A magyar gazdaságban hosszú idő óta megfigyelhető, ahogy élesen elválik egymástól a jelenség és a lényeg. A közbeszéd pedig talán az elkerülhetetlennél nagyobb mértékben szól a fontos kérdések helyett a színes, érdekes, meghökkentő, de az összfolyamat szempontjából korántsem perdöntő kérdésekről. Parkinson törvényét idézi, hogy miközben a parlament éles vitákat folytat néhány tízmilliós tételekről, addig az államháztartási százmilliárdokról és az adózásról szóló viták üres padsorok előtt folynak. A privatizációs százmilliárdokról szintén, meg az utóbb fölöttébb izgalmassá vált társadalombiztosításról is „hirtelen felindulásból” döntöttek. Hirtelen felindulásból – nem is kormánytaggal folytatott szóváltást követően – mondott le a pénzügyminiszter, s úgy tűnik, hirtelen felindulásból fogadta el a „destabilizáló stabilizátor” lemondását a kormányfő. Mindezek alapján újra végig kell gondolnunk, mi is történt 1995-ben, amely évet a kormányzat a gazdasági fordulat, az ellenzék pedig a lakosság kizsebelése éveként értékelt.
Hazánkban sajnos általánossá vált, hogy véglegesnek tekinthető (?), pláne rendszerbe foglalt statisztikai adatokat csak másfél évvel a tárgyidőszak lezárását követően ismerhetnek meg a történeti érdeklődésű elemzők. A jelenkor és a közeljövő iránt érdeklődők az előzetes adatokra vannak utalva, holott azokat utólag gyakran ki kell javítani, ami jelentősen módosíthatja az összképet. Elég arra utalni, hogy az 1991. év előzetes 4-5%-os GDP-csökkenés végül –12%-os-nak bizonyult, vagy hogy az 1993. évi –2,3 valójában –0,6, az 1994. évi 0 pedig 2,9% a mai ismereteink szerint. Mégis, sőt épp ezért érdekes kísérlet lehet a ma megismerhető adatok alapján egy mozaikszerű képet összeállítani.
1995 előzetes eredményei közül a legszembetűnőbb az, hogy a fizetési mérleg 1994. évi 4,1 Mrd dolláros hiánya 1995-ben 2,4-re csökkent, azaz nem kevesebb, mint 1,7 Mrd dolláros javulás volt megfigyelhető. Ez azért is szembeszökő, mert az első hat hónap hiánya már 2,3 Mrd dollár volt. A kereskedelmi mérleg 2,6 Mrd dollár hiányából 1,8 terhelte a fizetési mérleget. Figyelemre méltó, hogy a kivitel dinamikája az 1994. évi 19,5% után 1995-ben 21,5%-kal nőtt egy olyan országban, ahol a nyolcvanas években végig az a nézet volt az uralkodó, hogy a kivitel végső fokon érzéketlen az árfolyamhatásokra, továbbá ahol egy évtizeden át a gazdaságpolitika fő baja az volt, hogy a dollárban mért kivitel nem tudott az 5-6 Mrd dolláros szintről elmozdulni. Miközben a politikai közvélemény egy részében föl-fölcsendültek az adósságfizetés megtagadására buzdító hangok, 1995 végére a nemzeti bank tartalékállománya és nettó adóssága körülbelül azonos, 11,5 Mrd dollár körüli szintre állt be. Ez jól mutatja, mennyire amatőr ez a megközelítés, amelyik az egy főre jutó adósság alapján kongatja a vészharangot a magyar gazdaság fölött.
