Ha az első ötven oldal után jut az ember eszébe, hogy ettől a könyvtől remélik Norvégiában az irodalmi Nobel-díjat (állítólag), akkor szomorú és kultúrkritikus gondolatok ötlenek fel benne. De nincs egészen igaza. Sőt, minél tovább olvas, annál kevésbé lesz igaza, habár az irodalmi Nobel – már ha nagyon komolyan és szakmailag vesszük – talán mégiscsak aránytévesztésnek tűnik. A Sofie világa tisztes ismeretterjesztésként indul. Egy igen kellemesen összefogott és szakszerű középiskolai tankönyvbe igyekszik beleoltani némi regényes elemet. Sofie, a mondott világ gazdája, egyébként pedig tizenöt éves norvég csitri, leveleket kap egy ismeretlen filozófustól, amelyben az ismeretlen filozófus mindenféle kérdéseket tesz fel neki – mindjárt kezdetnek: „ki vagy te?” –, és nekiáll, hogy elmesélje a filozófia történetét, szépen a preszókratikusoktól kezdve, ahogy azt Európában szokás. Sofie pedig, mint ideális tanulógép, minden levél után kimegy a kertbe, és engedelmesen Herakleitoszul meg Démokritoszul kezdi szemlélni a világot, ahelyett, hogy megrántaná a vállát az ilyen hülye kérdésekre és elmenne, hogy egy édes kis skorpiót tetováltasson a nyakszirtjére. Igazán bájos, de azért kissé papírízű, gondolja az ember az első ötven oldal után. Ismerjük az ilyen Sofie-kat meg Julie-ket (esetleg Justine-eket): úgy táncolnak, ahogy az őket megíró filozófus fütyül.
Csakhogy ez Gaardernak is eszébe jutott. Ez volt a nagy gondolat, amellyel mozgásba hozta az együgyű regénykeretet, és – innentől kezdve igazán zseniális – magát a szöveget is, mondhatni posztmodern és posztstrukturalista, sőt dekonstruktivista módra, de nem olvasóizzasztó fogalmi aprómunkával, hanem valódi prózaírói technikával, amely leginkább Borges spekulatív ötleteire emlékeztet – a részleteket inkább homályban hagyom, mert nem szeretném elvenni a felfedezés örömét.
De a nagy trükk nem problémátlan. Minél inkább lendületbe jön a regény, minél jobban összegubancolódik az egyébként pofonegyszerű rejtély, annál inkább átveszi az irányítást az ötlet – egy ismeretelméleti probléma megregényesítése. Alberto Knox, a filozófus-levelező, mesél ugyan, de az, amit mesél, egyre kevésbé releváns a történet szempontjából. Azt mondhatná az ember, ez regénytechnikai kérdés: az ismeretterjesztő betéteket nem sikerült résmenetesen illeszteni a cselekményhez. De nemcsak erről van szó, és ennyiben a mű nem pusztán szórakoztató ismeretterjesztés, de tanulságos filozófiatörténet is: a filozófia elapadó története.
Gaarder Kantig rendben halad – sőt, igen haladóan halad, mert minden lehetséges ponton felhívja a figyelmet a nők méltatlan kezelésére és a dicséretes kivételekre, valamint a környezetvédelmi problematikára. Tőle telhetően igyekszik népszerűsíteni Hegel fogalmi rendszerét (talán nincs még egy komolyan vehető filozófus a filozófiatörténetben, aki ennyire komikusnak tűnnék, ha csak a fogalmi építményt vesszük szemügyre), azután elidőzik Kierkegaard-nál, gyorstalpalót tart Marxból, s megemlíti John Rawlst is, a mai angolszász politikai filozófia legnagyobb nagyságát, ami igen szép tőle. De a Gaarder-féle filozófiatörténet ezek után már Darwinnal és Freuddal folytatódik, s végül – Sartre érintésével – a világ keletkezésének elméleteinél köt ki.
Nem mondhatni, hogy nincs igaza. Akárhogy is nézzük, ha a filozófia a „ki vagy te?” és a „hogyan keletkezett a világ?” kérdésre adott válasz (értsd: válasz), akkor Darwin, Freud és – mondjuk – Stephen Hawking áll az innenső végén. Esetleg Sartre meg Heidegger, de az utóbbi már túl ködös a nagyközönség számára – mint Gaarder diplomatikusan fogalmaz: nem elég széles körben ismert. Ami azt illeti, Gaarder népszerűsítő és igen népszerű könyve után sem lesz Heidegger szélesebb körben ismert (hogy az egyéb modern szakfilozófiai irányzatokról ne is beszéljek). De nem is vagyok biztos benne, hogy akár a „németes”, akár a „franciás”, akár az „angolszász” modern filozófiát egykönnyen népszerűsíteni lehetne egy regény 15 flekkes ismeretterjesztő betétjeként. (Megtanítható-e egy nyelv 15 flekken?) Gaarder a könnyebb ellenállás – vagy a várható érdeklődés – irányába megy el, s korunk filozófiája címen Jean-Paul Sartre-on túl hosszabban csak a New Age nevezetű jelenséggel foglalkozik (kritikailag), továbbá futólag (pozitíve) érinti az „ökofilozófia” és a „globális falu” up-to-date kérdéseit. Tulajdonképpen számíthat rá, hogy ha ön, kedves olvasó, lelkesedésre hajlamos és progresszív szellemű leányzó vagy hasonló, akkor meg lesz elégedve a dolgok ilyetén menetével.
