat; a könnyeket; az örömöt.

Fásultságodból azonban éjjelenként izzadtságban fürödve riadsz fel: istenem, miért kell már megint sorba álmom; mivel öntözöm az erkélyen elpalántált paradicsomot; hetek-hónapok elteltével kapunk-e már végre lisztet; ez a gránát vajon az én gyermekeimet is megsebesítette-e? Rájössz ugyan, hogy ez csak lidércálom, elaludni azonban többé már nem tudsz. Legalább is nyugodtan, békésen – soha többé!

Engem is néha rémálmok gyötörnek.

Eszembe jut az idős asszony, akit a szitává lőtt gépkocsik között szlalomozva menekítettem ki a Szarajevóból, még valamikor a háború legelején.

– Vigyél a hegyekbe, akárhová, csak el innen! – kérlelt. Amikor kiértünk a városból, a lőtávolból, a nő kissé lecsillapodott, majd szemei hirtelen elkerekedtek:

– De hát… kizöldültek a fák!

Két hónapot töltött egy óvóhelyen. Tavasz volt, 1992. májusa. Eszembe jut az a jámbor, tartalékos szerb rendőr, aki egy benzinkúthoz kísért. Váratlanul hozzám fordult, fölsóhajtott:

– Fiam, én már többé nem látom meg a tengert!

A rendőr fiatal volt, nálam fiatalabb, s csak a felismerés barázdált mély redőket az arcára; az a felismerés, hogy ő elvesztette a háborút. Még ekkor is 1992-t írtunk.

Eszembe jut Miklós László. A vajdasági kiskatona szerencsétlenségére Szarajevóban szolgált. Szülei áprilisban – a háború kezdetén – hallottak róla utoljára. Később, telefonon még egyszer életjelt adott magáról. Apja kért meg arra, keressem meg a gyereket. Tű a szénakazalban – gondoltam. Végül csak megtaláltam Lacit, nálam volt lejárt útlevele, ahhoz hamisíttattam egy sajtókártyát, így kiutazhatott velünk. Útközben mesélte: kivonuláskor páncélozott szállítójárművükben rájuk törtek a muzulmánok. Egy sorozatot eresztettek a páncélkocsi belsejébe is; életét a tisztje által a laktanyából elemelt és rábízott, az ölében tartott tévékészülék mentette meg. A túlélőket letartóztatták, őt szögesdróttal kötözték egy hadnagyhoz. Néhány pofon is elcsattant. Miután azonban kiderült, hogy magyar, csokoládéval kínálták, sőt az a tiszt fogadta házába, aki letartóztatta.

Az egyedüli lehetséges úton, Horvátországon át utaztattam volna hazafelé. A magyar határőrparancsnok azonban hajthatatlannak bizonyult:

– Lejárt útlevéllel nem lépheti át a határt. A szabály az szabály! – aztán egy velős pesti telefonhívás után rámosolygott Lacira. – De minden szabály alól van kivétel!

Eszembe jut a rettegett paléi Kikinda-villa, akkoriban Karadzic főhadiszállása. Egyik emeleti folyosóján telefonra vártam. Ott állt, tőlem pár lépésnyire a vezér, egy tűzoltóegyenruhásnak osztogatott utasításokat:

– Egész délelőtt lőjétek őket! Hadd reszkessenek a férgek!

Aztán rádöbbent a nemkívánatos fültanú jelenlétére. Testőrei nyomban elvezettek; két órán át vallattak, ki vagyok, mi vagyok; végül elengedtek. Talán, mert szavam úgysem ér semmit kettejük ellen.

Eszembe jut David Kaplan, az ABC producere, aki a repülőtéren elutasította felkínált golyóálló mellényemet. Egy szörnyű közlekedési szerencsétlenséget túlélve úgy vélte, ő már sebezhetetlen.

A város felé indultunk. A minibuszban a mögöttem levő ülésen ült. Aztán egy halk pukkanás után eldőlt, lecsúszott a padlóra. Iszonyú mennyiségű vértócsa volt alatta. Az orvlövész golyója ütötte seb ceruzányi vastagságú sem volt, vérvesztesége azonban pótolhatatlan. Negyvenhárom évet élt, ebből Szarajevóban mindössze 140 percet.

Aznap este az újságírók törzshelyén, a Holiday Innben vacsorázott stábunk. Egy lány – divatot majmolva – új trikót viselt. „Háromszor voltam Szarajevóban, háromszor éltem túl” – írta rajta angolul. Én inkább ittam.

Eszembe jut a csöppség, akit a rögtönzött szülészet egyik félreeső zugában fektettek le, távol a többi bömbölő babától. A helyiségben fagypont alatti volt a hőmérséklet. Anyja látni sem akarta.

– Ha fiú volna, megfojtanám! – sziszegte. – Nem akarok ellenséget felnevelni!

A muzulmán asszonyt kilenc hónappal korábban erőszakolták meg Kelet-Boszniában. Lelke sosem fogja kiheverni a megrázkódtatást. Hát a kislányé?

Eszembe jut a másik kislány. A repesz a gerincét sebesítette meg, bénán feküdt a kórházban; magatehetetlenül, akár az orvosok. Dr. Edo Jaganjac sebészbarátom fűhöz-fához futkosott, hogy evakuáltassa a gyermeket.