Miért nem érezhető az átlagpolgár számára ez a – makrostatisztikailag valóban lenyűgöző – javulás? Azért, mert a – kiigazítási politika keretében a növekmény a külső, majd 1995 decemberétől részben a belső egyensúly helyreállítását szolgálta. Nem lehet ugyanis elsiklani afelett, hogy 1992 decembere és 1995 júliusa között az ország fizetési mérlegében 10,5 Mrd dolláros hiány keletkezett. Akár „felfaltuk” és „elmulattuk”, akár nem, a tény tény marad: egy 41 Mrd dollár körüli GDP-t termelő ország egyszerűen nem működhet úgy, hogy a hiány rendszeresen eléri az éves jövedelemszint tizedét. Akár monetarista az ország kormánya, akár keynesiánus, akár szociálisan érzékeny, akár érzéketlen, ez a helyzet nem tartható. Szemforgató magatartás ilyen helyzetben a társadalom tűrőképességét emlegetni, különösen azok részéről, akik különféle kormányzati felállás mellett maguk is a kiigazítást halogatták, illetve a haladéktalan kiigazítás szükségtelenségéről, az ezzel szembeni alternatívák szükségességéről értekeztek. Ha a belső tűrőképességet helyezzük mindenek fölé – Kádár János némelyek által már követendőnek minősített gyakorlatát fölidézve –, akkor a makroökonómia természete szerint bizony nincs más út, mint a további eladósodás. Ez technikailag ugyan lehetséges, magunk is kipróbáltuk, s tudjuk, hogy hova vezet.
Egy évvel ezelőtt a József nádor tér–Mérleg utca–Szabadság tér határolta háromszögön kívül e felismerés még oly kevéssé volt elfogadott, hogy valószínűleg elkerülhetetlen és hasznos volt Bokros Lajos fekete vasárnapi puccsa, amellyel kierőszakolta e fordulatot saját képviselőcsoportja és kormánya ellenében. Bár az efféle kiigazítás irányítástechnika – a szólamok ellenére –, semmi köze semmiféle reformhoz vagy modellváltáshoz, e kiigazító lépést nemcsak a társadalom utasította el – ami érthető –, hanem a kormányzati erők eltökéltségének sem volt semmi jele. Hisz mi mást jelenthet, ha a nemzetbiztonságért felelős tárca nélküli miniszter, a nagyobbik kormánypárt egyik közismert erős embere, a családi pótlék ügyét tekinti lemondási oknak? Ami másra utal az, hogy kormánypárti képviselők nem szavazzák meg a kormány pótköltségvetését (ez fejlettebb demokráciákban a bizalmi kérdéssel egyenértékű), hanem még utcai megmozdulásokat is szerveznek saját kormányuk tagjai ellen? A tény, hogy az említetteknek nem kellett elhagyniuk a kormányzati padsorokat, önmagában igazolja azt a kételyt, hogy a vezetés, még a legkeményebb kormányzati fellépés időszakában sem igazán elkötelezett, valójában kényszerből teszi azt, amit tesz, ami nem tesz jót a szavahihetőségének sem. Ez utóbbinak pedig kézzelfogható következményei vannak.
Az első következmény a privatizáció 1994 novemberétől 1995 december közepéig tartó lebegtetése volt. Akármennyi pluszbevételt hozott is ez a keménység – bár több vagyonértékelő szerint a késlekedés miatt a bevétel éppenséggel kevesebb, mint amennyi lehetett volna –, a lebegtetésnek kétségtelenül volt makrogazdasági hatása. Nevezetesen az, hogy a beruházások 1995 harmadik és negyedik negyedévében már alig nőttek, az építőipari teljesítmény pedig 11%-kal csökkent. Ez bizony rossz jel, mert bármi is történik, 1996 első két negyedévében lanyhuló konjunktúrára kell számítani.