De a regényét éppen az teszi igazán érdekessé, hogy nem számít rá. Nem erre építi a könyvét, hanem a mondott extrapolált ismeretelméleti problémára, amely a tizenhetedik század agyafúrt szkepticizmusába belecsempészi az ismeretelmélet irodalomelméletbe hajló modern formáit, megőrizvén közben – ha rezignáltabb formában is – a lelkesedést általában a filozófia fénye iránt. Úgy, hogy mindez kedvesen és játékosan beleolvad a regénybe, a mesébe, amely, mint mondtam, átveszi az irányítást.
„Egy csodálatos mese részesei vagyunk, Sofie. Az orrunk előtt születik egy remekmű, a legteljesebb fényben! Hát nem hihetetlen az egész? – De, persze. – Miért is keresnénk fel egy cigányasszonyt vagy egyetemi, előadótermeket, hogy csodálatos, mindent túlszárnyaló élményben legyen részünk?”
Ez a „csodálatos mese” elsősorban maga a regény, a regény ambíciója pedig nem a népszerűsítés: az az ember benyomása, hogy inkább egy második Alice Csodaországban akar lenni. (Hogy világos legyen a dolog, Gaarder epizódszerepben fellépteti jóformán az összes „nagy” mesekönyv szereplőit, élükön Alice-szel.) De a „csodálatos mese” lehet a filozófia története is, a regényen belüli történet. Vagy a filozófia története mint regényen kívüli történet. Vagy a regényen kívüli-belüli regény (mert ilyen is van; tessék elolvasni). Vagy a regényen kívüli-belüli regényen kívüli (belüli?) valóság. Röviden, a csodálatos mese az egymásba dobozolt és egymásba átjátszó csodálatos mesék és az egyszerre többféle síkon szóló kijelentések szövevénye. Megvallom, nekem személy szerint ez nagyon is ízlésem szerint való: Gaarder egy regény keretében veszi komolyan a filozófiát, s nem valami érvényesnek tekintett filozófiát díszít fel néhány regényes elemmel. De azért nem tagadható, hogy a filozófiai kijelentések általában mégiscsak arra törekszenek, hogy érvényesnek tekintsük őket. Gaarder, aki aligha mentes a posztmodern finom relativizmusától, még ha megtartóztatja is magát a szó használatától, ezt az igényt már nem akarja – felteszem, nem is tudja – egészen komolyan venni: mindannyian egy nagy egész részei vagytok, mondja a filozófusoknak, s ez az egész az én regényem. Nem beszél a filozófia végéről: elég, hogy úgy írja meg a regényét, hogy a regény fokozatosan érdekesebbé válik, mint a filozófia.
Mindent összevetve, az „orrunk előtt születik egy remekmű” kitétel a fentebbi idézetben, ha hozzászámítjuk a játékosság irizáló hatását, nem is túlzottan túlzó. Persze Gaarder könyvének a szöveg szintjén nincsenek irodalmi érdemei: a párbeszédeket gyakran mintha egy középhaladóknak szóló nyelvkönyvből vette volna, irodalmi hasonlatai rémesek (a filozófiai hasonlatok jobbak), a mondatok olyan precíz-szárazra sikerültek, hogy azt a középiskolai tankönyvek szerzői is megirigyelhetnék, a szereplők jellemzésével nem sokat vesződik, a leírások példatárba illően közhelyesek. De hát láttunk már olyan írót, aki csak egy dolgot tudott. Gaarder ilyen író. Afféle egykönyves író, akiből aztán a barátok unszolása meg a piaci esélyek előhúznak még egy könyvet („Sofie világa II.” vagy „A filozófia folytatódik”). Esetleg még egyet. Vagy még egyet. Akárhogy is, Gaarder nem Lewis Carroll, mert nem tud verselni, és nincs igazán érzéke az abszurdhoz, és nem is A. A. Milne, mert hol van ez a Micimackó mély emberismeretétől, továbbá korántsem olyan örök érvényűen patetikus, mint Saint-Exupéry A kis hercegben, viszont könyvéből nagyjából meg lehet tanulni a filozófiatörténetet, s könnyen el tudom képzelni, hogy úgy járunk vele, mint a fenti könyvekkel szokás: megvesszük a gyerek születésnapjára (ha gyermekünk nagyobbacska), futólag belelapozunk (lássuk, mi olyan jó ebben, amitől Németországban veszik, mint a cukrot), valahogy beleragadunk, és még a tévénézést is feláldozzuk, hogy megtudjuk végre, MI EZ A NAGY REJTÉLY.
- Szemle [6]