– Békeidőben, azonnali beavatkozással, a világ bármely kórházában megmenthetik az életét! Nekünk még erre az egyszerű műtétre sem adottak a feltételeink – hajtogatta.

Nem segítettek, nem segíthettek sem a kéksisakosok, sem a Nemzetközi Vöröskereszt, sem a Menekültügyi Főbiztosság képviselői. A riportok viszont megtették a magukét, Irma Hadzimuratovicért és még néhány súlyosan sebesült társáért néhány napon belül különgépek érkeztek Angliából, Svédországból és Olaszországból. A kis Irma még két évig feküdt ugyanolyan bénán egy londoni gyermekklinikán, ahol az idén tavasszal kiszenvedett.

Eszembe jut a gyertya, amit békét hirdetve lobbantottak lángra Jeruzsálemben, hogy Szarajevóba zarándokoljanak vele. A gyertya a horvátok lakta Kiseljakban, Szarajevótól mindössze 20 kilométerre rekedt meg. A szerb ostromzárat még e kegyeletjel sem tudta átlépni.

– Elvinnéd püspökünkhöz? – faggatott a helyi plébános. – De nem szabad ám eloltani!

Karácsony volt, hogyne vittem volna. Vinko Puljic püspök úgy csodálta, mintha maga a Szűzanya jelent volna meg. Nem árultam el, hogy a gyertyát csak a püspökség épülete előtt – a sűrű hópelyhek között gyújtottam meg újra. De ha tudná, tán akkor is megbocsátana. Eszembe jut Dobrinja, a szarajevói reptérrel szembeni városrész. A főváros ostromzár alatt volt, ezen belül még egy, szinte áthatolhatatlan szerb gyűrű vette körül a lakótelep 40 000 lakosát. A repülőtér felől tankokkal ementáli módjára lyugatták át az alacsony, háromemeletes épületek falait. Dobrinja és a belváros között csak vakmerő kamikázék cikáztak, nap mint nap sebesülteket szállítva. Ha nekik sikerül az átjutás, miért ne kísérelnénk meg mi is? Juka, a legendás bandita húsz fegyverest adott, akik szüntelenül lőtték a szerb állásokat, amíg gépkocsivezetőnk 120 kilométeres sebességgel száguldott az épületek közötti nyílt terep állandó tűz alatt tartott 80 méteres szakaszán. Az a 80 méter örökkévalóságnak tűnt.

Bejutottunk. Első éjjel egy ajtót rúgtak fel, nyilván egy szerb család lakásajtaját, ott szállásoltak el bennünket. Aztán megismerkedtünk egy másik, a frontvonalon élő családdal. Ha volt áram, a gyerekek a fürdőszobában, a lakás talán legbiztonságosabb részében gyakorolták a számítógép-kezelést.

– Tanulniuk kell! – mondta szigorúan az apa, az egyetemi tanár.

A mama közben csalánt gyűjtött a gazban, ebédrevalót. A fiuk egyik repesz érte társát azokban a napokban temették el az épület alatti járda mellett. Távolabb vinni életveszélyes lett volna.

Eszembe jut a közép-boszniai Vitez, ahol a háború egyik legádázabb összecsapása tört ki a horvátok és a muzulmánok között. A baj ott is az ellenőrzőpontok felállításával kezdődött. Az egyiknél épp azt próbáltuk kideríteni, mi is történik, amikor hirtelen rostává lyugatták egyik terepjárónkat. Fejvesztve, csúszva-kúszva menekültünk – végül három brit tank szabadított ki bennünket igencsak szorongatott helyzetünkből. Néhány hónappal később – egy kora hajnalon – fekete ruhás és álarcos fegyveresek jelentek meg a szomszédos Ahmici faluban. Százötvenhárom férfit mészároltak le, felrobbantották a mecsetet, kivétel nélkül minden házat felgyújtottak.

Eszembe jut Grebak, az isten háta mögötti hegység, Szarajevótól délre. Minden délután ott gyülekezett 300-400 ember, hogy megmentse Gorazdéban sínylődő családját. Szedett-vetett gúnyában, lábaikat rongyos kapcába csavarva védekeztek a dermesztő februári fagy ellen. Sötétedés előtt az öregek-gyermekek (a többiek harcoltak) vállukra kapták a liszteszsákokat – akár 30-40 kilósat is – és nekivágtak a nyolcórás gyaloglásnak. Volt, aki hetente háromszor tette meg az oda-vissza utat.

Eszembe jut, hogy mindez a XX. század végén történt, a tőszomszédságunkban.

Vagy – lelkiismeretünket védve – tehetetlenül szemet hunyunk, mintha a Holdon játszódott volna le mindez? Igen, a Holdon, hisz ott csak légüres tér van, kráterek… megállt az idő.

Pedig dehogy állt meg az idő. A becslések szerint a mai napig több mint 130 000-re gyarapodott a bosnyák háború áldozatainak száma; sokkal nagyobb a sebesülteké, a rokkantaké; több mint egymillió földönfutó menekült keresi megnyugvását.

A bosnyák kormány a napokban döntött: segítséggel vagy anélkül visszaszerzi jussát.

A szerző a Sky News producere.














































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon