Mióta elkezdődött kényszerű zarándoklásom kora, egyre gyakrabban kapom magam rajta, hogy olyan képek után kutatok emlékezetemben, amelyekben, ha vigasztaló támpontra nem is, de legalább a mostani szörnyű tragédiát sejtető előjelekre lelhetek… Régebben gyakran idegenvezetősködtem: a volt Szovjetunióból érkező turistacsoportoknak mutogattam a volt Jugoszlávia nevezetességeit. Szarajevóban mindig elmeséltem: a házakat a hagyomány szerint úgy építették, hogy a vendégek is bőven elférjenek benne, a gazdag polgárok pedig, ha valami nyomot akartak hátrahagyni, vagy közkutat, vagy hidat építtettek ajándékul a város lakóinak. Most már ez is mind felesleges: vendégek nem jönnek Szarajevóba, a kutak elapadtak, a hidak meg, ha vannak még, úgyis csak arra valók, hogy elválasszanak…
Emlékszem, gyakran kellett válaszolnom arra a számunkra meghökkentő kérdésre: mi lesz Jugoszláviával Tito halála után? Miért kellene egyetlen ember halálától egy egész ország életének megváltoznia? – kérdeztünk vissza vétkes együgyűséggel, s nem vettük észre, hogy vannak, akik már ott lesik-várják mellettünk ezt a halált, kezüket dörzsölve, hogy mindjárt eljön az ő idejük! A megváltoztathatatlan tényt csak akkor vettük tudomásul, amikor a mindenható tévékészülék reggeltől-estig fújta a háborús riadót, egyik pillanatról a másikra fiktív létezéssé változtatva mindennapjainkat. Amikor ott, a képernyőn szemünk láttára zajlott a párton belüli testvérgyilkosságok minden rémsége, akkor rettentünk meg először a hirtelen ránk zúduló gyűlölethullámtól, a vak nacionalista szenvedélytől, a vezérek szemében felvillanó őrülettől. Jellemző, hogy a boszniaiak még az egyre növekvő össznépi rémület légkörében is elsősorban a helyzet abszurditására figyeltek: a félelem afféle „úgyis mindegy” derűvel keveredett. Mindenki tisztában volt vele, hogy Boszniának két halálos betegség közül kell választani, már amennyiben a dögvész egyáltalán választható: vagy egymást gyilkoljuk, vagy bennünket gyilkolnak meg. Jellemző, mi volt akkoriban a legkelendőbb vicc Bosznia-szerte:
– Mi lesz Boszniából Jugoszlávia felbomlása után?
– Free shop…
Világos volt, hogy Boszniát nem lehet áldozatok nélkül felosztani, hiszen semmiféle, se történelmi, se emberi ok nincs arra, hogy a bosnyákokat ne tekintsék a többiekkel egyenjogúnak. Van egy híres monológ egy népszerű boszniai színműben: „Bosznia gyönyörű ország. Gyönyörű, de túl kicsi. És túl sokan akarnak jóllakni belőle.”
Ez az abszurd életérzés, a fiktív létezésnek ez a vidám tudomásulvétele egy csapásra rendkívül vonzóvá tette Szarajevót a végnapjait élő Jugoszláviában. Áradtak a festők, írók, mindenféle rendű-rangú művészek, esztrádcsillagok: itt mindenki megszabadulhatott a nekrofil dermedtségnek attól a nyomasztó légkörétől, amely mindenütt máshol körülvette. A nacionalista pokol jeges előérzetében mindenképpen nyugodt sziget volt Szarajevó. Itt forgatták a legjobb filmeket, a szarajevói Svetlost kiadó idevonzotta a legjobb írókat, a szarajevói Szürrealisták együttese a közönség első számú kedvence lett a volt Jugoszlávia összes köztársaságában. A Szürrealista top-lista szövegeitől visszhangzott Zágráb, Belgrád és Ljubljana, mit sem törődve azzal, hogy ezek színtiszta szarajevói szlengben születtek. A Szürrealisták különben még most is ott élnek a városban, utánozhatatlan humorukkal igyekezve elviselhetővé tenni a blokádéletet, bár egykor oly népszerű, a tagadás szellemében fogant fergeteges televíziós műsoruknak, amelyben az őrjöngő politikusok abszurd logikáját leplezték le, már csak az emléke él. Ha másban nem, az ő kabaréjeleneteikben aztán igazán felfedezhettük volna a jelenkori szörnyűség előjeleit.
Az egyik tréfájuk például arról szólt, hogy megy a szarajevói utcán a villamos, teljesen normális, hétköznapi, városi jármű, utasok szállnak fel, szállnak le, békésen fecserészve, amikor egyszer csak a villamosvezető elkiáltja magát: Holiday Inn! – mire mindenki a padlóra veti magát. A villamos ugyanis a „határzónához” érkezett, ahol minden pillanatban lövés dördülhet el… Akkor persze még senki sem tudhatta, hogy a Holiday Inn lesz az a szálloda, amit utóbb a legtöbbet láthatnak majd a nézők a tévéképernyőkön a háború újabb áldozatait mutató híradókockákon, a kabarébeli villamos pedig az, amelyiket a kéksisakosok indítanak el újra a háború második évében, azt a reményt keltve, hogy vége az öldöklésnek. Nagyon pontosan emlékszem arra a napra: én magam is ott voltam azon a villamoson. A villamosvezető mindjárt az út elején teljesen megzavarodott a működő piros lámpa látványától, ami tényleg a lehető legabszurdabb dolog volt a hónapok óta villany nélkül lévő városban, de azért a megszokott módon bemondta a következő megálló nevét: Holiday Inn, mire mindannyian a villamos padlójára vetettük magunkat. Mikor felocsúdtunk, akkor robbant ki belőlünk a nevetés: pontosan úgy viselkedünk, mint a Szürrealisták kabarétréfájában. Másnap már senki nem nevetett. Halottakat, sebesülteket cibáltak ki a szétlőtt villamosból. A villamost elsőnek vették tűz alá a szerb orvlövészek, akik gyűlölettől őrjöngve lőttek a legapróbb életjel láttán is…
A Szürrealisták másik műsorszámukban a jövőbeli boszniai háború vízióját elevenítették meg. A cselekmény, azaz a hadművelet színtere egy szarajevói magánlakás: az anya és a fia elfoglalja a folyosót, a vécét és a fürdőszobát, az apa meg a másik fiú a konyhát meg a szobát. A csatát csak akkor függesztik fel, amikor megindulnak a tárgyalások a vécé- és konyhahasználatról. Röhejes, nem? Pedig a boszniai tragédiának tényleg az a lényege, hogy a nemzetiségi területek határait kizárólag csak a nászágyakon keresztül lehet újrahúzni, s a nacionalista skizofrénia őrültjei és a világpolitika tekintélyes tényezői is csak úgy tudják elképzelni itt az új rendet, ha mielőtt bemászunk saját házastársi ágyunkba, felmutatjuk a nemzetiségünket igazoló személyi igazolványunkat…
A Szürrealistáknak egyre inkább igaza lesz abban is, hogy arra – az akkor még abszurdnak tetsző – következtetésre jutottak: egy ilyen háború után legfeljebb csak egyetlen boszniai marad életben, aki barlanglakó ősember módjára meghúzza magát a Szarajevót kettéosztó fal mögé bújva. Onnan hallgatja, miként dőzsölnek-mulatoznak az önelégült európai, amerikai és orosz generálisok, ünnepelve, milyen nagyszerűen sikerült megoldaniuk ezt a fránya Bosznia-konfliktust. Isznak, zabálnak, kicsit összezördülnek, azon vitatkozva, ki szerzett nagyobb érdemeket a békítő hadjáratban. Szó szót követ, s a vita hevében annyira egymásnak esnek, hogy észre sem veszik: átmászik a falon az egyetlen életben maradt bosnyák, összekaparja sebtében az ételmaradékot, s visszatakarodik a helyére, oda, a fal mögé…
Hát tessenek parancsolni, lehet találgatni, mennyire voltak szürrealisták a Szürrealisták. A Duna Tévé múltkori Bosznia-műsorának amerikai szakértője mindenesetre teljes léleknyugalommal jelentette ki – fütyülve legalább arra az elemi tényre, hogy a háború előtt Bosznia-Hercegovinában a felnőtt lakosság 40 százaléka vegyes házasságban élt –, hogy az itt élő népeknek fel kell osztaniuk egymás közt az országot, de ne is álmodjanak többé multikulturális Szarajevóról. Nem volna szíves az igen tisztelt amerikai demokrata úr csak egyetlenegyszer is megkérdezni az itteni lakosokat, ugyan mit gondolnak erről? Mit szólok hozzá, mondjuk én, aki hátha szeretem a férjemet, annak ellenére, hogy szerb, én meg muzulmán vagyok? És mit szólok ahhoz, hogy a hitvesi ágyunkon keresztül húzzák meg a határt? És mi lesz a gyerekünkkel? Megfelezzük azt is?
Persze, a „nagypolitika” eldöntötte: semmi köze az efféle magánnyavalygásokhoz, mint ahogy nem törődött vele akkor sem, amikor valamit még lehetett volna tenni. Csakhogy amikor a Szerb Demokrata Párt barikádokat emelt az utcákon, a szarajevói lakosok pedig rohantak, hogy puszta kézzel lerombolják a torlaszokat, amikor még úgy tűnt, az elemi erejű népmozgalom képes megakadályozni, hogy elszabaduljon a nacionalista pokol, nos akkor a volt Jugoszláv Néphadsereg pillanatok alatt a védekezőkre, a „barikádrombolókra” támadt, s azonnal nekilátott a szerbek hírhedt „keretterve” megvalósításának, amiről már a háború kirobbanása előtt két évvel is olvashattunk, de nem hittük el. Nem hiszitek? Tessék! Majd mi meggyőzünk benneteket! Szeretni akarjátok egymást? Normális életet akartok élni? Hogyisne! Majd adunk mi nektek! Szeretet?! Ugyan, kérem! Nem jár! Nem engedélyezzük!
Így kezdődött Szarajevó kettéosztása. Grbavica kerületből húszezer nem szerb nemzetiségű lakost üldöztek ki házaikból. Az apró Miljacka folyó, amely amúgy olykor még ároknak is kicsi, most áthatolhatatlan határvonal: túloldaláról csak a Vöröskereszt révén lehet nagy ritkán hírt hallani. Anyám, a hetvenéves, cukorbeteg öregasszony, ottrekedt a másik parton. Volt úgy, hogy felkapaszkodtam a bölcsészkar épületének legfelső emeletére, onnan bámultam a lakásunk ablakát, miközben remegtem, mikor terít le egy orvlövész. Anyám háza pedig ott volt egy köpésre: légvonalban alig száz méter. Átszaladhattam volna csak úgy, egy pillanatra…
Aztán a kéksisakosok fölépítették a Testvériség és egység hídját (találó elnevezés, nem igaz?), a túloldalra azonban ezen is kizárólag azok mehettek át, akik meg tudták szerezni mind a bosnyák, mind a szerb rendőrség engedélyét. Kicsi rés támadt a falon: bárki üzenhetett bárki által, bárkinek. Aki akart, normális ember tudott maradni. De ennek is vége. Normális embernek maradni? Ugyan! Ez nem jár! Tilos! Nem engedélyezett! A szarajevóiak pedig nem tehetnek mást, mint hogy élik a szétszakított város kényszerű életét, a „paszportéletet” – ahogy elnevezték, aminél – állítják –, nincs izgalmasabb és kalandosabb. Elindul az ember a kettes villamoson, körbeutazhatja az egész országot. Átszáll a hármasra, pár pillanat, s már külföldön találja magát. Ha valami baja van, ott van a kórház, mindjárt Belgrádban, ha meg egy kis vizet akar inni, majd kap, ha pecsétes engedélye lesz rá. Persze, van még egy lehetőség, amit a legfrissebb boszniai vicc helyez kilátásba. A Crna Gora-i Niksic város hírhedt „önkénteseiről”, akikre a vicc utal, csak annyit, hogy végigrabolták-fosztogatták már egész Boszniát.
Szóval, megkérdezik az utolsó szarajevóit:
– Hova költözöl a háború után?
– Niksicbe. Úgyis oda vitték minden vagyonom…
A szerző a szarajevói egyetem tanára.
- Szarajevó [6]