Eredetileg azért utaztam Szarajevóba, mert felkértek, hogy segítsek nekik egy huszadik századi művészeti programot létrehozni – olyat, ami a városban élők számára folyna. Fantasztikus volt látni, hogy az agyonbombázott házak között az embereknek nemcsak kenyérre, vízre vagy épp áramra van szükségük, hanem művészetre is. Láttam videókon, hogy mennyien mennek el egy-egy kiállítás megnyitójára, koncertre. Szépen kiöltöznek, és nagyon komolyan veszik azt, amit bemutatnak nekik. Egészen hihetetlenül pezsgő a zenei és az irodalmi élet is. Sokszor tényleg nincs mit enniük, de könyveket akkor is írnak és adnak ki. És ezek szépen megcsinált könyvek: jó papírra, gondos tipográfiával készülnek – úgy hiszem, hogy a szövegek között is vannak nagyon értékesek.
Azt még el tudják képzelni az emberek, hogy valamiféle művészeti élet létezhet Szarajevóban, csak azt nem hiszik el, hogy ott fontos és jó alkotások is születhetnek most. Én ezt másképp gondolom, és másképp is láttam. Ezért szerettem volna itt, az Ernst Múzeumban bemutatni a szarajevói ostromállapot művészetét dokumentáló anyagot. Sajnos, a harcok újból fellángoltak, és emiatt (remélem, csupán ideiglenesen) nem volt módunk arra, hogy kihozhassuk a kiállítási anyagot. A szarajevói repülőtér tavasz óta zárva van, másfél hónapja még élelmiszert sem lehetett a városba bevinni. Ezért most csak szóban tudom elmondani, hogy mit terveztünk, s mi az, ami reményeim szerint egyszer mégiscsak meg fog érkezni Budapestre.
Az első terem egy sötét szoba. Ez a beavatás helye, ahol az alkotások elviszik a nézőt oda, ahol születtek. Videón mutattuk volna be azt, ahogy a város él. Hihetetlenül sok vér, szenvedés, brutalitás, bombák, fájdalom van a több mint ezer napon át naplószerűen vezetett felvételeken. Ez ma Szarajevó.
A következő teremben ugyancsak videón láthatók a már említett művészeti események: a megnyitók, az előadások, a performence-ok. Megdöbbentő látni, hogy mennyi minden történt az elmúlt ezer napban a városban. Remélem, ez a szoba sok új információt ad Szarajevóról.
Ezután egy misztikus, szakrális tér következik Mustafa Skopljak alkotásával. Mustafa nekem olyan, mint egy sámán: a műveiben vízzel, tűzzel, földdel találkozhatunk. Kimegy az utcára, orvlövészek lövöldöznek rá, ő pedig gyűjti a betört ablakok üvegszilánkjait, a bombarepeszeket, s ezekből készít valamit, amit úgy nevez, hogy „szarajevói piramis”. Korábban horizontális műveket csinált, de amióta háború van, fölfelé mozdul ki a síkból. Ha látjuk ezeket az üvegpiramisokat, arra kell gondolnunk, hogy egy körülzárt városban nincs előre és nincs hátra, itt az válik egyre fontosabbá, ami fölfelé visz.
Az üvegkúpok elé Mustafa földből sírforma dombokat emelt, amikből kis színes fejek néznek ki. Amikor megnyitja a kiállítást, ezeket a fejeket letakarja, s a földbe bogumil tradíció szerint belenyomja a tenyerét. A bosnyák katonák is ezzel a jellel köszönnek egymásnak, valami olyasmit jelent, hogy „tovább élünk”.
Elmesélte, hogy ahol lakott, az szerb városrész lett. Tíz napig volt bezárva a lakásába, nem tudta, mi lesz vele, még az ablakon sem nézhetett ki. Aztán egyszer szóltak, hogy azonnal el kell menekülnie. Semmit nem vihetett magával, még egy táskát sem. Körülötte mindenütt bombák, halál és pusztulás nyomai vannak. Gondolkodott, hogy mit kell csinálnia. Legyen katona? Dolgozzon a kórházban? Mi is az értelme az életnek, ha valaki művész? Végül arra jutott, hogy ő egyetlen dolgot tehet: a művészetén keresztül valamiféle spirituális védelmet biztosít a bosnyák embereknek. A legtöbb, amit adni tud, hogy együtt a többiekkel ott lakik Szarajevóban, gyűjti az üvegcserepeket a „halálpiramishoz”.
Sok különös, kitűnő emberrel találkoztam. Például az SCH, egy kortárs zenei csoport tagjaival. A zenekar neve a „schizophrenia” szó első három betűjéből jön. Rendkívül mély filozofikus szöveget énekelnek, videoperformance-eket készítenek. Három férfi: egy rendőr és két katona.
Találkoztam Numan Kadiccal, a kiváló bosnyák festővel is. A családja, az anyja és a lánya Szerbiában voltak, amikor kitört a háború. Budapestre hívta őket, innen mentek együtt vissza Szarajevóba. (Nagyon sokszor hallottam, hogy a családok együtt akarnak maradni.) Amikor Kadic megérkezett Budapestre, a magyar rendőrség rögtön letartóztatta, terroristának gondolták. Egy egész éjszakán át hallgatták ki, aztán reggel elengedték. Monokrom munkákat csinál. Amikor kitört a háború, ő is abbahagyta, mert ilyen helyzetben értelmetlennek tartotta a művészetet. De aztán kiderült, hogy őrá ugyanúgy lőnek, mint másra. Ma ismét fest: nagy, misztikus képeket készít.
Bemutattak a legendás Divjak tábornoknak is, aki szerb, de Szarajevóban maradt, ő szervezte meg a város védelmét. Arra kért, hogy az árva gyerekeknek próbáljak ruhát szerezni. Egyébként, ha ott vagy a városban, megfog valami misztikus érzés, és elkezded másképp látni a dolgokat. Először rengeteget tanulsz a lövedékekről. Egy-két nap után felismered, hogy honnan lőnek, milyen és mekkora kaliberű fegyverből. Felismered a gránát hangját, az aknát, a bombát. Éjjel háromkor felébredsz egy rettenetes detonációra, és tudod, hogy alhatsz tovább, ez még száz méterre volt, csak akkor kell lemenni az óvóhelyre, ha a következő még egy fokkal közelebb robban…
Aztán a városban kialakul a létfontosságú információk átadásának technikája is. Mindenki számon tartja, mikor és hol lehet közlekedni, melyik utcán, melyik téren hány embert öltek meg orvlövészek. Mikor van víz, hol lehet élelmiszerhez jutni. Azt már csak itthon vettem észre, hogy Szarajevóban valahogy más volt az idő: szinte senki nem beszél a múltról, senki nem beszél a jövőről. Csak a jelen van, csak arról lehet beszélni. Az emberek nagyon tisztán élik meg az időt, az életüket. Úgy mint valami spirált, ami van, de sehova nem vezet, mert nincs kilátás belőle semerre sem.
(Lejegyezte: Fényi Tibor.)
A szerző a Soros Alapítvány Kortárs Képzőművészeti Központjának programvezetője.
- Szarajevó [6]