Skip to main content

Út Szarajevóhoz

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


1980-as évek

– Tito halála után három olyan csoportosulás létezett Jugoszláviában, amely a hatalmi viszonyok átrendezésében volt érdekelt. Az első a szerb kommunista vezetés tagjaiból állt. Mint a legnagyobb lélekszámú nemzet képviselői, a szövetségi hatalmi posztok megszerzése révén akarták dominanciájukat az egész Jugoszláviára kiterjeszteni.

Ez a szándék keresztezte a nem szerb kommunista nómenklatúra törekvéseit, akik befolyásuk növelését a köztársasági önállóság kibővítésétől remélhették. Ugyanebben voltak érdekeltek a harmadik csoport tagjai is: a Tito alatt háttérbe szorított, esetenként bebörtönzött egykori ellenzékiek. Ők a kommunista rendszer lassú leépülése miatt csupán helyi politikusként tudtak ismét színre lépni, s legitimációjukat többségükben a nemzeti törekvések hangoztatásától remélték.

Jugoszlávia-szerte mindinkább az a képzet alakult ki, hogy a szerbek állnak a központosítás és az ortodox kommunizmus oldalán, amivel szembe csupán a nemzeti és decentralizáló törekvéseket lehet állítani. Egy horvát lapban ezt utóbb így fogalmazták meg: „A nacionalizmussal egy tigrist akartunk meglovagolni. Biztosak voltunk benne, hogy amíg mi ülünk rajta, azt csinálja, amit mi mondunk neki. Tévedtünk.”

1986

– Milosevic egyre nyíltabban lép fel azzal a törekvésével, hogy az általa vezetett Szerb Kommunista Párt az egész Jugoszláviára terjessze ki befolyását. Megérti, hogy hatalmi aspirációit aligha lesz képes csupán pártcsatározások révén megvalósítani, de a szerb tömegektől csak akkor remélhet tartós segítséget, ha bebizonyítja: nem az ő hatalmának növeléséről, hanem a szerb nép jövőjéről van szó.

Legelőször látványosan megbékél a Szerb Tudományos Akadémia idős professzoraival. Többé szó sem esik arról, hogy nemrég még maga Milosevic kezdeményezte a professzorok bebörtönzését az általuk megfogalmazott nacionalista Memorandum miatt. „Csak az egység mentheti meg a szerbeket” – hangoztatják. Ettől fogva a Memorandumban szereplő gondolatok adják a szerb pártvezér beszédeinek gerincét.

1988

– Aktivizálódnak az 1970 óta elfojtott horvát nacionalista érzelmek is. Az új zágrábi politikusok, mint pl. Franjo Tudjman, nem határolódnak el egyértelműen a második világháború alatti usztasák tevékenységétől.

Mind Szerbiában, mind pedig Horvátországban soha nem látott mennyiségben jelennek meg a saját múlt nagyságát, illetve a másik történetének szégyenfoltjait taglaló és jelentősen eltúlzó könyvek. A belgrádi tévé által szüntelenül sugárzott rémhírekkel sikerült a Szerbiában élőkben aggodalmat kelteni a határon túl élők iránt, a Krajinákban élő szerbekben pedig a rettegést és a gyanakvást állandósítani.

Egy amerikai újságíró szerint „olyan lett a rádió és a televízió hangja, mintha a helyi Ku-Klux-Klan szerkesztené a műsorokat”.

1989

– június: Országszerte körülhordozzák a koszovói csatában hatszáz évvel korábban elesett Lázár herceg csontjait. Az évfordulóra több mint félmillió szerb gyűlt össze az albánok lakta koszovói főváros, Pristina mellett, a gazimestani harcmezőn. A fekete ruhás ortodox metropoliták és a színesbe öltözött népdalénekesek között szónokló Milosevic első ízben beszél arról, hogy talán újra háborúzni fognak a szerbek. A tömeg percekig tapsol e szavakra.

– Milosevic „antibürokratikus forradalmat” hirdet. Napidíjas szerb tüntetőket szállíttat a Vajdaság, Koszovó, Montenegró kormányai elleni demonstrációkhoz. Miután sikerül lemondatnia e kormányokat, olyan vezetőket ültet a helyükbe, akik elfogadják a Szerbiába való beolvasztást. Amikor ez megtörténik, a nagyobb üzemek vezetőinek számlát küld, hogy fizessék ki az exporttüntetők napidíját.

