Nedjad Freiet

Nyomtatóbarát változat

Igen, ott voltam én is, amikor kétszázezren kivonultunk a barikádok elé. Azt hittük, hogy másodszor is megakadályozhatjuk a háború kitörését. Aztán lőttek ránk a szerbek. Lőttek, mi pedig nem futottunk el. Az járt a fejemben, hogyha most nem tudnak megfélemlíteni bennünket, ha most ki tudunk tartani, ha most be tudjuk bizonyítani, hogy mi nem lövünk vissza, akkor béke lesz. Nem lett. Helyette lebombázták a várost.

Később is mindig hittünk valamiben. Hogy a józan ész…, nincs józan ész. Aztán azt mondtuk, hogy Európában, a XX. század végén nem lehet…, de lehet. Hogy legalább a civil lakosságot nem lehet…, azt lehet csak igazán. Bíztunk a NATO-ban, Amerikában, a világ szimpátiájában, mindig bíztunk valamiben.

1995. január. Nedjad és Demszky Szarajevóban

Én például abban is bíztam, hogy víz az azért lesz. Nem volt. Még inni se volt elég. Éltünk egy tízemeletes házban, és négy hónapig nem volt víz. Nem tudod lehúzni a WC-t. Hetek múlva kaptunk valami vegyszert, amit rá kellett önteni. Nem tudsz mosdani. Egy hónap után a nővérem véresre vakarta a fejét. Aztán támadt egy ötlete: a radiátorból engedte le azt a szörnyű, rozsdás, barna levet (fűtés úgyse volt, azóta sincs), és azzal mosott hajat. Másnapra iszonyatos fekélyekkel lett tele a feje.

Tíz kilométerre volt a kút, az utcákat állandóan lőtték. Választhattál: egy kisebb kannával futva teszed meg az utat (de akkor másnap újra menned kell), vagy cipelsz egy nagyobbat, végig a városon, s közben imádkozol, hogy ne találjanak el. Egy idő után azt hiszed, hogy akkor leszel biztonságban, ha mindenhová éjszaka mész a koromsötét utcákon. Melletted kivilágítatlanul száguldoznak a mentők, a tűzoltók, a katonák vagy épp olyanok, akik autóval mennek vízért. Cipeled a kannát, örülsz, hogy épp nem lőnek, s akkor jön egy kivilágítatlan autó. Ha szerencséd van: mentő. Ha peched: hullaszállító.

Fél év múlva már majdnem minden harmadik napon egy órán át volt víz. Nem kellett járni a kútra, s bíztam benne, hogy legalább ezt túléltük. Aztán egyszer a nővérem nyitott ablak mellett mosott hajat. Súlyos hiba volt. Valamelyik szemközti házból fejbe lőtte egy orvlövész.

Reggel felkelsz, és hallod, hogy azt mondja az anyád: elmegyek Erminkához, náluk sokkal finomabb a fű, mint itt a parkban. Ebből tudod, hogy már megint nincs itthon semmi, se olaj, se só, csak az a kurva rizs, ami a segélycsomagból maradt. Aztán amikor öltöznél, azt hallod: „Ne azt az inget vedd fel, nem lett elég szép.” Spórolni akart a vízzel, és olvasztott hóban mosta ki. Ne hidd, hogy a hó fehér: néha szürke, de legtöbbször inkább barna, ha felolvasztják. Aztán hozza a cipődet, ami ragyog. Kaptál bokszot? – kérdezed. „Á nem, Ivica bácsi mondta, hogy elég az is, ha egy nagy, sima kaviccsal jó sokáig dörzsöljük.”

Mész dolgozni. A saroknál megállsz, mert golyószóróval tűz alatt tartják az útkereszteződést. Csupa jól öltözött embert látsz magad körül. Nézed a kifényesített cipőiket. Arra gondolsz, hogy holnap a másik úton mész a munkahelyedre. Aztán végre abbamaradnak a lövések. A többiekkel együtt te is nekiiramodsz, átfutsz a túloldalra. Ha szerencsétek van, mindannyian átértek.

Este mész haza, és látod a kereszteződésben az úttesten a vért. Rágyújtasz, mélyet szívsz a cigarettából, nézed a földet, látod, hogy még mindig ragyog a cipőd. Arra gondolsz, ha még egyszer az életben találkozol az anyáddal, akkor megköszönöd neki.

A városban sehol nem találsz egy fát sem. Először még szégyenkeztek az emberek, hogy a hidegben sóvárognak a százéves tiszafák után s alig várják, hogy valami gránát kitépjen egyet-egyet közülük a földből. De aztán nagyon hideg volt, mínusz húsz fok hetekig, nem volt fűtés. A környező hegyekbe se lehetett kimenni, mert ott vannak a szerbek. Az emberek a bútoraikat tüzelték el, a könyvtárak a magazinokat. Egy köbméter hasábfa ára 600 német márka volt. Most csak 350.

Több mint ezer napja tart Szarajevó ostroma, és a világ unja Szarajevót. Azt mondják, hogy ahol háború van, ott mind a két fél egyformán hibás. Hát igen. Hibás a gyerek, aki kimegy a játszótérre, és ott löveti le magát. Hibás az öregasszony, ha virágot visz a temetőbe a fia sírjára, ezért őt is lelövik. Hibásak vagyunk mind, akik reggel elindulunk dolgozni, s ezzel provokáljuk ki, hogy a békés szerb orvlövészek velünk foglalkozzanak. Hibásak vagyunk, mert este ülünk a lakásunkban, ahová becsap egy akna. Csak a világ nem hibás, hiszen mélyen és őszintén megdöbbentette a szarajevói állatkert lebombázásáról szóló hír. S amikor rögtön ezután egy gyerekekkel teli iskolára hullottak az aknák, akkor is sokan voltak, akik rosszkedvűen legyintettek és azt mondták, hogy „állatok ezek ott mind a Balkánon”.

Eleinte azt hittük, hogy tárgyalni kell a szerbekkel, és akkor elkerülhető a háború. Aztán azt hittük, hogy meg kell tartani a világ szimpátiáját, és akkor jön valami külső erő, ami véget vet az öldöklésnek. Ma már látjuk, hogy ilyen erő nincs, és arra se lehet számítani, hogy lesz. Azt hiszem, hogy Szarajevóban addig fognak folyni a harcok, amíg a szerbeket tárgyalóasztal mellé nem tudjuk kényszeríteni. Amíg olyan erősek nem leszünk, hogy belátják: jobban megéri nekik tárgyalni velünk, mint harcolni. Ez azonban még soká lesz. Talán csak évek múlva. Ha megéritek.

(Szarajevóban lejegyezte: Fényi Tibor)


A szerző a Soros Alapítvány szarajevói programigazgatója.

• Szarajevó