A második következmény a nemzetközi szervezetek, főként az IMF tartózkodó magatartása volt. Bár a magyar gazdaság valódi fordulatot ért el a külgazdasági mutatók tekintetében, a készenléti hitelmegállapodást talán a kormányzati periódus félidejében lehet csak megkötni, holott ezt néhány hét alatt kívánták elérni. Kérdéses, főleg utólag: ezzel valóban rá lehet-e szorítani a kormányt a minden kormányzattól elvárható minimális költségvetési önfegyelemre, továbbá saját reformprogramjának komolyan vételére. A standby ugyanis jellegzetesen rövid távú kiigazító intézkedés, amihez részletes teljesítménykövetelmények előírása társulhat. E követelményeket az IMF a fizetőképes tagjain nem szokta számon kérni. Ezért az egyik lehetőség a hitelkérelem elaltatása, sőt mellőzése lett volna – ez esetben csak országon belül van vita például a társadalombiztosítási alapok hiányának mértékéről. A másik lehetőség pedig az lett volna, ha a szükségből erényt kovácsolnak, s e tervszámok mentén gyorsítják fel az amúgy is szükségessé vált átalakítást. Utóbbi esetben viszont a kormányzat egészének egységesen, nyilvánosan és visszavonhatatlanul el kellett volna szánnia magát a reformok véghezvitelére. Ezzel szemben az államháztartási reform kidolgozása 1995 kora őszén inkább akadozott. A kincstári és a közbeszerzési törvény fontos újítás, de nincs köze a nagy elosztó rendszerekkel kapcsolatos alapvető reformlépésekhez. Utóbbiakkal kapcsolatban a szakmai vita épphogy csak elindult. Az előterjesztések szembeötlően a rövid távú válságkezelésre összpontosítanak, az új rendszer kialakítására irányuló igyekezet háttérbe szorul. Az utóbbira az elszigetelt kezdeményezések, az öntevékenységek maradtak jellemzőek, egységes és átfogó reformkoncepcióról nagy jóindulattal is legföljebb vázlat szintjén lehet beszélni.
A reformmunkák elakadása, az egyértelmű elköteleződés hiánya mutatkozik meg abban is, hogy a hazai kormányzati hagyományokhoz híven a rövid távú elosztási marakodás folyik tovább, a rendszerátalakító tervezetek súlytalanul lebegnek. Ez kedvezett a miniszterelnöki hatalom megerősödésének: újabb és újabb témák és területek kerülnek szervezetileg is a kormányfő közvetlen hatáskörébe. Eközben a sokat és gyakran tapintatlanul nyilatkozó pénzügyminiszter ideális villámhárítóként vezette le a sokféle elégedetlenségből fakadó társadalmi feszültséget. Bokros Lajos sokkal hamarabb kényszerült Békesi László szerepébe, mint hogy ezt maga észlelte és elfogadta volna. E helyzet velejárója az, hogy a kormányzat egészként nem működik, kényes és átfogó kérdésekben konkrét döntést nemigen hoz. A „kaparj kurta, neked is jut” elven működő ágazati irányítás, a választóközönségének újabb és újabb ajándékokkal kedveskedő kormányfő, no meg a közteherbehajtás szervezetlensége (amit a törvénytelenség határát súroló keménykedés sem feledtethet) – nos, mindez azt eredményezi, hogy az állam összességében jelentősen többet költ, mint amennyi adóbevételhez jut. Az egyensúlyt helyrebillentő reflexszerű megoldás pedig – immáron tizenöt éve – az infláció! így nem csoda, hogy miközben érvényesül a politika már-már lenini primátusa, az ötödik, liberális elveket hangoztató miniszter kényszerül az adóprés szorítására és az inflációval szembeni engedékenységre, ami éppen a fordítottja a liberális, piac-párti hitvallásnak. Irányítástechnikailag, közigazgatásilag nincs más kiút, hisz költségvetést készíteni muszáj, közben pedig a szorgos bevételteremtő, keményen árakat emelő pénzügyminiszter liberális hitele hamar elvész. Tovább erősödik az az 1978 óta uralkodó közmegegyezés, a reform voltaképpen a népnyúzás udvarias, eufemisztikus szinonimája. Mindez akkor válik végképp elviselhetetlenné, amikor számtalan elvi engedmény – értsd elvtelenség – ellenére sincsenek meg azok a „sarokszámok”, amin a költségvetés számszaki hitelessége áll vagy bukik. Nos, épp ez történt 1996. február 18-án, amikor a kormány kijelentette a tb 70 Mrd-os hiányáról, hogy az valójában csak 18, méghozzá anélkül, hogy akár a bevétel, akár a kiadás oldalán a közvélemény számára érzékelhető, jelentős nagyságrendű intézkedést hozott volna.