– A bejáratott módszer szerint Milosevic tüntetést szervez Ljubjanába, az ottani kormány megbuktatására is. A szlovén vezetés azonban betiltja a megmozdulásokat, a tüntetők ellen rendőröket vezényel ki.

– július: Dobrica Cosic, az egyik legismertebb szerb író (később szerb államelnök, a nagyszerb Memorandum egyik atyja) interjúban kijelenti: „Horvátország nagy területeit másik köztársasághoz kell csatolni.”

– október: Szlovénia, a legfejlettebb gazdasággal rendelkező és sokáig legzártabb jugoszláv tagköztársaság csöndben, de eltökélten készül a szövetségi köztársaságból történő kiválásra. Elfogadják az új alkotmányt, amely kimondja, hogy Ljubljana saját törvényei magasabbrendűek, mint a szövetségi törvények. Itt deklarálják először egy tagköztársaság elszakadáshoz való jogát.

1990

– január: Milosevic kierőszakolja, hogy rendkívüli szövetségi pártkongresszust rendezzenek. Itt a szlovén kommunisták hosszú viták után bejelentik, hogy kivonulnak a JKP-ból. Két héttel később pártjuk nevét is megváltoztatják, s létrejön a szlovén Demokratikus Megújhodás Pártja.

– tavasz: Többpárti választások Horvátországban. A Tudjman vezette párt csupán három dolgot ígér a kampány során: független horvát államot, nemzeti privatizációt és 2000 német márkás átlagbért. Ennyi elég győzelméhez.

– június: Milosevic egyoldalúan megszünteti a koszovói parlamentet. A szinte kizárólag albánok lakta tartomány ezután körülbelül olyan státussal rendelkezik, mint egy-egy nagyobb város.

– július: Tudjman megakadályozza, hogy az új horvát alkotmányba az a megfogalmazás kerüljön be, hogy „Horvátország az itt élő polgárok állama” – az elfogadott szöveg szerint csupán a horvátoké. A kompromittálódott kommunista tisztségviselők, katonák, rendőrök eltávolításának ürügyével Horvátországban gyorsított ütemben folyik a közhatalom megtisztítása a szerbektől.

– augusztus: a knini Krajinában a szerbek népszavazást tartanak az autonómia megteremtéséről. A horvát kormány ezt törvénytelennek nyilvánítja, és rendőröket vezényel a területre. A belgrádi sajtó napokon át azt sugallja, hogy Zágráb tömegmészárlásokat készít elő. Ezután több horvát rendőrt lelőnek a városban, mire újabb horvát egységeket vezényelnek a térségbe. A helyi szerb vezetők védelmet kérnek és kapnak a jugoszláv szövetségi hadseregtől. (A parancsnok az a Mladic tábornok, aki később a boszniai szerb csapatok parancsnoka lesz.)

A knini az első alkalom a későbbiekben alkalmazott szerb taktika kipróbálására. Eszerint szerb autonómia kihirdetésével, provokatív lépésekkel rendfenntartók kiküldését kell kikényszeríteni egy stratégiailag fontos területre. Megérkeztükkor tűzharcot kell provokálni. Ezt az adott közösség a település elleni támadásként éli meg. Az addig esetleg hezitáló lakosok mindinkább úgy érzik, hogy nincs más lehetőségük, mint szembeszállni a támadókkal. A harcolókat a szövetségi hadsereg választja szét. Ez jelenlétével védelmet (esetleg fegyvert) biztosít a helyieknek, s gyakorlatilag kivonja őket az addigi közigazgatás alól.

– október: Szerbia importvámokat vet ki a horvát és szlovén termékekre. Milosevic a Jugoszláv Nemzeti Bankból elszállíttatja a szövetségi költségvetés döntő hányadát. Részben ebből finanszíroz egy közel-keleti 140 000 tonnás fegyvervásárlást.

