Ha nem olvastam volna a KEK-döntő előtt Nick Hornby Fociláz című könyvét, a Zaragozának szurkolok. Így azonban Hornby szemszögéből néztem a meccset, és kitörő örömmel fogadtam Hartson gólját, amivel az Arsenal kiharcolta a hosszabbítást. És döbbenten meredtem David Seamanra, a Sampdoria-meccs tizenegyesölő hősére, amikor Nayim félpályáról (!) lőtt gólja után a semmibe bámulva rágógumizik. És mit érezhetett ekkor Nick Hornby?! „Minden idők legnagyobb pillanata” (ő írja így!), az utolsó percben szerzett, bajnoki címet jelentő gól (Liverpool–Arsenal ’89. 5. 26.) után átélte minden idők legszörnyűbb pillanatát (biztosan így írná). Pedig az Arsenal jegyében eltelt közel három évtized hozzászoktathatta az efféle borzalmakhoz: sorozatos kudarcok a Wembleyben a FA-kupa döntőin, megalázó vereségek harmadik ligás csapatoktól, vagy egyszerűen csak szürke, depressziós, 0:0-ra végződő, tét nélküli meccsek.
Ám Hornby kint van minden hazai meccsen (előbb az Iskolás szektorban, majd – önmagát ezzel az átállással férfivá avatva – a rettenthetetlen Északi Sáncon, később (miután a pálya közelébe költözik!) a bérletesek között. E könyv után szerintem az elnöki bokszokba is bejárása van… Egy (fél) élet története a Highbury stadionban elbeszélve… A Fociláz karriertörténet is: egy London környéki alvóvárosból a cambridge-i egyetemen át egy londoni lakásba. A könyv nevelési (nevelődési) regény is: elvált szülők tétova identitású gyermeke az Északi Sánc anonim közösségéből, megalázó háromszögkapcsolatokon és depresszión át hogyan talál önmagára, a család(já)ra. De elsősorban egy szenvedély története, pszichológiája olvasható itt: egy szurkolóé a sok közül, aki civilben irodalomkritikus és (immár) író, angol intellektuel, akinek a meccsek kapcsán van mondanivalója rasszizmusról, középosztályról, Mrs. Thatcherről, a futballhuliganizmusról, a hillsborough-i és a Heysel-tragédiáról, de mindenekfölött és -alatt szurkoló, aki képes megnézni a tragédia után (ha képesek lejátszani és közvetíteni) a Liverpool–Juventus-meccset, és megbeszéli olasz tanítványaival (!), hogy jogos volt-e a tizenegyes. Persze utána szégyelli magát… Hát ember az ilyen? Az ilyen szurkoló… „tudtam, hogy ez csak játék, hogy több is veszett Saratogánál, hogy Afrikában milliók éheznek, hogy bármikor kitörhet az atomháború; azt is tudtam, hogy még mindig 2:2 az eredmény, és hogy még visszahozhatjuk a meccset a sírból…”
Nick Hornby – szerencsénkre és szerencsétlenségére – a „legbritebb, mert legkeményebb és legagresszívabb” csapat szurkolója. „Unalmasak vagyunk, és szerencsések, és durvák, és veszekedősek, és gazdagok, és gonoszok” – sorolja a szerző, és büszkén vállalja, magára veszi e vádakat. Szegénynek be kell érnie egy Lyam Bradyvel, egy (ha az angol fociról van szó – de hát erről szó sincs, a nemzeti válogatott nem érdekli, gyengék, és nem tizenegy Arsenal-játékosból áll, akkor talán lehetne szurkolni nekik, az Arsenalnak) Gazzával, egy szkinhedgyanús bohóccal, aki olykor zseniálisan játszik. Az 1970-es brazil csapat elbűvöli, de: „Bizonyos értelemben Brazília elrontotta mindannyiunk játékát. Olyan plátói eszményt állított fel, amelyet senki, még maga Brazília sem fog elérni soha többé.” Hornbyt nem a szépség, főleg nem a szórakoz(tat)ás érdekli, s talán annyira az eredmény sem: meglepődik, ha csapata szép, gólokban gazdag meccset játszik, s megnyugszik, ha helyreáll a rend, s jönnek a (közösen) kiszenvedett 1:0-ás győzelmek, a vereségek. Úgy jár meccsre, mintha templomba: nem is az Arsenalhoz, a Highbury stadionhoz ragaszkodik – a csapatot más pályákra nem kíséri el. Tudja ugyan, hogy úgysem történik semmi, de mintha történne valami. (Az eseménytelen történet, az ismétlődő rituálé, ami transzcendál Valamit – ez vonzza a mai prózaírókat a focihoz [nem a futballhoz!], Körösi Zoltán Bp. Iszkra Olajbányász-történeteit novellás-kötetében [A testtől való szabadulás útja], Darvasi László A gólok története ciklusát A portugálok című kötetben.) Jellemző, hogy a gól, a játék lényege és célja nem más, mint a labda eljuttatása a pályán kívülre, az alapvonal gólvonalnak nevezett kapuval megjelölt részén túlra. A gól az Isten…
Nick Hornby könyve utolsó mondataiban így összegzi (eddigi) életét: „Nulla-nullás döntetlen egy semmi csapat ellen, egy tét nélküli meccsen, egy ingerült, olykor dühös, de többnyire inkább fáradtan beletörődő közönség előtt a januári fagyban…” Akkor mit mondjunk mi, egy „negyedik ligás város”, egy negyedik ligás ország lakói?
„Az élet persze nem karnevál. De hogy csak ennyi volna, amennyit látunk, tét nélküli edzőmeccsek saras, szürke külvárosi futballpályákon – ez se igaz. JÓ TALAJÚ PÁLYA, VEZETTE BIRCSÁK – ennyi, amennyi volna nekünk itt?” (Esterházy Péter)
A könyv fordítója, M. Nagy Miklós hazai pályán játszik: ismeri a szerző, a szurkoló lelkivilágát, ismeri a (futball)nyelvet: nála a csatár megbőrözi a hátvédet, aztán bevágja a mindent eldöntő gólt, amivel a csapat kiharcolja az értékes döntetlent. Neki is köszönhető, hogy a könyv lendületes, élvezetes, célratörő, elegáns – jó, mint egy cselsorozat, aminek végén a „katarzis”, a „gól”, az olvasói elismerés, a megérdemelt siker sem marad el.
Egyik méltatója azt írta: „Hornby az első profi szezonjában bejátszotta magát az angol válogatottba.” Többet mondok. Az Arsenalba. (Az Arsenalba, mely csapat színe piros-fehér, s nem sárga, mint a borítón gólnak (győzelemnek?) örülő játékosok meze. Látom Hornbyt, amint a Vörösmarty téren, a könyvhéten – mert itt járt június elején, „amikor nincs bajnokság, se semmi” – megpillantja a könyvet, borítóján a Norwich (!) mezét viselő futballistákkal.
Remélem, azért hozzájárul újabb regénye(i) magyar kiadásához.
- Sport [6]