A magyar gazdaság hosszabb távú kilátásai szempontjából természetesen nem az a perdöntő, hogy mekkorára is tervezik a tb 1996. évi hiányát. (1995-ben nullszaldót terveztek, a hiány végül az 50 Mrd-ot is meghaladta). A valódi kérdés az, el tudja-e szánni magát végre a 72%-os törvényhozási többséggel bíró kormánykoalíció egy olyan reform véghezvitelére, ami az állam újraelosztó szerepének jelentős mérséklését és az egyéni felelősségvállalás ugyanilyen megerősödését jelenti. A feladat korántsem reménytelen, hisz az 1989–92. éveket jellemző 62%-ról 1996-ra már 51%-ra csökkent a konszolidált államháztartási kiadások GDP-n belüli aránya. 1993 óta csökken – ha lassan is – a konszolidált államadósság, 1996 végére ez elérheti a 75%-ot, ami nincs beláthatatlan távolságban a maastrichti kritériumként ismert 60%-tól. Kellő költségvetési kiadási fegyelem mellett, és a monetáris politika várható szigorúsága esetén, az infláció évi 5-6 százalékpontos mérséklődése nagyon is elképzelhető az 1996–99-es időszakban. Mivel a privatizáció jelentős többletberuházásokat is maga után vonz, szó sincs arról, hogy egyszeri eseményről lenne szó, ami a következő évek növekedési kilátásait nem érintené. Minél inkább lassul az infláció, és csökken a kamatszint, annál többek találhatnak ígéretes befektetési lehetőséget. 1997-től már anélkül nőhet a belső felhasználás, hogy azt az állam mesterségesen gerjesztené. Minél kisebb az államháztartás hiánya, annál több marad a megtakarításokból beruházásra, s a vállalatok közvetlen külföldi hitelfelvétele is bővíti a fejlesztési esélyeket. A privatizációs bevétel adósságtörlesztési célú felhasználásával és a megindult növekedés fenntartásával a magyar gazdaság kinőhet az adósságcsapdából. Ehhez nem muszáj koreai ütemben növekedni, ha a jelenleg több síkon is veszteségforrásként működő nagy elosztó rendszereket önjáróvá teszik. Ha ugyanis nem tekintjük kézenfekvőnek, hogy reáladósságunk évről évre gyorsabban nőjön, mint reálteljesítményünk, akkor a magyar gazdaságban reálisan megjósolható 4-4,5%-os középtávú növekedés is elég lehet ahhoz, hogy az ezredfordulóra az ország éretté váljon az EU-tagságra.
Ennek lenne a feltétele az, hogy megszűnjék a napi politika primátusa a hosszabb távú stratégiával szemben. Ha kellő eltökéltség mutatkozna az államot visszaszorító piaci modell kiépítésében, akkor a megszorítások mikéntjéről szóló viták nem pusztán az obstrukciót szolgálnák, hanem valóban előrevinnének. Miközben senki nem vitatja, hogy a több szem többet lát alapon széles körű eszmecsere szükséges minden, az emberek életkörülményeit évtizedekre meghatározó újítás bevezetéséhez, valószínűleg nem folytatható az az évtizedes tárcagyakorlat sem, ami reformon forrásbővítést ért, méghozzá két-háromszoros nagyságrendben.
Ez a követelmény természetesen elég távol áll a mai magyar gyakorlattól. Mégsem fölösleges emlékeztetni arra, hogy a modern gazdasági elmélet az éveken át fönntartható, kiszámítható, stabil gazdaságpolitikát tekinti sikeresnek. A maguk módján a maastrichti kritériumok ezt jelentik. Effajta stabilitás elérése azonban eleve lehetetlen és értelmetlen, ha a részérdekek közti lavírozást, a „működőképesség megőrzését” mindenek fölé helyező „pragmatista” gazdaságpolitikai felfogás marad az uralkodó. A stabilitás elérése nélkül a magyar gazdaság emészthetetlen lesz az EU számára. A magyar gazdaság túljutott a transzformációs visszaesésen, a piacváltáson és a pénzügyi szektor rendbetételének java részén is. Távlatosabb gazdaságpolitikára van szükség a tartós fejlődés megalapozásához. De ez nemcsak parancsoló szükség. Erre lehetőség is van!