– november: az első boszniai többpárti választásokon a börtönből 1988-ban szabadult Alija Izetbegovic Demokratikus Akciópártja győz. A 240 mandátumból 86-ot szerez meg. A parlamentbe összesen 99 muzulmán, 85 szerb, 49 horvát és 7 jugoszláv önmeghatározású képviselő került be. (Ez csaknem pontosan megfelel a népszámlálási arányoknak, ami ugyanebben a sorrendben 44, 31 és 17 százalék.) A győztes párt fő célja, hogy Jugoszlávia keretein belül szuverén Bosznia-Hercegovinát hozzon létre, amely az ott élők közös állama.

1991

– január: Kertész Mihály szerb belügyminiszter kiképzőtáborokat létesít a „Szerb Önkéntes Gárda” (ismertebb nevén az Arkan-szabadcsapatok) számára. Márciusban már ők intéznek támadást a Plitvicei Nemzeti Park ellen, hogy a Krajinák határait tovább szélesítsék.

– március: belgrádi diáklázadás Milosevic ellen. Borislav Jovic szövetségi elnök nem hajlandó kihirdetni a szükségállapotot, ezért Milosevic a televízióban bejelenti, hogy Szerbia többé nem engedelmeskedik a szövetségi kormánynak. Távozásra kényszeríti a Vajdaság, Montenegró és Koszovó vezetőit is. Koszovó kormányképviselőjévé Sejdo Bajramovic nyugalmazott őrmestert nevezi ki, aki saját választókörzetében a szavazatok 0,03 százalékát szerezte meg.

– Szerbia visszautasítja, hogy egy horvát, Stipe Mesic legyen Jugoszlávia szövetségi elnöke. (Az elnököket eddig rotációs rendszerben, automatikusan jelölték az egyes tagköztársaságok.)

– május: Horvátországban a választók 92%-a voksol népszavazáson a teljes függetlenség kinyilvánítására.

– a Karadzic vezette boszniai szerb párt (SDS) Bosznia három, túlnyomórészt szerbek lakta területén kikiáltja a Szerb Autonóm Körzetet.

– június: a bosnyák parlament ez idő tájt a jugoszláv eszmeiséghez leglojálisabb kormány az egész szövetségi államban. Macedóniával közös javaslatot terjesztenek elő, hogy az EK mintájára egy új jugoszláv államszövetség jöjjön létre.

– június 25: Horvátország és Szlovénia kikiáltja függetlenségét. Másnap reggel Szlovéniába bevonul egy szövetségi tankhadosztály. A Janez Jansa által irányított szlovén ellenállás azonban a vártnál keményebb és hatékonyabb, ezért a belgrádi hadvezetés alig néhány nap után a kivonulás mellett dönt, hogy erőit Horvátországra összpontosíthassa.

– augusztus: Eszkalálódik a Horvátország ellen vívott háború. Támadják a szlavóniai városokat, majd megkezdik Dubrovnik bombázását is. Egyre több helyen jelennek meg szerb irreguláris egységek, ők végzik el az etnikai tisztogatást. Egyértelművé válik a szerb stratégia: az egybe nem függő szerb szórványokat úgy kell összekapcsolni, hogy a félkatonai szervezetek a köztes területekről elűzik a nem szerb lakosságot. Eszerint legkevesebb hárommillió embert kell elűzni otthonából.

– Ante Markovic távozó szövetségi elnök közzétesz egy magnóra vett telefonbeszélgetést, amely azt bizonyítja, hogy Milosevic folyamatosan fegyverrel látja el Karadzicsot. Ez előre jelzi, hogy a harcok hamarosan átterjedhetnek Boszniára is.

– szeptember: egy kisebb, helyi incidens után a boszniai Szerb Autonóm Terület képviselői felkérik a Jugoszláv Szövetségi Hadsereget, hogy védje meg őket. A szövetségi csapatok elfoglalják Bosznia stratégiai fontosságú pontjait, ezzel gyakorlatilag megvonják a korábban el nem ismert Szerb Autonóm Terület határát.

– Boszniában a szövetségi hadsereg Vukovár ellen küldött páncélososzlopát horvát és bosnyák civilek próbálják feltartóztatni. A katonák tüzet nyitnak rájuk.

– október: Izetbegovic elnök kinyilvánítja Bosznia semlegességét a horvátok és a szerbek közti háborúban. Ezt Karadzic pártja „szerbellenes cselekedetnek” nyilvánítja, és kivonul a parlamentből. A szarajevói parlament október 14-én memorandum-tervezetet fogad el, amiben megerősíti a jugoszláv államok föderációjának elvét, illetve a köztársaság határainak sérthetetlenségét. A szövetségi hadseregnek meg akarják tiltani, hogy Bosznia területét a Horvátország elleni háborúban használja. Erre hivatkozva Karadzicsék önálló szerb nemzetgyűlést, parlamentet és kormányt hoznak létre. Céljuk, hogy a boszniai és a horvátországi szerb, illetve etnikai tisztogatások révén szerbbé tett területeket egy állammá kapcsolják össze, ami később csatlakozhat Szerbiához.

1992

– január 15-én az ENSZ elismeri Horvátországot és Szlovéniát. A világszervezetet képviselő Cyrus Vance eléri, hogy a jugoszláv szövetségi hadsereg valamint a szerb irreguláris csapatok által elfoglalt területeket „ENSZ védelmi zónáknak” nyilvánítsák, státusuk pontosabb meghatározása nélkül. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a területek a legtöbb esetben megmaradtak szerb ellenőrzés alatt, ahová az onnan elűzött lakosság nem térhet vissza.

– január–február: a horvátországi harcok csendesedésével az ENSZ támogatja azt az elképzelést, hogy a szövetséges haderő tank- és páncéloshadosztályait Bosznia területére vonják vissza. Ezután a Jugoszláv Néphadsereg a legfontosabb bosnyák városok körül nehéztüzérségi állásokat épít ki.

– Izetbegovic hozzájárul, hogy a szövetségi hadsereg begyűjtse a boszniai területvédelmi erők fegyverzetét. (Ígéretet kapott rá, hogy a szerb félkatonai szervezetek fegyvereit is elkobozzák.) A valóságban azonban csupán a bosnyákok lefegyverzésére került sor.

– február 29.–március 1.: Népszavazás Bosznia függetlenségéről. A szavazólapon az a kérdés áll, hogy „Támogatna-e egy szuverén és független Bosznia-Hercegovinát, amelyben mohamedánok, szerbek, horvátok és más ott élő nemzetiségek egyenlő jogú állampolgárok?”

Karadzicsék felhívására a szerbek nem vehetnek részt a voksolásban, sőt fegyverrel igyekeznek megakadályozni az urnák begyűjtését. Ennek ellenére a lakosság 64 százaléka leadhatta szavazatát, s csaknem száz százalékuk igent mondott a függetlenségre.

– március 2.: A népszavazás eredményének kihirdetésekor szerb paramilitáris egységek barikádokat és orvlövészállásokat emelnek a szarajevói parlament épülete közelében. A város polgárai azonban ezerszám özönlötték el az utcákat, s a katonai hatalomátvétel kísérlete meghiúsult.

– Milosevic és Tudjman titkos találkozón vitatják meg Bosznia lehetséges felosztását. Izetbegovic szerint „a Milosevic és Tudjman közti választás olyan, mintha a leukémia és az agytumor között kellene választani”.

– március 27.: kikiáltják a Boszniai Szerb Köztársaságot.

– április 6.: Ez ellen tiltakozva az Európai Unió elismeri a Boszniai Köztársaság függetlenségét.

– A nemzetközi elismerés napján a szerb szabadcsapatok megismétlik március másodiki akciójukat. A béke mellett tüntető százezres tömegbe automata fegyverekből tüzeltek. Megkezdik a bosnyák városok bombázását.

– április 27-én Milosevic kihirdeti a szerb–montenegrói szövetségből létrejövő Jugoszláv Szövetségi Állam megalapítását. Ettől fogva a szövetséges hadsereg formálisan nem tartózkodhat tovább Boszniában. A valóságban csupán átkeresztelték a Ratko Mladic tábornok vezette egységeket, akiknek egyre nagyobb támogatást adtak a horvát hadszíntérről visszatérő szabadcsapatok.

– Szeptemberi adatok szerint a bosnyák kormányerőknek négy darab páncélosa és 60 tüzérségi fegyvere van. A boszniai szerbek legalább 300 tankkal, 200 páncélozott harcjárművel és több mint 800 tüzérségi fegyverrel rendelkeznek.








































































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon